Akik vagyunk

„Hajt az idő gyorsan ­– rendes útján eljár -
Ha felűlünk, felvesz, ha maradunk, nem vár”;
(Arany J.: Toldi estéje)

Minden kormányt jobb híján választják, vagy másképpen minden országnak olyan a kormánya, mint amilyet megérdemel. Ebben az egyszerűen hangzó népi igazságban foglalható össze a Fidesz 2010 óta többszörösen megismételt győzelmeinek magyarázata. Mindegy, hogy az vezetett a Fidesz győzelméhez, hogy a választók rosszul vizsgáztak (Mihályi Péter: Választási utónapló), vagy Ungváry Rudolf írásai szerint: „ Magyarország jobboldali ország.” (Ungváry: A felkészülés, mint remény. NSZ 2009. 06. 15.)

A Fidesz (segédcsapatával: a Jobbikkal együtt) 2010 óta mindig megszerezte a leadott szavazatok 2/3-át, ami Ungváry találó meghatározását nemcsak bizonyítja, hanem arra is rámutat, hogy a baloldali-liberális alternatíva mind rövidtávon, aktuálisan, mind a nyílt nyugatias társadalom, piac-és versenyelvű, parlamentáris demokrácia stratégiai megvalósítójaként képtelen labdába rúgni. A bal.-lib. versenyképtelenségének csak egyik oka az államot, a választási rendszert, az alkotmány, az Alkotmánybíróságot a maga céljaira és a maga képére formáló ragadozó Fidesz („posztkommunista maffiaállam” — Magyar B.). A valódi ok azonban az, hogy a baloldalon nincs átélhető ajánlat. Ennek hiányában, sokan gondolják úgy, hogy a Fidesz azért volt képes 2014-ben is megismételni a 2010-es „fülkeforradalomban” elért eredményét, mert világos és minden elemében összecsiszolt világképet (víziót) mutatott választóinak, aminek megvalósításához hozzá is kezdett, egyértelművé tette, hogy nem tágít, Fidesz uralom lesz itt időtlen-időkig. A Fidesz 2014-es választási és kormányprogramja ezért egyszerűsödhetett a végletekig: „Folytatjuk!”

A horgony, az iránytű és az óra

Ahhoz azonban, hogy a Fidesz választói ebből az egyetlen szóból is értsenek, hogy szinte a bőrükön át is megérezzék, hogy milyen irányba tart a Fidesz szekere, hogy a jövőre vonatkozó várakozásaik a Fideszhez kötődjenek: értékeik, eszményeik, érzéseik, titkolt vágyaik megjelenítésére volt szükség. A Fidesz által megfogalmazott eszmények és értékek horgonyozták le a választóikat, közösen használt iránytűként a megfogalmazott célok útbaigazították őket, a megvalósulás érdekében kifejtett erőfeszítéseket jól időzítették, ezért a Fidesz órája jól átvehető ütemet diktált. Aki magát a Fideszhez horgonyozza, az állami védelemre számíthat a válságok viharában. Aki magát a Fideszhez horgonyozza, az nem lesz idegen többé saját országában. Aki magát a Fideszhez horgonyozza, az megkönnyebbülten számíthat arra, hogy évszázados jelképek igazítják útba a nehezen értelmezhető, sokféle, szokatlan újdonság közötti kockázatos választás helyett. Aki várakozásait a Fideszhez horgonyozza, az a nemzet, a haza, a család háromszögében könnyebben tájékozódik, elég, ha csupán a szívére hallgat. Aki a Fidesz által kínált célokban bízik, aki a Fidesz iránytűt használja, az felismeri, hogy a liberális demokrácia, a versenyvilág nem hozta meg a várt felemelkedést, nem kínált évszázados sebeinkre gyógyírt. Aki a Fidesz iránytűjét nézve a szívére hallgat, bízhat abban, hogy állam védelmét élvezve az előnytelen szerződéseket újrakötjük, hazánk történetének újra nemzeti iránya lesz. Aki eddig nem tudott a versenyben előre kerülni az a Fidesz iránytűjét használva végre reménykedhet, hogy Magyarország és az ő vállalkozása is jobban teljesít. Aki a Fideszhez órája szerint időzíti életét, az számíthat arra, hogy a Fidesz „helyretolja” a száz éve, vagy hatvan éve „kizökkent időt”. A Fidesz órája nem siet, nem jár előrébb, mint a közönsége, nem akar a nyakukba zúdítani ismeretlen idegen intézményeket, általuk át nem érzett reformokat, ezért a választók hangsúlyos tömege együtt tempóz a választott Vezérrel. Ismerősen hangzó, könnyen megjegyezhető, bár tartalmuk alapján kellően homályos, az egyéni felelősség helyett a közösségi megnyugvást, érzelmi feltöltődést ígérő szavak, akol-meleget tápláló érzések. A Fidesz nélkül „egyedül vagyunk” a világban, de a Fidesszel, a Vezérrel együtt mi vagyunk a világ. A bennünket választókat összefűző viszony a Fidesz uralma alatt újra személyes és magyar lesz, a személytelen szabadság útvesztője, a függőségek átláthatatlan hálózata helyett, amit a rosszul megválasztott rendszerváltás, majd a globális kapitalizmus rendje, végül a brüsszeli diktátum kényszerített ránk. „Vigyázó szemünket ne Párizsra, hanem nemzetünk Vezérére vessük!” Nemzeti függetlenség, nemzeti sorskérdések, történelem- és hagyománytisztelet, a hazai, a nemzeti előnye és védelme a versenyben, az állami újraelosztásban. Most a mi időnk jött el. A mi időnk is marad időtlen-időkig. Mi és ők. Mi vagyunk a centrális erőtérben. Világos (?), kötcsei beszéd, van benne rendszer.

Az államba zárva

A választók többsége nem idegenkedik a mindennapjait, az életét egyre jobban átszövő államtól. Hozzászokott. „Deficit= a szándékon túli eredmény” című könyvemben Assar Lindbeck, Kornai János módszerét felhasználva bizonyítottam, hogy a felnőtt magyarok többségének megélhetése, jövedelme közvetlenül az állam, a politika fordulataitól, döntéseitől függ. A felnőtt polgárok többségének államtól való függősége a magyar útfüggőség (path dependency) legfontosabb jellegzetessége. Az elmúlt száz év során a világháborúk, a gazdasági válságok, a Monarchia szétesése és a szocializmus a magánkezdeményezés, a magántulajdon biztonságát és sikerét zárójelbe tette. Az államba, a kormányba kapaszkodás kecsegtet azzal, hogy helyreállítja a felelős, iparkodó, takarékos polgár elvesztett biztonságát és a jobb életre szóló kicsinyke reményét a háborúk, Trianon, a világválság és a magán-megtakarítást és magántulajdont elrabló kommunista diktatúra évtizedei után.

Sokan mondják közülük: ha pedig megélhetésünk a nemzet- államtól függ, akkor legalább ne kommunisták parancsoljanak. Ha a megélhetését meghatározó nemzetállam legalább nem kommunista, akkor a Fidesz választó nem csak a személyes szuverenitásról, az önállóságról tud lemondani, a saját államától, kormányától remélt biztonság miatt, hanem a korábban vágyott, vagy a szerény jólétről is. „Erős”, nemzeti kormány csak a nemzethatárokon belül nyújthat reményt, ezért és nem csak a hagyományok okán erősödik a nacionalizmus: a nemzeti dohány-ital-zászló és a nemzeti demagógia vonzóereje.

„Az egy a tankönyv, egy a zászló” biztonsága lehorgonyozza a kormány mellett a bizonytalantól rettegő veszteségkerülőket, a vezér megejtő egyszerűsége irányt mutat a válságban a biztonságra vágyó, összezavarodott célok között ingadozóknak, az idővel való versenyfutásban a Vezér órája több, mint vigaszági győzelmet mér a kockázatokkal nem barátkozóknak. A mindig kéznél lévő idegen-ellenesség, az államilag erősített ellenszenv a spekuláns, a kockázatoktól vissza nem riadó és mások erőfeszítésein élősködő bankárral és tőkéssel szemben, a Robin Hood mítosz feltámasztása (elvesszük a szolgáltatók pénzét és szétosztjuk a rezsifizetők között) erős horgony. A Fideszhez horgonyoz a család, a nemzet, a haza, a hagyomány, Trianon és Horthy, a régi formájába helyreállított Kossuth tér, a Várbazár.

Hánykolódik, de nem süllyed el

A 2014-es választások idején a választó nem csak azért nem horgonyozhatta várakozásait a liberálisokhoz, mert nem voltak liberálisok, de azért sem – minden ellenkező híreszteléssel szemben – mert biztonságot és reményt az államnál és nem a piacon talált. Már a szociál-liberális koalíció „nyócévében” is hiányzott mind az irány, mind a horgony nyújtotta biztonság, mert a koalíció ingadozott a „koraszülött jóléti állam” (Kornai János) folytatása: a „Jóléti rendszerváltás”és a globális versenygazdaságba bekapcsolódni akaró „Korszakváltás programja” (SzDSz 2000) között. Tapasztalnia kellett, hogy az önállóság és függetlenség liberális értékeit megcáfolva az is boldogult, sőt szinte csak az boldogult, aki nem kockáztatott, aki nem vállalkozott, aki nem cserélte fel avítt tudását újra. A fogyasztó szabad választását lenyomta az államhoz húzó termelő diktátuma (ld. dinnye-kartell). A szocialistákhoz pedig a választó azért nem cövekelhette le magát, mert bár a FIDESSZEL azonosan államvédelmet ígértek ők is, ígéreteiket eddig nem egyszer és nem kétszer szegték meg, hiszen már Horn Gyula alatt is elvették a családi pótlékot, az ingyenes fogászati szolgáltatást, Gyurcsány alatt bevezették a tandíjat és a vizitdíjat, majd 2009-ben a válságra hivatkozva visszavették a 13. havi nyugdíjat is. Kik vagyunk mi? Kihez tartozunk? Merre tartsunk? A szoc.-lib. tábor vezetőinek ötlettelensége, következetlensége, még egymást sem elfogadó kakaskodásuk, egymást rágalmazó nyilvános feljelentéseik, gyávaságuk, udvariaskodásnak álcázott miniszterelnök-urazó meghunyászkodásuk nem lehet a várakozások horgonya.

Ami pedig az iránytű szerepét illeti, a korszakváltás nem átélhető jövőkép, a szocik által bedobott bőkezű baloldali állam agyonjátszott lemezei pedig csak recsegnek (magasabb minimálbér, valódi rezsicsökkentés). A szocialista vezetők semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek: azt hitték – ahogy Kádár óta ez volt a bevált lemez – elég tömni a hasat, hogy meglegyen a szavazat és a béketűrés. Ha a Fidesz törzsközönsége át- és megérezte, hogy Vezére a kizökkent idő helyretolására készül, és ez felemelő történelmi igazságtételnek tűnt, addig a „Megáll az idő” félévszázados lemezét Vámosi János búgó hangja helyett Attila hangján a legelszántabb szoc.-lib. választó sem akarta meghallgatni. Még a kilátásba helyezett állampénz félévszázados feltételes reflexei ellenére is a világban lezajlott pénzügyi válság hírfoszlányai megértették, hogy csak egyszer volt Budán kutyavásár: a hitelből finanszírozott „Jóléti rendszerváltás” kutyavására.

Időtlenül és idejében

Korántsem magától értetődő, bár mindennapos tapasztalat, hogy aki jól gazdálkodik az idővel, aki rövidebb idő alatt végzi el ugyanazt a feladatot, annak a jutalma a nagyobb jövedelem, a több szabadidő, a választás szabadsága (jobb és több munka, több pénz, vagy több idő a családra, több idő a szórakozásra, több idő az egészségre, több idő a tanulásra). Korántsem magától értetődő, bár mindennapos tapasztalat, hogy a lemaradó és a jobb módú közötti különbség — leegyszerűsítő módon – leírható a hasznosan (piacon is értékesíthető eredménnyel járó) és a haszontalanul töltött idő különbségeként. Két utcán dolgozó taxis közül nyilván az keres jobban, aki az utcán, utasra várva eltöltött tizenkettő óra legalább felében utast szállít, szemben azzal, aki a tizenkettőből kilencben csak várja utasát, pedig mind a ketten ugyanúgy elfáradnak a tizenkét óra alatt. Azt, hogy az egyik jobban, hasznot hajtóan tölti el az idejét nem a szorgalomtól, hanem a szervezéstől, a diszpécserközpont jó munkájától, a termelékenység erejétől függ. A magányos „kóboj” is elfárad, de nem keres.

Az idővel való gazdálkodás nem csupán az elvont közgazdasági gondolkodásmód egyik alapvető fogalma, hanem a modern életforma jelképe. A nemzetietlen és a nemzeti szocialisták egyaránt leszoktattak az idővel való gazdálkodás hasznosságáról. „Aki kimarad, az lemarad!”- hirdette két évtizeddel ezelőtt az egyik reklám. Az ezredforduló óta a FIDESZ és a szocialisták azt ígérik, hogy az se marad le, aki kimarad, aki rosszul osztja be idejét. Ez bizony egyáltalán nem igaz.

A jó időbeosztásból ma már csak annyi igaz, hogy csak annak jut, aki odadörgölődzik a Vezér lábaihoz, aki együtt szotyoláz Vele, vagy aki a Vezér stadionjában a szétköpködött héjat jogosult összesöpörni. Aki ebből kimarad, az nem egyszerűen lemarad, annak az életfeltételei is megszűnnek. Erről szólt a rendszerváltás?

Városi levegő szabaddá tesz

Hazánkban a városi lakosság részaránya nagyjából a rendszerváltás óta változatlan, az összlakosság 68-69%-a él városias környezetben. A falusi viszonyok között élők száma a roma népesség népesedési mutatói miatt nem csökkent drámai mértékben. Úgy is fogalmazhatnám, hogy a politikai társadalom a falvakba száműzte a roma népességet. Az erőteljes dinamikát, gyors egy főre jutó GDP növekedést, magas szintű foglalkoztatást, kimagasló kulturális, társadalmi fejlődést hordozó igazi nagyvárosok száma (200 ezer főt meghaladó város) nem változott. Közel egy évszázada csak Budapest és környéke éri el a világszerte robbanásszerű fejlődési tempót mutató milliós nagyságrendet, ugyanakkor Budapesten és agglomerációs környezetében élők száma mindezt a tapasztalatot meghazudtolva — Európában egyedülálló módon — 1990 óta folyamatos visszaesést mutat. Miközben 2004, az Európai Unióba történt belépésünk óta korábban sohasem tapasztalt fejlesztések szolgálják a lakosság kényelmes városias környezetbe kerülését, a közlekedésfejlesztési erőfeszítések lerövidítik a távolságokat, a munkavállalás és a kultúra, az egészségügyi szolgáltatások elérhetősége tíz év alatt 35 perccel lett rövidebb, a városokban élő lakosság aránya hazánkban lényegében változatlan.

Ahogyan azt Edward Glaeser a legutóbbi időkben megjelent korszakalkotó könyvében (TRIUMPH OF THE CITY. The Penguin Press .2011.) bizonyította, a nagyvárosok voltak képesek jobb és egészségesebb környezetet, környezet-tudatosabb , energiatakarékosabb életmódot , kulturáltabb és termelékenyebb munkát, oktatási és szociális gondoskodást biztosítani. Ahol a nagyvárosok aránya drámain nőtt (pl. Kínában, vagy Indiában) ott nem csak a felzárkózás volt gyorsabb, a jövedelmek kiegyenlítettebbek, hanem a szegények leszakadása is mérséklődött. A városias körülmények között a különböző életkorú, foglalkozású társadalmi csoportok közötti munkamegosztás harmonikusabb, az egymásra való odafigyelés szervezettebb, a társadalmi szolidaritás mértéke magasabb. Nagyvárosokban kevésbé számít a bőrszín, az előítélet, ami falun a bezártság körülményei között megnehezíti, ha nem teszi lehetetlenné a feljebb kerülést. A városiasodás, a városban- különösen a nagyvárosokban – élő lakosság arányának jelentős gyorsulása magyarázza a II. Világháborút követő gyors, viszonylag kiegyensúlyozott gazdasági növekedést, az életszínvonal töretlen fejlődését, a kiáltó szegénység némi enyhülését. A városiasodás hozta magával a szolgáltatások iránti kereslet hallatlan növekedését, a foglalkoztatottság szolgáltató szektorban meglóduló megsokszorozódását, a munkamegosztás és a kreativitással támogatott specializáció és termelékenységnövekedés gyorsulását.

A modern nyugati nagyvárosok térnyerésével lezajlott városiasodási forradalmat megcáfolva hazánkban a rendszerváltás óta a 100 ezer lakos feletti nagyvárosokban a lakosságszám– Győr kivételével — csökkent. Győr 129 ezer fő(1990) és 128 ezer(2013); Pécs 170 ezer(1990) és 147 ezer(2013); Szeged 169 ezer(1990) és 161 ezer (2013); Székesfehérvár 109 ezer(1990) és 99 ezer(2013); Miskolc 196 ezer(1990) és 162 ezer(2013); Debrecen 212 ezer (1990) és 204 ezer(2013). Mintha továbbra is érvényes lenne Horthy Miklós Budapestre vonatkozó, de most már valamennyi nagyvárosra kivetített mondása: „Budapest a bűnös város!”

Annyi azonban igaz, hogy az előbbiekben idézett tudományos felfedezéssel és társadalmi fejlődés tényeivel alátámasztott megállapítással szemben hazánkban a városokat, és különösen Budapestet a jobboldalias, dzsentroid, magyarkodó politikában gyanakvás, ellenszenv kíséri. A magyar politika árvalányhajas parasztromantikája, mérgeszöld fanatizmusa, vagy az érintetlen eredetiség iránti vágyódása miatt sokkal több erőfeszítést, pénzt fordít arra, hogy a városoktól távol tartsa a faluból városba költöző népességet, ahelyett hogy segítené a városiasodást. A voluntarista fejlesztéspolitika, amely a gyári szemlélet rabja, nem is tudja másképp elképzelni a várost, mint az ipargyár, az iratgyár, a szórakoztatógyár koncentrált gyűjtőhelyét. Mindent felülről, állami ajándékosztással gondol”lerendezni”, az összefogás, az együttműködés, a spontán szerveződés, a civilek és szolgáltatók közötti munkamegosztás ebben a gyári modellben nem tud kialakulni. Alig vannak jó példák, legalábbis azokat alig ismerjük, hogyan kezdték átvállalni, elvégezni szomszédok, utcai ismerősök a mellettük élő idősek gondjainak megoldását (bevásárlást, orvosi rendelőbe kísérést). Nyilván részben ennek a következménye, hogy az OECD felmérése szerint hazánkban, mindössze napi 1 percre futotta polgárainktól — ami a legalacsonyabb adat-, hogy önkéntes, másokat segítő tevékenységet végezzenek, miközben e felmérés szerint a fejlett országok átlaga a négyszerese: napi 4 perc.

A nagyvárosokban a város, a városrész kérdéseiben, a közéletben való részvétel sokkal erőteljesebb, mint falun. Nem véletlen az a tapasztalat, hogy városokban inkább képesek azonosítani a közszereplőket, miközben falun sokszor azt se tudják, hogy ki a polgármester, még kevésbé, hogy ki a miniszter, vagy a miniszterelnök. Amit tudnak, hogy ki adja pénzt a megélhetéshez.

A macska színe

A kommunista Kína önellátó éhezését eleinte szerény, majd vágtató dinamikus növekedéssé alakító politikai fordulatot szokás Teng Hsziao Ping-nak tulajdonított mondásáig visszavezetni. Teng ezzel legitimálta a kistulajdonosi, paraszti árutermelést, majd a kapitalista magángazdaságot, amennyiben az nem kérdőjelezi meg a kommunista párt egyeduralmát. Amíg Kínában megszűnt a tulajdonformák megkülönböztetése, a magántulajdon elnyomása, addig Magyarországon 2011-től fokozatosan kifejlődött egyes, többnyire külföldi tulajdonú, szolgáltató tevékenységet folytató cégek megkülönböztetése az adózás, a nyereségük szabad felhasználása és a kormánnyal kötött speciális működési lehetőségeket biztosító megállapodások terén, ami világosan üzeni, hogy csak a „fehér macskák jó macskák” a fekete macskák nem élvezik a Kormány bizalmát. A külföldi tőke eltűrt a termelésben, az exportszektorban, viszont csendes üldözésnek van kitéve a hazai piacon értékesíthető szolgáltatásokban lett légyen az energiaszolgáltatás, hulladékkezelés, pénzügyi és biztosítási szolgáltatások, kereskedelem. Ennek fényében egyáltalában nem csodálható, hogy a külföldről behozott tőke nagysága mérséklődik, sokkal inkább ölti a hitelnyújtás, mint a tulajdonnövelésének a formáját, a hazánkban működő bankok sem veszik igénybe anyabankjaik által német, holland, vagy olasz betétesektől gyűjtött forrásokat magyarországi kihelyezésre.

Világtalanul a világban…

A rendszerváltás kitárta az ajtót a világra, amit a Kádár-rendszer még csak résnyire nyitott. Az Európai Unió tagországaként már ajtó sincs, hiszen a hazánkat az európai országoktól elválasztó falak is leomlottak. De csak a külsők. A belsők maradtak. Mert a nyelvtudás, a világban uralkodó gondolkodásmód, a nyitottság és az egyéni ambíció hiányában a falak belül megmaradtak. Nem elég vásárolni, meg nyaralni „olaszba”, „németbe”, „angolba”, „görögbe”, „törökbe”ahhoz, hogy otthon legyünk Európában. Az ország mai urai „lemarkecolják” a dán, a holland, a német adófizető magyarországi felzárkózásra szánt pénzét, anélkül, hogy valóban azt terjesztenék vele, amire való a világra való nyitottságot, az egész világban való talpraesettséget. A főzőműsorok és azok közkedveltsége is bizonyítja, hogy mennyire nemzetközivé lett a világ. A hasunk sokkal nyitottabb, mint a fejünk. Harminc éve sokkal világosabb volt sokunk számára, hogy milyen srófra jár az emberek agya Bécsben, Párizsban, vagy Lisszabonban. Harminc éve még tudtuk, hogy mindenütt dolgozni kell, hogy annak bizonytalan a sorsa, akit nem az ambíció, a tanulásvágy hajt, aki süket és vak arra, mint amit külföldön talál. A FIDESZ országlása kellett ahhoz, hogy késve, a munkanélküliség és a jövedelemnélküliség a jövőtlenség rémétől hajtva elinduljon néhány százezer honfitársunk Európába. Világtalanul csöppentek az újvilágba, az áldozat, hogy újrakezdik, a válságtól gyötört Európában nem ígéri, hogy aki tanul, tájékozódik, hajt, az győzhet is a maga területén.

Választék nélkül

Magyarország attól lehetett a szocialista táborban a legvidámabb barakk, mert a Kádár rendszer a fogyasztó szabad választását, a fogyasztás felkarolását tartotta a politikai stabilitás alapjának. Nem véletlenül a tábor országainak polgárai irigykedve jöttek vásárolni, szabadságukat hazánkban eltölteni, mert itt viszonylag bőséges ellátás, viszonylag gazdag választék, és a fogyasztó, a vendég tisztelete fogadta ŐKET. A rendszerváltás óta eltelt negyedszázad a fogyasztás, a fogyasztói választás szabadságát fenntartotta, de nem fordította át azt a fogyasztó feltétlen fölényébe, a fogyasztó Magyarországon nem lett király. („The consumer is the king!”) Sőt, még a fogyasztóknak is kezet kell csókolnia a királynak, ha árubőség esetén csökken az ár (ld.rezsicsökkentés), ha a fogyasztó kockázatviselő-képességéhez kezdik igazítani a pénzügyi szolgáltatást. A fogyasztónak nem, vagy legalábbis egyre kevésbé kell törnie a fejét azon, hogy melyik áru, melyik szolgáltatás jelentené számára a nagyobb előnyt. A politikai piac választékának a manipulálását (választási szabályok, kampányköltségek, médiafelület hozzáférése stb.) követi és kíséri az áruk- és szolgáltatások piacának az állami manipulálása. A termelő, szolgáltató, forgalmazó számára már nem a fogyasztó akarata az első, hanem az igazgatás jóindulatának a megszerzése. A fogyasztó, aki -1959 óta –a kádári „koraszülött jóléti állam” követelődző újszülöttjeként mind erőteljesebben követelte ki a jussát lassan beéri azzal, amit kap, amit állama neki meghagy. Már fogyasztóként sem szolidáris azzal a társával, aki még fogyasztani se képes, sőt, belenyugszik, vagy egyenesen követeli, hogy a fogyasztásból egész csoportokat is kizárhatnak.

A gyengét segítsd

A megkülönböztetés tilalma – mint általános polgári jogelv — helyére a megkülönböztetés, a megalázás gyakorlata lépett. Nem csak az üzleti életben uralkodik el a megkülönböztetett kezelés, de ennek az alkalmazása ma már világosan tapasztalható a kultúrában pl. az avantgard színházakkal, kísérletező társulatokkal szemben (avantgard színházak támogatásának mérséklése Ld. Kálomista Gábor által vezetett bizottság legutóbbi döntései), a hivatalos rangot hordozó személyek nemi identitás tekintetében vallott megtorlatlanul hagyott kirohanásaiban (ld. buzizó Kerényi), az emlékmű állítás konfliktust provokáló gyakorlatában (német megszállás emlékműve). A megkülönböztetés napi gyakorlattá vált a falvak életében, hiszen az állami termőföldek bérbe-adása, mint politikai hűbérbirtok szerepel a Fidesz hatalom szótárában. A közrend védelmében is tetten érhető, hogy a cigányszármazású gyanúsítottakkal szembeni rendőri fellépés sokkal brutálisabb, mint akár a skinheadek kezelése (ld. ingyen kiflis-zacskó „eltulajdonítása” miatti rendőri előállítás). Amíg a két világháború között elsősorban a zsidótulajdon elkonfiskálása talaján virágzott a rasszista megkülönböztetés, ma a falvakban maradt, városba be nem költözött öregek maradék személyes tulajdona és a falvakba szorított, gettósított cigányok megélhetésének a konfliktusa teszi a rasszista megközelítést eltűrtté, elfogadottá, hovatovább követendővé. Megfordult a minden vallás által vallott erkölcsi parancs: a gyengét, az elesettet segítsd!

Mindenki lépik egyet

Mikszáthtól kölcsönzött alcím arra utal, hogy abban az európai térben, amelyhez tartozunk az utolsó tíz évben sokkal inkább felismerhető a keletről –nyugatra, délről-északra emelkedő pályák esélye. Az európai történelemből kiszakadt Magyarország polgárai közel két évtizeden át bízhattak abban, hogy kitartó munka, a szerkezeti reformok kritikus és összehangolt tömege, konszenzust tükröző szakszerű és átlátható politika a szocializmus elvesztegetett félévszázadát, a perifériába történő betagolódást új, esélyeket nyitó pályára tereli. A válságok és a történeti útfüggőségek ma a Szűcs Jenő által feltárt európai történeti régiók hármasságát látszanak igazolni és megerősíteni. Ebben a nagyon is meghatározónak látszó, széttördelt európai térben inkább arra látszik esély, hogy egymástól tanulva, a rossz példákat elkerülve, egymás nyomaiba lépve induljanak új- és új kísérletek a szabadabb, a zárványlétből kitörést ígérő irányba. A nemzetállamok koporsóként zárják el az esélyt polgáraik elől. A nemzetállam bezáródó koporsójában nem számít, hogy árvalányhajas, nemzeti kokárdás, vagy sarló-kalapácsos-e a szemfödél. A koporsó akkor is koporsó, ha nemzeti. Talán a szerényebb, mikszáthi: „mindenki lépik egyet”stratégia, kivezet a gettósodó falvakból; az elalvó, néptelenedő kisvárosokból; a kísértetvárossá alakuló, lezüllő nagyvárosokból, az elfoglalt és leigázott Budapestről.

A százból a legjobb húsz év

Ha visszatekintünk az első Világháborúval megszakadt boldog békeidők óta eltelt időszakra, akkor elmondhatjuk, hogy az 1914 óta eltelt 100 évből a legjobb húsz év, ami mindenkinek esélyt, felemelkedést, szabadságot, egyenes gerincet kínált már mögöttünk van. 1989 és 2009 között volt okunk bízni abban, hogy olyanok lehetünk és még inkább gyerekeink olyanok lehetnek, mint spanyol, olasz, portugál, burgenlandi kortársaink. Persze, túlzott volt a várakozás. Sokan hitték közölünk, hogy elég csupán a listaváltás: elég átiratkozni a szocia-listáról a kapita-listára, elég beiratkozni az Unióba ahhoz, hogy az osztrák, olasz jólét is miénk legyen. Az áldozat, amit szlovák, román, vagy lengyel sorstársaink az új, szabad rendszerért vállaltak, hazánkban egyáltalán nem volt vonzó, hiszen a szabadság= az áruválasztás, a szabad utazás, a munkahely változtatás szabadsága nálunk már a rendszerváltás előtti évtizedben is kézzelfogható volt. Ráadásul, még nemzeti himnuszunkban is benne van, hogy „megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt!”

Ma a „csóvás embernek”(Ady) állítanak újra szobrot. Amit már egyszer a magunkénak tudtunk: bizalom a bennünket védő törvényekben, a szabadságunkat, magántulajdonunkat, megtakarításainkat védelmező jogállamban, fogyasztói akaratunkat érvényesítő verseny élességében, a „tűzhöz közelebb kerülők” elhessegetésében, a tagkönyv és a kézcsók mindent megnyitó hatalmának elsöprésében elveszni látszik. Ami a miénk volt egyszer, arról aligha hiszem, hogy nemzeti lobogó lengetés ellenére is, könnyen mondunk le.

Magyarország nagy romlását, mindig külső segítség állította meg, ha voltak hozzá belül is, akik nem érték be azzal, amit gazdáik vetettek nekik. Városi, a gyengét segítő, a fogyasztó büszke választásának szabadságát, a keserves munkával megszerzett tulajdonukat féltő, világra nyitott polgárok vissza fognak találni Európába, de mindahányan.


A cikk eredetileg az Élet és Irodalom július 11-i számában jelent meg.