Alkalmi meditáció a civil engedetlenségről

Két éve Berlinben, barátaimmal Grunewaldból a Kurfürstendammra sétáltam, amikor egy hosszú beszélgetés után kaptam egy kötetet a halálos betegségével küszködő Jehuda Elkánától, a Közép-európai Egyetem volt rektorától, azzal, hogy egyszer még szükségem lesz rá. Jehuda a kitűnő tanár és nagyszerű tudományszervező Mahatma K. Gandhi: Hind Swaraj or Indian Home Rule című könyvét hagyta rám. Ebben a könyvében a kitűnően író szerző pontosan azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyekkel a pesti utcán tüntetők nap mint nap szembesülnek. Az – egyesek szerint – ellenállás elveit és gyakorlatát taglaló mű, amelyben Gandhi, aki később a Mahatma, azaz a Nagy Lélek melléknevet kapta kifejti az engedetlenségről vallott tolsztojánus nézeteit. Cikkem első részében azokat a szerzőket idézem, akik a polgári engedetlenségről a legtöbb tapasztalatot szerezték és legszebben írtak róla. A második részben pedig arról írok, hogy a klasszikus szerzők – Gandhi, Tolsztoj, Thoreau – miért aktuálisak ma, amikor megkezdődött a rendszer széthullása és egyre többen fáradozunk a maffiaállam bomlasztásán.

Gandhiról tudtam, hogy egyetemi tanulmányait Londonban végezte, ügyvédi vizsgát tett és azt is, hogy fiatalon áttelepült Dél-Afrikába, hogy jogászként részt vegyen az ott élő hindu vallásúak egyenjogúsításáért folytatott emberi jogi küzdelemben. Ám a kötet előszavából az is kiderült, hogy a következő években dolgozta ki az erőszakmentes rezisztencia elméletét és – gujarati nyelven – a fent említett alapművét, amelyet amikor 1914-ben visszatért Indiába, angolul is publikált. A britek első un. ”áprilisi” vérengzései után, hirdette meg a megszállók elleni erőszakmentes harcot. Hívei megtagadták a britekkel való minden együttműködést, bojkottálták a kormány iskoláit, nem fogadtak el polgári vagy katonai állásokat. Válaszul az angolok évekre bebörtönzik Gandhit, akit szabadulásakor honfitársai már szabadsághősként ünnepelnek. 1932-ben ismét passzív ellenállást hirdet, éhségsztrájkok sorozata következik, megint bebörtönzik, de most már az egész világ közvéleménye mellette áll. Fontos megjegyezni, hogy Gandi soha nem lépett fel „hindu vezetőként“. Világéletében ellenezte a vallásközpontú politizálást, s miatta vált India szekuláris állammá, nem pedig hinduvá. Folyamatos erőfeszítéseket tett, hogy egységes indiai öntudatot alakítson ki, amely vallástól független. A második világháború alatt, 1942-ben, ismét bezárták, a háború végén szabadult és karizmatikus vezetőként vesz részt azokon a tárgyalásokon, melyek eredményeként 1947 augusztusában India elnyeri a függetlenségét.

M. Gandhi írásait Pesten a 80-as évek közepén Nagy Jenővel és Hodosán Rózával együtt a Rajk butikban árultuk, amíg a III/III emberei – akkor még nem tudtuk, hogy így hívták őket, számunkra csak smasszerek voltak – mind egy szálig el nem kobozták őket. Gandhi engesztelhetetlenül engedetlen volt, amit a szocialistának nevezett „népi demokráciákban” nem szíveltek, és mondanom sem kell, hogy a civil engedetlenségről írott tanulmányai sehol nem jelenhettek meg, sem a könyvesboltokban, sem pedig a könyvtárak szabad polcain. A gimnáziumban is csak annyit tanultam róla, hogy India függetlenségének kivívása után egy fanatikus bráhmán 1948. január 30-án meggyilkolta.

Az erőszakmentes ellenállást a palesztinai esszénusok és ebioniták is meghirdették, de maga a fogalom Gandhi „találmánya“. Főművének egyik központi fogalma az ahimsa, melynek angol tükörszava a non-violence vagyis az erőszak nélküli politikai harc. A Nagy Lélek tanítása szerint az elnyomottak és megszomorítottak a szabadságukat nem fegyverrel, belháborúkkal, gyilkosságokkal és vérengzések útján, hanem békés eszközökkel, felvonulások, tüntetések szervezésével, bojkottokkal, sztrájkokkal és éhségsztrájkokkal, az államhatalommal való együttműködés megtagadásával képesek elérni. Erkölcsi fölényük, Gandhi szavát használva satyagrahá-án, a lelkierőn alapul, erényük az önmegtartóztatás és önfegyelmezés, az igazság keresése, a bátorság és a félelem legyőzése. (Amúgy gujarati nyelven a civilizáció egyenlő a jó magaviselettel, vagyis a tiszta erkölcsű társadalom kialakításával.)

A Gandhi előtti világból, a modern kori ősforrás persze Tolsztoj. Konrád György barátom szerkesztette valamikor réges-régen, még mint orosz szakot végzett filosz az összes műveit, amelynek utolsó, 15. kötetében olvashattam nála a következő naplóbejegyzéseket:

Bűz, kövek, pompa, szegénység, bűn. A gazfickók, akik a népet megrabolták, összefognak, katonákat toboroztak, bírókat ültettek be, akik megvédjék orgiáikat – és kéjelegnek. A nép nem tehet egyebet, mint hogy arra használja ki ezeknek az embereknek a szenvedélyeit, hogy visszavegye tőlük, amit elraboltak”(255. o.).

A rossznak nem szegülni ellen erőszakkal, nem annyit tesz, mint egyáltalán nem szegülni ellen a rossznak, hanem nem erőszakkal szegülni ellen (8. o.).

Tolsztoj levonta felismeréseiből a praktikus következtetéseket, és úgy gondolta, hogy az igazságot, amelyet véleménye szerint megtalált, nyilvánosan kell hirdetni, és az életben megvalósítani is kötelessége ezért indult el gyalog Jasznaja Poljana-ról, ahol az életét túl komfortosnak találta. Ám utolsó útjának üzenetét egy V. G. Cserikovhoz írott levelében fogalmazta meg: „… az emberek pillantását ráirányítani az egy örök napra, s azután félreugrani”.

Gandhinak, a szent embernek a civil engedetlenség szóló gondolatait olvasva lehetetlen nem felfedezni Tolsztoj hatását. Az igazság, mondotta, „akkor is megáll, ha nyilvánosan nem támogatják. Önmagában létezik… Az igazságtalanságot igazsággal győzöm le, és azáltal, hogy ellenállok az igazságtalanságnak, diadalt aratok minden szenvedésen..” és ez csak egyféleképpen lehetséges, az ahimsa, a passzív ellenállás útján. (Közismert, hogy Martin Luther King nyíltan Gandhi tanítványának vallotta magát, és a passzív ellenállás jelszavával állt az apartheid ellenes mozgalom élére. )

A gujarati megfelelője: „Így történt. Például az éppen uralmon lévő kormány valamilyen törvényt hoz, amely rám is vonatkozik. Én azonban a törvényt nem tartom megfelelőnek. Ha erőszakot használok azért, hogy a kormány visszavonja, akkor én ahhoz folyamodom, amit fizikai erőszaknak lehetne nevezni. Ha azonban nem engedelmeskedem a törvénynek, és megszegéséért vállalom a büntetést, akkor lelkierőt használok. Ez önmagunk feláldozását jelenti.

Mindenkinek el kell ismerni, hogy önmagunk feláldozása mérhetetlenül nagyobb dolog, mint mások feláldozása.

Mihelyt azonban belátjuk, hogy az igazságtalan törvényeknek engedelmeskedni nem méltó az emberhez, akkor nincs olyan zsarnokság, amely minket szolgasorba tudna dönteni ….

A passzív ellenállás, vagyis a lelkierő páratlan. Fölötte áll a fegyverek erejének.

A passzív ellenállás kétélű kard: használható bármely élével; megáldja azt is, aki használja, és azt is, aki ellen használják…

A másik szamizdatban kiadott „fundamentalista” mű Thoreau: A polgári engedetlenség iránti kötelességről szóló írása volt.

Ezen gondolkodtam a József nádor téri tüntetésen, ahol a NAV vezetőinek felmentését, vizsgálódást és felelősségre vonást követeltünk és a következő napokban sem hagyott nyugodni a kérdés, meddig mehet el az engedetlenség, hol vannak a lehetőségeink és melyek a korlátaink? Utóbbiakról ide kívánkozik egy rövid epizód.

Hétfőn este volt, a zsúfolásig telt téren a tüntetők kedves szavakkal üdvözöltek, miközben partneremmel a közeli Örkény színházba siettünk, ahol aznap este a Schiller: Stuart Mária című darabját játszották a kitűnő Hámori Gabriellával a címszerepben. Ám az előadásból számomra különös időutazás lett.

A szünetben odajött hozzánk a színházi ügyelő, és elmesélte, hogy magukat rendőröknek nevező urak, civil ruhában engem keresvén megkérdezték tőle, hogy a színházban vagyok-e és még személyesen is meg akartak győződni arról, hogy a nézőtéren ülök-e. Ettől végül eltekintettek, de biztos, ami biztos megkérdezték, hogy merre van a vészkijárat, amerre vész esetén távozhatnék. Hozzátették, hogy erre azért kíváncsiak, mert ők a személyes biztonságomért felelnek. Nos, ebben az előzékeny figyelemben utoljára a nyolcvanas években volt részem, amikor még kevesebbet jártunk színházba, annál többet foglalkoztunk a tiltottnak számító könyvek nyomtatásával. Ám úgy látszik, hogy a történelem ismétli önmagát, ráadásul az akkoriban kiadott írások, – a rendszerváltás gondolatával együtt – ismét aktuálisak az új keletű „magyar polip” szorításában.

Visszatérve Thoreau Valdenjéhez, amelynek sorait egy tóparti kalyibában vetette papírra, miközben – mivel nem volt hajlandó adót fizetni – börtönbüntetés várt rá. Ekképpen elmélkedett: „A kormányok azt tanúsítják, milyen sikeresen rá lehet szedni az embereket, sőt, hogy még önmagukat is rászedik a maguk hasznára. Remek dolog ez, el kell ismernünk…„Vannak igazságtalan törvények – érjük be azzal, hogy engedelmeskedünk nekik? Vagy próbáljuk meg orvosolni őket. Vagy csak addig engedelmeskedjünk nekik, amíg az orvoslásuk nem sikerül. Vagy szegjük meg máris őket. A miénkhez hasonló kormányok uralma alatt élő emberek általában azt hiszik, várniuk kell addig, amíg végre sikerül a többséget rávenniük, hogy változtassa meg a törvényeket. Azon a nézeten vannak, hogyha ellenszegülnek, az orvoslás ártalmasabb lesz, mint maga a baj… Nem habozom kimondani, hogy mindazoknak, akik abolicionistáknak (így hívták a rabszolga felszabadításért küzdőket – dg) vallják magukat, azonnal meg kellene tagadniuk minden hatékony személyi és elvi támogatást a … kormánytól. S nem volna szabad kivárniuk, amíg ők kerülnek többségbe és diadalra juttatják az igazságot… „

Majd kimondja a fundamentalista igazságfelfogás metaforikus téziseként: „Hisz minden ember, aki felebarátjánál igazabb, eleve egy főnyi többséget képvisel.”

Gondolatfüzér a de-legitimáció folyamatáról

A legitimáció fogalma valamely rendszer, annak képviselői vagy törvényei egy vagy több aspektusának törvényességére utal. Legitimnek nevezhetünk egy politikai kurzust vagy rendszert amennyiben társadalmilag elfogadott , amit úgy is kifejezhetünk, hogy a benne élők a dolgok állását helyénvalónak ítélik és – többé vagy kevésbé, Kelet-Európában gyakorta kiskapukat keresve –, ám aktívan engedelmeskednek. A legitimáció teoretikus értelmezői általában azon merengenek, hogy egyáltalán lehet-e és ha igen, miképpen lehet az uralmat érvényesen gyakorolni. Axiómának tekintik, hogy az uralom nem tisztán erőszakos formái történeti narratívákra, mítoszokra, a közhatalom teljesítményeinek és ígérvényeinek közvetítésére épülnek, beleértve ebbe a tényleges vagy potenciális ellenlábasok kirekesztését, megfélemlítését és meggyilkolását.

A szociológusok figyelme két dolog felé irányul egyszerre. Többek között – Max Weber után szabadon – azt vizsgálják, hogy maguk az uralmi pozícióban lévők uralmuk természetének mely vonásaival elégedettek, másrészt persze azt is, hogy az alávetett osztályok és rétegek ehhez milyen erkölcsi és/vagy szavazatokban is megnyilvánuló támogatást nyújtanak. Rendszerváltó tapasztalataim szerint és olvasmányaim alapján pedig azt mondhatom, hogy a hatalom gyakorlásának elfogadhatóságára vonatkozó állításokat mindig több nézőpontból kell megítélni.

A Habermas által képviselt felfogás szerint igen tágan kell értelmeznünk azt a területet, amelyen belül a legitimitás kérdése a modern társadalmakban felmerül. A korábban a – hagyomány vagy a személytelen piac által irányítottnak – társadalmi formákat, gyakorlatokat, normákat és mércéket, egyre inkább és okkal társadalmi megállapodások eredményének tekinthetjük.

Amennyiben ezek a társadalmi megállapodások szemben állnak azon személyek reflektív akaratával, akikre a megállapodások vonatkoznak, e személyek vagy misztifikálni fogják ezeket a megállapodásokat, ily módon csökkentik a saját személyes szabadságukat, avagy gyűlöletes kényszert látnak bennük. Az állam legitimációja – és rendfenntartó cselekvési képessége – attól fog függeni, hogy mennyiben képes hozzáigazítani a megállapodásokat az állampolgárok reflektív akaratához, amely folytonos vitákban, nyílt demokratikus folyamatok során formálódik.

A jövedelem újraelosztása a költségvetésen keresztül, a munkaidő és a szabadidő szerkezete, a fogyasztás szintje és társadalmi összetétele, az adózás mértéke és módja, a természeti környezet állapota, a nemek közötti egyenlőség kérdése, a szülő-gyermek közötti kapcsolat, a szegényekhez és a kisebbségekhez való viszony, olyan társadalmi kérdések, amelyek korábban nem tartoztak az akarat, megállapodás, politika és a legitimáció fogalmi témakörébe Habermas felfogásában mind ide tartoznak.

Ebből az következik, hogy helytelen volna a politikai legitimáció kérdését az állam működésének alkotmányos elveire szűkíteni. Ám ha kizárólag ebből a nézőpontból vizsgálódunk és csakis az alkotmányos berendezkedésünk keletkezéstörténetét vizsgáljuk, akkor is megállapíthatjuk, hogy a „posztkommunista maffiaállam”nem nevezhető legitim formációnak. Az alaptörvények keletkezését egyetlen mértékadó jogtudós, mértékadó nemzetközi szervezet – köztük a Tavares jelentést tavaly nyáron elfogadó Európai Parlament – sem tekinti a kifejezés tágabb értelmében legitimnek. Ennek a mai kurzusnak az alkotmánya egy kicsiny és a leválthatatlanságról ábrándozó csoport, a tágan vett maffia- család magját alkotó, a „rokonokra hajazó” szövevény uralmi akaratát tükrözi. Az ország javait saját tulajdonaként kezelő gátlástalanságuk intézményesíti a lopást és saját javukra újraosztja a korábban mások által birtokolt forrásokat.

Mellékesnek látszó, de jellemző közéleti epizód a koncon kitört marakodás Simicska és a „család” többi tagja között, akiket a „gazdájuk” azzal zsarol meg, hogy elindul Veszprémben az időközi választáson. Mérget veszek rá, hogy nem fog elindulni, de a visszalépésért cserébe be fogja nyújtani a számlát. Amúgy nagy örömet szerezne nekem azzal, ha elindulna: ne felejtsük el, hogy a képviselőknek vagyonbevallást kell benyújtaniuk, amitől a Simicska Lajosok annyira tartanak, mint ördög a szentelt víztől. Ha rájuk gondolok mindig Tony Blair mondása jut eszembe, hogy ezeket semmi más nem tartja össze, mint hogy a „pokolban adtak egymásnak randevút”.

Az általuk folytatott rablógazdálkodás szétszakította a szolidaritás hálóit, ezért nem érdemli meg a társadalom reflektív beleegyezését és pláne nem a támogatását. Az utca kiáltásai messzire elhangzanak, a sokat mondott és sokak által üvöltött „Orbán takarodj” már a „ maffia-családon belül” is riadalmat kelt. „Ki veszi el a megtakarításainkat? Csak a Fidesz!” a „A lopás akkor is lopás, ha törvényt hoznak róla” olvashattam tegnap este egy magasra emelt transzparensen, majd a kincstári Híradóban meghallgattam Polt Péter legfőbb ügyész magyarázkodását arról, hogy miért nem indít vizsgálatokat az ÁFA csalások ügyében, csak Horváth András ellen, aki a bejelentést tette. Ezt a kínos magyarázkodást hallgatva bizony bennem felmerült a hivatali hatalommal való visszaélés gyanúja. Polt fél és előre menekül, azt bizonygatja, hogy ő vizsgálódik, mert pontosan tudja, mi várhat rá, ha az általa vezetett intézmény ügyeit nemzetközi fórumok vizsgálják.

Közben minden honnan azt hallom, hogy a minisztériumokban körlevélben kérdezik az alkalmazottakat, hogy tudnak-e az „amerikai követség hírszerző akcióiról”, számoljanak be azokról az esetekről, amikor őket, hivatalukban keresték fel a követség alkalmazottai avagy netán kollégájuk járt volna az Egyesült Álllamok Nagykövetségén.

Fortélyos félelem igazgat, miközben látványosan olvad a posztkommunista kurzus, amely persze bűnbakokat keres, mert azt tapasztalja, hogy az állami hivatalok eresztékei szivárognak, bizalmi emberei pedig kapcsolatokat keresnek a civil oldalon, hogy biztosítsák magukat az elkerülhetetlenre. Abban bíznak, hogy ez egy következmények nélküli ország, ám a NAV eddig felfedett ügyei arra mutatnak, hogy nem lehet büntetlenül lopni. A kitiltást meglapozó bizonyítékoknak jogi és diplomáciai következményei vannak, a rendszer úgy fog elolvadni, mint a fagylalt a forró pesti aszfalton, mert ismétlődni fog a történelem…

Thoreau intelmével zárom, aki a csüggedt lelkületű honfitársait arra bíztatta, hogy:

Adjuk le a teljes szavazatunkat, ne csak egy darab papírt, vessük latba egész befolyásunkat. A kisebbség tehetetlen, amíg a többséghez igazodik. Így még csak nem is kisebbség. De ha teljes súlyával opponál, akkor ellenállhatatlan.”

Budapest, 2014. november 26.