Október huszonharmadikán

Dátum
Helyszín
1026 Budapest, Orsó utca 43.
Vendégek
  • Beszédet mond: Kuncze Gábor, a Szabadelvű Polgári Egyesület elnöke
  • Közreműködik: Rejtő Gábor énekes krónikás

Megemlékezés az 56-os forradalomról és menekültjeiről

A kerületi liberálisok 1989 óta minden évben Nagy Imre egykori házánál emlékeznek az 1956-os forradalomra. Ehhez az illiberális demokráciában is ragaszkodunk. Budapesten ma ez az egyetlen hely, ahol a liberálisok együtt ünnepelhetnek. Mindenkit szeretettel várunk!


Kuncze Gábor beszéde:

Göncz Árpád örökre elaludt.

A szónokok október 23-án megemlékeznek a történelmi nap eseményeiről, megemlítik a nap hőseit, esetleg levonják a napjainkra vonatkozó tanulságokat.

Emlékezzünk most Göncz Árpádra. Az ő életének meghatározó része volt 1956. Nem ezzel kezdődött a története, de élete nyíl egyenesen vezetett a forradalomban való részvételhez.

A háború alatt részt vett a Nemzeti Ellenállás Diákmozgalomban, majd beállt  az általa is szervezett Táncsics Zászlóaljba. 1944. december 27-én a Táncsics Zászlóalj tagjaként Rákoshegyen részt vett a helyi nyilas egység lefegyverzésében. Szinte szimbolikus, hogy ez az aktus egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor egy község magyarok által szabadult fel. Nem sokkal ezután azonban a nyilas ház udvarán támadás érte a Zászlóaljat. Halott is volt, Göncz Árpád pedig megsebesült. Golyó ment át a lábán – szerencsére anélkül, hogy csontot ért volna.

A háború végén behívták és Németországba vezényelték, ahonnan megszökött. Ezt követően többször is szovjet fogságba került, de ezekből is sikerült megszöknie. Mindezt azért mondtam el, hogy lássuk: az a kedves, mosolygós, szeretetreméltó ember, akit ismertünk nem volt híján a személyes bátorságnak és cselekvőképességnek.

Volt azonban még valami, ami ezekben az években vált élete részévé: az útkereső szabad gondolkodás, a demokrácia, a közösség, a nép, a szabadság és szolidaritás egysége volt a fiatal Göncz Árpád politikai útravalója.

Az 1956-os forradalom alatt a Magyar Parasztszövetségben dolgozott, november 4-e után pedig részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által benyújtott memorandumok elkészítésében. 1957-ben segített Nagy Imre „A magyar nép védelmében” című kéziratát külföldre juttatni. Májusban letartóztatták, és 1958. augusztus 2-án a Bibó-per vádlottjaként életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték a fellebbezés lehetősége nélkül. 1960 márciusában részt vett a váci éhségsztrájkban. Az 1963-as általános amnesztiával szabadult.

Szabadulása után szakfordító (a börtönben tanult meg angolul), majd 1965 után szabadfoglalkozású író és műfordító. 52 éves volt, amikor első szépirodalmi műve, a Sarusok megjelenhetett. Erről a következőt mesélte: 

„Amikor megismerkedtem William Styronnal, elmondtam neki, hogy egyik írásom, a Sarusok, csak úgy jelenhetett meg, hogy a kiadó igazgatója mindenképpen ragaszkodott egy mondat kihúzásához. Ez a regény kulcsmondata volt. ’Több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb’. Styron erre azt mondta : ’Istenem, de jó maguknak ! Hogy az államhatalom képes egyetlen mondat ellen harcolni! Én bezzeg mondhatok, írhatok akármit, a kutya se figyel oda’.” 

Az irodalom és a hatalom viszonyában azóta nekünk is sikerült eljutni abba a helyzetbe, amelyről a Göncz Árpáddal szót váltó William Styron egykor beszélt.

Göncz Árpád sokéves várakoztatásának mindig politikai háttere volt, minthogy minden művében elhelyezte azt a bizonyos mondatot, azt a bizonyos „egy mondatot”, amely a zsarnokságot magát kérdőjelezte meg, és amelyet ezért a zsarnokság tűrhetetlennek ítélt.

A Magyar Médeia drámai monológjai között található a következő:

 „a morális érzék nem más, mint hibátlan erkölcsi kategóriaalkotás; a jóról és a rosszról esetenként formált, ösztönösen formált definíció.” Ez a gondolat kísérte végig Göncz Árpád életútját és politikai pályafutását. A mondat ma is érvényes, 25 évvel a rendszerváltás után.

Mindezek miatt a rendszerváltást követően, 67 évesen köztársasági elnökként ő volt a megfelelő ember a megfelelő helyen. Az elmaradt emberarcú rendszerváltás szimbóluma volt.

Minden túlzás nélkül nevezhetjük az elmúlt 25 év legnagyobb magyar politikusának. A sokszorosan osztott, ezer belső sebtől szenvedő magyar politikai és szellemi életben olyan magatartást tudott megvalósítani és ország-világ előtt felmutatni, amely mindig megértéssel közeledett a másikhoz, de sohasem merült el valamiféle kritikátlan kompromisszumban. 

Fontos feladatának tekintette, hogy köztársasági elnökként a magyar társadalmat, a magyar nemzetet a külföld előtt a lehető legszebben, legtisztábban, az 56-os forradalom szellemében képviselje. Európainak kell lenni; ennek az országnak be kell jutnia Európába. Vagyis minden Európán kívüli gondolatot, jöhetett az jobbról vagy balról, mindig elutasított. 

A rendszerváltást nem csak racionálisan és morálisan, hanem érzelmileg is megélte. Ezt tapasztalhatta mindenki, aki találkozott vele. Egyszerűen: szerette az embereket. És ők ezt visszaigazolták akkor, amikor azóta sem látott népszerűséggel jutalmazták. Meg napjainkban is, hiszen nincs olyan emlékező, nincs olyan kommentelő a világhálón, aki ne emelné ki emberségét, együttérzését a másikkal.

Mintha a sors megfogalmazta volna vele szemben három kívánságát:

  • beszéljen egyszerűen, mindenkihez a saját, számára érthető nyelvén,
  • cselekedjék emberségesen, 
  • mondjon igazat.

Göncz Árpád elfogadta rendhagyó sorsának kihívását: mindhárom kívánságot teljesítette.

Valóban az egész nemzetet képviselte, őrködött a nemzet egysége felett. Ha olyan jelenségeket látott, amelyeket az egység védelme szempontjából, vagy akár morális megfontolások alapján nem tudott elfogadni, mindig felemelte a szavát.

A menekültek ügyét sem hagyta volna szó nélkül és nem lehet kétségünk azt illetően, hogy milyen álláspontot képviselt volna. Azt tudniillik, hogy az embertelenség elől menekülőket nem fogadhatjuk embertelen módon és nem bánhatunk velük embertelen módon. Az embertelenségre emberséggel kell válaszolnunk.

És itt hadd tegyek egy kitérőt, egy, az interneten talált történet ismertetésével.

Az 1956. évi forradalom november 4-ével kezdődő leverésével egyidejűleg és azt követően mintegy 200.000 magyar hagyta el az országot; túlnyomó többségük Ausztria felé menekült. 1 Az osztrák szövetségi kormány már az október 28-i rendkívüli minisztertanácsi ülésen Oskar Helmer szociáldemokrata párti belügyminiszter javaslatára meghirdette a menedékjog biztosítását minden magyar menekülő számára, bármi legyen is menekülésük indítéka.

Az Ausztria felé irányuló tulajdonképpeni magyar menekültáradat november 4-ével indult meg; ezen a vasárnapon 6.000 menekült érkezett Ausztriába, köztük ezer magyar katona. A magyarok menekülését elsősorban politikai okok motiválták: félelem a megtorlástól, a repressziótól, a diktatúra visszaállításától, de a végül hatalmasra nőtt tömeg nagyszámú gazdasági menekültet is magába foglalt. A menekültáradat november 23-án tetőzött, ezen a napon 8537 magyar lépte át az osztrák határt.

Nagyszámú menekült anyagi ellátását és gondozását Ausztria minden erőfeszítése ellenére sem tudta tartósan magára vállalni, ezért a belügyminiszter az osztrák szövetségi kormány nevében már november 5-én táviratot intézett az ENSZ Menekültügyi Főbiztosához, amelyben az egész szabad világot felszólította a magyar menekültek segélyezésére. Helmer táviratában pénzsegélyt kért, hogy biztosítani lehessen a menekültek emberhez méltó ellátását és élelmezését, emellett sürgősen kérte, hogy az európai államok fogadjanak be átmeneti jelleggel minél több embert a menekültek közül.

Az osztrák Belügyminisztérium megpróbálta kezelni a helyzetet — mégpedig nem is elsősorban rendészeti eszközökkel. Karitatív szervezeteket kért fel arra, hogy szállítsanak magyar nyelvű olvasnivalót, filmeket a táborokba, szervezzenek sporteseményeket, istentiszteleteket, színházi előadásokat. Ennek ellenére egyes magyar menekültek körében mégis nőtt a feszültség, különösen a salzburgi internálótáborban. Ebben a táborban magyar menekültek zavarogni kezdtek. Pedig itt ugye nem volt ramadán, még csak vallási nézeteltérések se nagyon, hacsaknem feltételezzük, hogy egy katolikus meg egy kálvinista verekedett össze egymással. 100 magyar menekült éhségsztrájkba kezdett. 1956 november közepén a helyzet olyan súlyossá vált, hogy a rendőrségnek kellett karhatalmi erővel beavatkoznia.

1956 decemberében Burgenland közbiztonságért felelős állami hivatalnoka jelentésében rámutatott, hogy a korábban hálás magyarok egyre elégedetlenebbnek és egyre hálátlanabbnak mutatkoznak. Panaszolják az ellátásuk körülményeit, tiltakoznak a rossz minőségű egészségügyi ellátás miatt és drága gyógyszereket követelnek maguknak. Az osztrák hatóságokat ingerültséggel töltötték el a panaszok. Végül is ki hívta ide ezeket a magyarokat? Felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a második világháború után az osztrák gazdaság még alig állt talpra, nem képes ilyen menekültáradattal megbirkózni. Az osztrák munkavállalók féltették a munkájukat a beözönlő olcsó magyar munkaerőről. A Külügyminisztérium irattárában fennmaradt jelentés rámutat, hogy amennyiben javítanák a menekültek életfeltételeit, és segítenék a beilleszkedésüket az osztrák társadalomba, akkor még többen özönlenének át a határon. A belügyminiszter, az egyébként korábban a menekültek befogadását szorgalmazó Oskar Helmer, 1957 januárjában már arról szónokolt, hogy a magyaroknak nem csak jogai, de kötelességei is vannak, és nem kellene bajt keverniük! 

Természetesen tagadhatatlan, hogy nem lehet egy lapon említeni az 1956-os magyar menekültügyi helyzetet a mostani menekült- és migráns hullámmal. Más a történelmi és politikai kontextus.

Van azonban valami közös: az embertelenség elől menekültek. A különbség pedig: Ausztria és Európa emberségesen fogadta őket. Ezért szólalt volna meg Göncz Árpád köztársasági elnökként!

Litván György visszaemlékezése az 1989. június 16. temetésre: 

A szónokokra ma is emlékszik minden egykori résztvevő vagy TV-néző. De ott helyben derült ki, hogy elfelejtettünk gondoskodni egy rövid megnyitó beszédről. Ott kellett eldönteni, ki mondja el ezt a néhány egyszerű, de ünnepélyes mondatot. Természetes volt, hogy ez csak Göncz Árpád lehet. A napokban visszahallgattam a videofelvételről. Így hangzottak : „Rójuk le kegyeletünket Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Szilágyi József és a megtorlás többi áldozatának ravatala előtt. Konduljanak meg a harangok. Emlékezzünk.”

Göncz Árpád örökre elaludt. Egy nagy generáció újabb tagja távozott közülünk.

Rójuk le kegyeletünket Göncz Árpád, Halda Alíz, Vásárhelyi Miklós, Livtán György, Hegedűs B András, Eörsi István és elhunyt elvbarátaik emléke előtt. Konduljanak meg a harangok.

Videófelvétel