Gondolatok az Orbán-rendszer gazdasági hatásairól
Értelmezési nehézségek
Ideje, hogy az országgyűlési választásokhoz közeledve mérleget készítsünk az orbáni gazdaságpolitikáról és a 2010 óta Magyarországon bekövetkezett gazdasági változásokról.
A Magyarországon működő vállalkozások (szerencsére) ezer szállal kapcsolódnak Európához és a világhoz, a bezárkózó, önellátásra törekvő, a világtól elszigetelődő szocialista berendezkedés (ennek Ceaușescu független, államadósságot felszámoló, önellátó gazdasága volt a szélsőséges példája) szétesése óta. A vállalkozók, a háztartások, a munkavállalók –az Unió tagországaként ez a szabadság nem vehető el tőlük – bármikor a számukra szabadabb világot választhatják, ha az adózási és működési feltételek, a hitel ára és felvételének módja, a létfeltételek az állami gazdaságpolitika akarnoksága miatt elviselhetetlenekké válnak, ezért az orbáni gazdasági akarnokság is csak jelentős erőfeszítésekkel és gazdaságon kívüli kényszerek erőszakosságával ér el odáig, ami a megszokott: az államhatárokig.
A leltárkészítés azért nehéz, mert az elemzés tárgyául szolgáló folyamatokról tudósító információk feldolgozásának és szolgáltatásának műhelyei egytől-egyig politikai kinevezettek irányítása alá kerültek, aminek a következménye a szokásosnál is gyakoribb visszamenőleges korrekció, amelynek az iránya mindig kiszámítható: a hivatalos és aktuális jelent a múlthoz képest kedvezőbb színben feltüntetni. Az is nehezíti a tisztánlátást, hogy a kormánypropaganda napi gyakorisággal közöl rövidtávú sikerjelentéseket, ami egy kedvező hónapban akár 8-10%-os elmozdulást rögzít, így rövidtávon az a látszat, mint ha folyamatos sikerfolyamban úsznánk, miközben a hosszabb távú (éves, több éves) összehasonlítás éppen ennek ellenkezőjét: helyben járást, vagy visszaesést rögzít.
Az átfogó értékelés készítésének a másik nehézsége, hogy az Orbánnak nincs összefüggő gazdaságpolitikája, csak egymásra hányt szavai a célokról. A parlamentáris demokráciákban a gazdaságpolitika célja a népesség jólétének, így fogyasztásának növelése, az egyenlőtlenségek csillapítása és ennek megfelelően a gazdaságpolitika feladata a jólét feltételeit megteremtő kiegyensúlyozott gazdasági növekedés elősegítése, ezért már most megelőlegezem a következtetést: az Orbán kormánynak, helyesebben az Orbán rendszernek nincs gazdaságpolitikája. Orbán és rendszere nem a jólét növelésének és az egyenlőtlenség mérséklésének, ezek feltételei megteremtésének a célját követi, hanem kizárólag a hatalom megszerzését, megtartását, és a hatalom birtokában a legközvetlenebb híveinek tulajdonhoz és jövedelemhez segítését, a javak újraosztását tartotta és tartja fontosnak.
Téves feltételezések
A 2010-es választásokat megelőzően sokféle téves feltételezés volt forgalomban arról, mihez kezd a FIDESZ sziklaszilárd politikai pozíciója birtokában. Ezeket Orbán és propagandagépezete maga is igyekezett hihetővé tenni. Az egyik jóindulatú feltételezés az volt, hogy Orbán a „megalvadt struktúrákat” széttöri. Végrehajtja azokat a változtatásokat, amelyek szükségesek az egyensúlyőrző gazdasági növekedéshez, átszabja a kádári „koraszülött jóléti állam” túlméretezett kereteit, így az egészségügyben, az önkormányzati és igazgatási rendszer túlburjánzó szerkezetében egyszerűsít, csökkenti az államháztartás kiadásait és kikényszeríti a működési hatékonyságot, ami nem sikerült a szocialisták ellenállása miatt a liberálisoknak. A másik, ezzel éppen ellentétes feltételezés volt, hogy a nyugalomra vágyó lakosságot a meghiggadt Orbán megszabadítja attól a fel-fellobbanó reformdühtől, ami a 95-ös szocialista-liberális stabilizáció idején „elvette” a családi pótlékot a középosztálytól, szerény összegű tandíjat fizettetett a diákokkal, tíz évvel később: a 2006-os egyensúly helyrebillentéskor újra bevezette a tandíjat, ráadásként a vizitdíjat, hozzákezdett az egészségügyi szolgáltatás és finanszírozás rendszerének változtatásához. A kétféle, ellentétes irányú várakozáshoz harmadikként a gazdasági csodavárás társult, ami Orbán két bejelentésén alapult: a „nagyarányú és radikális” adócsökkentésen, amely felpörgeti a növekedést és a kormányváltás miatt jóval olcsóbbá váló adósságfinanszírozáson, a csökkenő hitelkamatokon, ami a kieső adóbevételeket a kamatkiadások mérséklődésével ellensúlyozza és végső hatásában az adósságráta visszaesését eredményezi. A két bejelentéstől várt gazdaságpolitika elhozza az egymillió új munkahely, a gyors és egyensúlyőrző gazdasági növekedés, a növekvő jólét eddig elérhetetlen csodáját.
A várakozásoknak egyike sem teljesült, ráadásul nem is lehetett reális az egymáshoz szervesen illeszkedő, részletesen kidolgozott, ezért megvalósítható intézkedések hiányában. Ha csak a gazdasági csodavárásra fordítjuk figyelmünket, az egykulcsos SZJA-ra szorítkozó „nagyarányú és radikális” ígéret nem valamennyi adózó számára hozta el a szabadabb és nagyobb rendelkezésre álló jövedelmet, ezzel a gazdasági növekedés meglódulását. Az „egykulcsos”az adózók legmagasabb bevételű 1/6-ának a rendelkezésre álló jövedelmét növeli, akik ettől nem fogyasztanak többet – ami növelné a keresletet és így a kibocsátást -, hanem éppen ellenkezőleg adósságleépítést (nettó megtakarítást növelnek) hajtanak végre. Az adósságfinanszírozást a kormányváltás és az ezt követő gazdasági bejelentések zűrzavara, nem hogy nem tette olcsóbbá, éppen ellenkezőleg a forint árfolyamának a megzuhanását csak a kamatszinttel, a külföldön kibocsátott kötvényeket pedig a kamatígéretek (kockázati felár) – versenytársainkhoz képest — jelentős növelésével lehetett megállítani.
Visszatekintve azt mondhatjuk, hogy az egymásnak ellentmondó várakozásokból bizonytalanul felködlő gazdaságpolitika helyett Orbán rendszere épült ki. A kiszámítható, higgadt kormányzás, a nyugalom kenetteljes szavai, az átgondoltságra a névadó életútjától kölcsönzött (Széll Kálmán terv, Magyary program, Semmelweis terv stb.) félévente-évente záporozó programok a folyamatos rajtaütésszerű támadást álcázták, aminek célja, eredménye és következménye Orbánnak és híveinek a javára újraosztott jövedelmek és vagyonok megszerzése. Az egészségügy, az oktatás, az igazgatás „megalvadt struktúráját” nem a gazdaságosság és a szolgáltatás hatékonyságának és minőségének a növelése jegyében „szorították összébb”, hanem azért hogy erőforrásaikat (a humánerőforrást, értsd a kinevezési jogokat), központosítsák és megtörjék az Orbán rendszerrel szembeni lehetséges önállósulási lehetőségeiket, sokszor évszázados kivívott autonómiájukat (ld. tanszabadság, vagy egyetemi autonómia) megszüntessék.
Jövedelem-újraosztás, jövedelemszabályozás, szabályozó-alku
Az Orbán rendszer több tucat új adó- és jövedelem-elvonási fajtát vezetett be, ezért tetszik ismerősnek az a széleskörű jövedelem átcsoportosító, Kádár-kori, leánykori nevén szabályozó rendszer, amelynek keretében a képződő jövedelmeket Orbán és hívei (Orbán politikai családjának tagjai) javára átcsoportosítják. A leginkább támadott eleme ennek a széleskörű jövedelemátcsoportosításnak az egykulcsos, a beleépített gyermek-kedvezménnyel kombinált személyi jövedelem-adórendszer, aminek következményeként a háztartások adóteher-eloszlása megváltozik az átlagkereset legalább kétszeresét elérő jövedelműek javára, az ez alatti jövedelemmel rendelkezők terhére. Az államháztartás emiatt csökkenő bevételeit a vállalatokra terhelt, a szokásos profitadó feletti „válság”-, illetve különadók, valamint a vagyonrablás ellensúlyozzák. A különadókat a belföldi piacon árbevételt szerző szolgáltatók (bankok, távközlési, ill. az energiaszolgáltató cégek, az áruházi láncok) fizetik. Az ellensúlyozás része a hazai vásárlásokat terhelő európai rekorder ÁFA. Kivételes helyzetet élveznek az árbevételüket nem a hazai piacon szerző – többnyire termelő, exportáló – cégek, mert ők (némi veszteség, tranzakciós költség vállalása mellett) bármikor áthelyezhetik a termelésüket bármelyik kedvezőbb adottságú országba, ezért őket a „stratégiai megállapodások” rendszerével köti röghöz Orbán rendszere, amivel a versenyvilágban értékesítő cégek a maguk számára enklávékat alakítanak ki. Az áttekinthetetlen adó- és elvonási rendszerben tompul a teherviselés egyöntetűsége, ezzel a piaci teljesítményre, az innovációra, a beruházásoktól javuló termelékenységre, a szokásos vállalkozói erőfeszítések megtételére való késztetettség, értelme megkérdőjeleződik. A „rossz multikat” büntető különadók drágítják a szolgáltatásokat és megállítják a beruházást, a „jó multik” is kivárnak a velük kötött külön megállapodások ellenére is, a magyar kisvállalati szektor meg legfeljebb reménykedik. Nem „az boldogul, aki dolgozik”, hanem az, aki Orbánnal és rendszerével jóban van.
A jövedelmeknek Orbán és hívei számára történő átcsoportosítását szolgálta a munkanélküli segély igénybevehetőségének példátlan rövidítése, a szociális segélyek összegének kurtítása, a családi pótlék értéktartásának a hiánya, vagy a felsőoktatás finanszírozásának a kapkodó oda-vissza alakítása, de még az Európában példanélküli változtatás is, ami megszüntette a nyugdíjjárulék fizetésének felső plafonját (közel 50 Mrd Ft összegű bevétel), amivel a jövőben nyugdíj korlátlan összegű felső határa is együtt jár.
A jövedelemátcsoportosításnak harmadik csatornája, a hazai piacon „nemzeti bajnokká” kinevezett, az Orbán rendszerhez hű és híveinek a jövedelmét hizlaló cégháló, amelyik azután mindent visz a korábbi szabad piac helyére lépő megrendszabályozott piacon. Így az infrastruktúrafejlesztés piacán a győztes Közgép dolgozik, mint gőzgép, mivel minden pályázatot ő nyer, ezért „bal felől is neki fütyül”, meg „jobb felől is neki fütyül” minden beszállító és ő szabja meg a versenyben kialakított árat. Hasonló a helyzet a hirdetések piacán. A jövedelmek átcsoportosításának másik érdekes csatornája a Növekedési Hitelprogramba bekapcsolódási jogot kapott vállalkozásoké, akik a többi vállalkozáshoz képest olcsóbban, azaz a részben a többi vállalkozás tőkeköltségei, részben a pénzügyi közvetítőrendszer alacsonyabb profitja terhére élvezik a magasabb jövedelmeket. Bármelyik jövedelemátcsoportosító csatornát szemléljük, mindegyiknek az a következménye, hogy a képződő jövedelmeket az Orbán rendszer sajátítja ki saját hívei javára és saját balfogásai ellensúlyozására.
A vagyon- és a tulajdon (rendelkezési jogok) újraosztása
Az Orbán rendszer gazdaságra gyakorolt legfontosabb hatása Orbánnak és közvetlen híveinek a gyarapodása. A képződő jövedelmek már áttekintett átcsoportosításához: a flow jellegű beavatkozásokhoz a vagyonok, a tulajdon: a stock jellegű beavatkozások csatlakoznak. Ezek sorát végtelenségig sorolhatnánk. A trafik-koncesszió bevezetése, az állami földek bérlői körének átszabása, a takarékszövetkezetek tagjai tulajdonának: a részjegynek papír-fecnivé degradálása elsősorban azért szúr szemet, mert a piac szereplőit megfosztja korábbi tulajdonuktól, hogy azt az Orbán hívek szerezhessék meg, így tulajdonukat (birtokuk) vagy annak gyakorlásához fűződő biztonságukat elveszítik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy megszűnik a piacra lépés szabadsága, ami minden piacgazdaság, verseny alapja is.
A magánnyugdíj-pénztártagok megtakarításai elorzása óta a piac minden szereplője tudja, hogy vagyona, megtakarításai nincsenek biztonságban. Az előbb felsoroltak ezt a félelmet erősítik, de ugyanebbe az irányba mutat a pénzügyi közvetítők, bankok irreálisan magas különadója, ami tulajdonosaikat arra kényszeríti, hogy hátra hagyva vagyonukat érjék be irreális megváltással és adják át azt az arra kijelölt politikai családtagoknak. A rezsicsökkentés, a rezsiharc a szolgáltatók tulajdonosainak a várakozását horgonyozza le a tulajdon újraosztásának, a magyarországi tulajdon biztonság elvesztésének célállapotához. Milyen piacgazdaság az ahol a piac szereplői nem gyarapodni, hanem szabadulni akarnak tulajdonuktól?
Behúzott függönyök mögött ütemesen zötyögünk
Ha a gazdasági fejlődés, a jólét növekedésének a mutatószámait vizsgáljuk, akkor elég sorolni, hogy a reáljövedelmek még a KSH szerint is folyamatos visszaesést mutatnak az előző évhez képest 2008 óta, amiben csupán 2013 utolsó negyedéve – elsősorban a mezőgazdaság korábbi alacsony bázishoz képest kiugró teljesítménye miatt -a kivétel. A jövedelemkülönbség (Gini-ben kifejezve) 2009-hez képest a legfelső jövedelmi ötöd és a legalsó között jelentősen nőtt, de még inkább figyelemreméltó a közepes jövedelműek távolodása a legfelső ötödtől. A fogyasztás helyben járását jól jelzi, hogy a kiskereskedelmi értékesítés volumenindexe 2009 óta változatlan, nem nőtt. Ebben is „kakukktojás” a választási hangulatot előkészítő utolsó negyedév, amikor is a lezuhant inflációs ráta miatt „terven felül” nőtt a reálbér és a reálnyugdíj, így a három év óta folyamatosan dráguló élelmiszert –akinek volt jövedelme – megvehette. Hogy is nőhetett volna a kiskereskedelmi értékesítés, ha a fogyasztás bővülését megalapozó bruttó hazai termék szintje alacsonyabb, mint 2007-ben volt (98%), miközben versenytársaink közül a szlovákok (112%), a lengyelek (120%), a románok (104%) növelni tudták ennek mértékét, cseh barátaink pedig megőrizték ezt. Még az utolérni áhított Ausztriában is nőtt a GDP (104%). Egyre jobban lemaradunk.
Magyarország rosszabbul teljesít
Hazánkban attól alacsonyabb versenytársainknál a gazdasági növekedés, a fejlődés, a jólét növelésének az üteme, mert a növekedés egyetlen tényezője tekintetében sem állunk jól. Az állóeszköz beruházás szintje a korábban sem túl magas a GDP 20%-ban kifejezhető szintről történelmi mélypontra 17%-ra esett vissza, 2008 óta a beruházások éves növekménye évről-évre negatív, azaz minden évben visszaesnek az előző évhez képest a beruházások. Az egy munkaórára jutó átlagos termelékenységet tekintve 2013-ban sikerült visszatornásznunk magunkat a 2009-es szintre, ami az uniós átlag 60%-a. A hagyományos növekedési elméletek szerinti harmadik tényező: a munkakínálat alakulása szempontjából a látszat szerint jól állunk, hiszen elérte a négy millió főt a rendszeresen heti 1 óra időtartamra kereset ellenében foglalkoztatottak száma. Igaz, a versenyszektor foglalkoztatottai még mindig a 2009 évi szint alatt vannak, és ha leszámítjuk a közfoglalkoztatottakat, meg a magyar GDP előállításában részt nem vevő külföldön munkát vállalókat, akkor a növekedésnek ez a forrása: a munkakínálat növekedése is inkább apadóban van. Ahol pedig a munkában lévők, a nyugdíj- és egészségügy kiadásaihoz hozzájárulni tudók száma fogy, miközben a járadékosok száma pedig nő, ott nem egy, hanem több tucat bomba is ketyeg. Márpedig „bombabiztos” helyett „biztos bomba” övezetben nem jó élni.
A helyben járás, az egy főre jutó bruttó kibocsátás alig változó szintje miatt nem csoda, hogy az állam rátelepedése a gazdasági szereplőkre nem enyhült. A jövedelmek központosítottságának és újraosztásának a szintje alig változott 2009 óta. A centralizáltság változatlan (GDP 47%-a), a jövedelmek újraosztásának a rátája 2,5% pontnyit csökkent (GDP 51%-ról 48,2%-ra), ami a minden szektorra (kivéve a focit) kiterjedő megszorítások eredménye. Látszólag az államadósság GDP-hez viszonyított rátája ugyanott tart, mint 2009-ben, pedig a magánnyugdíj-pénztári vagyont, a családi ezüstöt is feléltük már. Ha a 2009-es rátánál is figyelembe vennénk (levonnánk), az akkor még meglévő nyugdíjpénztári vagyont, akkor azt látnánk, hogy az adósság rátája az Orbán rendszerben a GDP 10%-ával nőtt: az akkori 79,8-10%= 69,8%-ról 79,9%-ra. Az államháztartási hiány a bűvös 3% alá azért esett vissza, mert a magánnyugdíjpénztári tagok helyett az államhoz folyik be a járulék, e nélkül a 2009 szinten (4%-os) lenne a hiány. Az amúgy jó irányú hiánycsökkentés elsősorban azért kellett, hogy az Orbán rendszer hívei továbbra is hozzájussanak, a Magyarországra áramló uniós támogatásokhoz.
Zsákutcás fejlődés, állami függőség, bezárkózás
Az Orbán-rendszer hazánkat visszafordította abba a zsákutcába, ahonnét a rendszerváltáskor sikerült kitörnünk. A felnőttek között újra növekedni kezdett azoknak az aránya, akiknek megélhetése közvetlenül a politika döntésétől függ (köztisztviselők és közalkalmazottak, közmunkán lévők, munkanélküliek és gyes+gyed járadékosok, nyugdíjasok), míg a piaci jövedelemmel rendelkezők (versenyszektor munkavállalói, vállalkozók) száma és aránya legjobb esetben is stagnál. Emiatt újra növekvő többségben vannak az államtól közvetlenül függők (4,3 millió fő) a piacon boldogulni szándékozókhoz (3 millió fő) képest. Az arányok alapján nem véletlen, hogy mindenki szereti az államot. A gazdasági, kulturális, társadalmi életnek nincs olyan területe ahol ne a döntések és erőforrások „túlzott központosítása” (Kornai János) következett volna be, a piaci folyamatokhoz történő alkalmazkodás, az innováció megbénult. Magyarország részesedése a világkereskedelemben 2009–hez képest csökkent, a gazdasági növekedési potenciál a valahai 3,5-4%os évi növekedés helyett legjobb esetben is a folyamatos stagnálást ígéri. A lakosságtól jelentős áldozatokat követelt a gazdasági függetlenségért folytatott harc, ugyanakkor harc elbukott: az adósságráta változatlan, a finanszírozás megdrágult. Távlatilag ahelyett, hogy kinőhetnénk a gyorsuló növekedés révén az adósságból, egyre mélyebben süllyedünk bele. Az önellátás, befelé fordulás, függetlenedés azt szolgálja, hogy a despotikus jövedelem- és vagyonújraosztás rendszerének kiépülését és működtetését semmilyen külső ellenőrzés ne fenyegesse. Belülről az újraosztást nem fenyegeti semmi: a politikától közvetlenül függő polgárok arányának a növekedése miatt, a rövid emlékezet pedig az utolsó hónapban „megszaladt” reálbérre és nem a három év óta stagnáló reáljövedelemre emlékszik.
Lehet-e 2014 a Remény (HOPE) éve?
Ahogy a középkorban mondták: „városi levegő szabaddá tesz!”, úgy ennek a mai megfelelője: „az uniós levegő szabaddá tesz!” Nincs arra természeti törvény, hogy egy ország gazdaságának folyamatosan előre kell jutnia, a jólétnek emelkednie kell. Lehetnek hosszú évtizedek, amikor az ország nem halad, amikor a mindennapi megélhetés egyre nehezebb, amikor elveszni látszik a remény. Az Orbán-rendszer befejezi, amit 1998 és 2002 között elkezdett. A halódó várost, a halódó földet, a halódó üzemeket odahagyják. Az ellenzék erejét alkotó pártok vezetőitől — minden rokonszenvem és szánalmam ellenére – még nem hallottam, hogy el fogjuk veszíteni gyermekeinket és unokáinkat, hiszen amíg nyitva a kapu, és az Unió szabad, addig mennek el. Ezért nem az a kérdés, hogy hány helye lesz az Országgyűlésben az ellenzéknek, hanem az, hogy nekünk hol jut hely gyerekeink mellett?
A Bibó István Közéleti Társaság 2014.Február 2-i rendezvényén tartott összefoglaló alapján készült tanulmány.
A cikk némi változtatásokkal (több helyen hibás adatokkal) megjelent a Népszabadság 2014.03.14. számában és a nol.hu-n.
