Búcsú Molnár Lajostól

Drága Klári, Adél, Illa! Kedves Róza! Tisztelettel köszöntöm ezen szomorú alkalomból mindazokat, akik Lajos rokonai, barátai, egykori betegei, évfolyamtársai, kollégái, politikai szövetségesei, esetleg a régi nyírbátori és az új mórágyi szomszédok közül itt ma megjelentek.

Ha emlékezetem nem csal, akkor Lajost 1998-ban az akkor is egymást nagy gyakorisággal követő, egyik egészségügyi reformkonferencián ismertem meg. Úgy rémlik, hogy nem is az első, hanem a második vagy harmadik ilyen találkozás során adódott alkalom arra, hogy beszélgetésbe bonyolódjak Lajossal, aki – szokása szerint – hibátlanul elegáns öltönyében, a hátsó sorok valamelyikében foglalt helyet. Innen indult 17 éven át tartó, őszintén mondhatom, konfliktus-mentes férfi-barátságunk.

A történet végére – természetesen – könnyű pontosan emlékezni. Március 22-én, vasárnap délután és este háromszor is beszéltünk. Délután én hívtam – tudtam, hogy kórházban van. Akkor látogatója lehetett, ezért visszahívást ígért. A mobiltelefon tanúsága szerint 21 óra 58-kor hívott, majd 33 másodperc múlva le is tette a kagylót, mert – mint mondta – Klári hívása is éppen akkor futott be. 22 óra 00 perckor újra hívott és 12 percen át beszélgettünk. Természetesen egészségi állapotáról is szót ejtettünk, de minden annyira megnyugtatónak tűnt, hogy – szokás szerint – a napi politika eseményeinek kommentálásával töltöttük az időt. A barátai közül alighanem velem beszélt utoljára. Másnap reggel rosszul lett és bár egy egész kórház küzdött az életéért, itt hagyott minket.

De ez így túl egyszerű lenne. Lajos barátai koncentrikus köröket alkottak. Sőt ezeken kívül voltak Lajosnak különféle, egymástól független baráti körei is: orvos kollégák köre, vadászok köre, üzletemberek-bankárok köre, parlamenti politikusok köre.

Megismerkedésünket követően éveken át szombat délelőttönként a Rózsakert bevásárlóközpont Bécsi kávézójában találkoztunk. A kétszemélyes kávézás pár évvel később 3-4-5 személyessé bővült, és még akkor is így működött, amikor már Lajos miniszter volt. Utólag visszagondolva, hihetetlenül sok időt töltöttünk együtt kettesben, különösen úgy, ha még azt is beleszámítjuk, hogy naponta egyszer, de sokszor kétszer vagy háromszor telefonon is beszéltünk. Azután elmúlt a miniszterség, a Bécsi kávézó is bezárt, az új helyszín Lajos rózsadombi irodája lett, ahol csütörtökönként négyen-öten két-három órányi időt átbeszélgetve vitattuk meg a hét eseményeit. Ez így ment szinte az utolsó napokig.

De Lajos körül élt-létezett egy tágabb baráti/rokoni/orvos-kollégai kör is, nevezzük ezt a Bikácsi körnek. Sokan itt vannak most is közülük. Ez már 25-30 család – nagyszülők, szülők és unokák –, akik az utóbbi 6-8 évben disznóölés idején és alkalmával egy januári hétvégét közösen töltöttek el a Bikácsi Zichy kastély wellness szállodájában.

Ez a sokféle barátot magában foglaló kör illusztrálja is és bizonyítja is, hogy mi tette Molnár Lajost személyében alkalmassá arra, hogy kórházat vezessen, minisztériumot irányítson, kormánytagként országos ügyekről tanácskozzon. Lajos orvos volt, de nem a szokásos, sokadik generációs magyar orvos, aki gyermekkorától a nyugdíjazásáig szinte alig találkozik mással, mint egészségügyi dolgozóval. Már amennyire ez egyáltalán lehetséges a 21. században, Lajos hihetetlenül sok területen volt elmélyülten járatos – az orvosláson és menedzsment munkán túlmenően is. Üzletember volt, aki napi szinten figyelte a piacokat, a hazai és a világgazdaság rezdüléseit. Kitanulta a könyvkiadói szakmát is. Járatos volt a modernkori történelemben, a zeneirodalom bizonyos részeiben, nagyon értett az ételekhez és az éttermekhez, a borokhoz és a fegyverekhez, és még az autókhoz is. A sors kivételesen megbízható memóriával is megáldotta. Ha mód lett volna arra, hogy ezt a gyászbeszédet előre megmutassam Neki – miként az általában tettem minden cikkem megjelenése előtt – akkor, ő helyére tette volna a dátumokat, a számokat, amiket én csak körülbelüli pontossággal említettem az imént. Szervezete úgy működött, hogy elég volt neki napi 4-5 óra alvás, az éjszaka fennmaradó részét azt hiszem mindig is olvasással töltötte. Nehezen behozható előny ez is.

Lajos rendelkezett azzal az élettapasztalattal is, amellyel a rendszerváltás utáni kormányok tagjai közül csak kevesen. Ő élt a Szovjetunióban is, és volt több éves munkatapasztalata arról, hogy milyen a nyugati világ (mondjuk Ausztriában) és milyen az élet egy olyan fejlődő országban, mint Algéria. Ennek az életútnak is köszönhető, hogy Lajos munkanyelvként tudta használni az oroszt, a németet, a franciát és az angolt. Sok nyelvet beszélő miniszterünk sem igen akadt az elmúlt negyedszázadban – talán Bokros Lajost kivéve, akinek munkásságával egyébként Lajos miniszteri teljesítménye is egy sorba állítható.

Nem tisztem és most idő sincs arra, hogy számba vegyem Lajos 20 éves, gyógyító-orvosi pályájának állomásait, azokat az éveket, amelyeket intézményvezetőként töltött, illetve a 2006-2007-es év történéseit, amikor egészségügyi miniszterként azért küzdött (és most az ő szavait idézem), hogy „az egészségügyben is véget érjen a szocializmus, megtörténjen az egészségügyi rendszerváltás.” A magam és az itt álló barátok, ismerősök, politikus-társak tucatjainak nevében inkább arra szeretnék hálával és köszönettel visszaemlékezni, amit mi barátok Lajostól a reform-küzdelmek melléktermékeként kaptunk.

Lajos memoárjából, a 2010-ben megjelent „Miért lettem antipatikus?” című könyvéből fogok felolvasni most egy idézetet: „A mai orvoslás a beteg számára már megismerhetetlen. (…) A piócát, a ricinust és a kamillateát még ismertük (…), de már nem látjuk a röntgensugarat, a szív elektromos jeleit. (…) A megismert világ túl nagy, bonyolult lett a befogadáshoz, a részletek ismerete lehetetlen. (…) A XIX. században jöttek létre a hatalmas gyógyító üzemek, melyben eltűnt az egyén: az orvos éppúgy, mint a beteg. A gyógyítás rendszerszerűvé vált, és a beteg már nem emberekben, orvosokban, hanem csak a rendszerekben bízhat.”

Csakhogy – és ez már persze vastagon szakmapolitika – Magyarországon mindannyiunknak jó okunk volt arra, hogy ne nagyon bízzunk ebben az egészségügyi rendszerben. Ha egy baleset vagy hirtelen rosszullét után mentővel vittek a kórházba minket vagy bármelyik családtagunkat, akkor persze elfogadtuk a valójában elfogadhatatlan kockázatot – hiszen Magyarországon kórház és kórház, sőt az 1-es és a 2-es belosztály között is óriási minőségi különbség lehet. Ilyenkor minden a szerencsén múlik. Ám, ha módunk volt egy kis időt gondolkodni, akkor először mindig Lajost hívtuk útmutatásért. Számát sem tudom, hogy hányszor kértem azonnali tanácsot tőle a magam bajára, gyermekeim kisebb-nagyobb baleseteire, sőt a saját szüleim és a tágabban vett saját baráti köröm orvosi problémáinak megoldásához. Biztos vagyok benne, hogy az itt állók közül sokaknak vannak hasonló emlékei. Van, akinek elegendő volt a kezdő útbaigazítás, és van – szerencsére ma is köztünk van -, akinek a hónapokon át húzódó kezelését folyamatosan ő irányította, menedzselte. Minden ilyen segélyhívás esetében Lajos azonnal intézkedett — mielőtt miniszter lett, azt követően is, és persze közben is. Irigylésre méltó memóriájából kapásból elő tudott hozni egy-egy nevet, ha kellett baleseti sebészt, ha kellett urológust.

És – bár ez talán hihetetlenül hangzik sokak számára, akik a politikus Molnár Lajost csak a jobbára vele ellenségesen viselkedő médiából ismerték -, Lajos elképesztően széles orvosi körben valójában köztiszteletnek és közszeretetnek örvendett. Nem akarok túlozni, nem mindenki szerette őt. De ha orvosként az én érdekemben bárhova telefonált, vagy én hivatkoztam ő rá a műtőasztalon, minden esetben pozitív volt a visszajelzés. Még akik vitatták is a reform-gondolatait, azok a kollégák is inkább az „érted haragszom” stílusban bírálták, és arra is sok példa volt, hogy engem kértek meg, hogy ötleteiket-javaslataikat továbbítsam „a miniszter úrnak”.

Kedves Lajos! Ennek most vége. Akik itt állunk a koporsód mellett, akár ki is törölhetnénk a számodat a mobiltelefonunkból. Ha tanácsra, segítségre, protekcióra lesz szükségünk – rád már nem számíthatunk. Ennek ellenére, én nem fogom kitörölni a telefonszámodat. Én – és talán sokan mások is – ezzel arra kényszerítjük saját magunkat, hogy még nagyon sokáig, gyakran emlékezzünk Rád.

Mihályi Péter beszéde Molnár Lajos temetésén

Megemlékezések