Haraszti Miklós: Esterházy Orbánt búcsúztatja

(ÉS, 2016. augusztus 19.)

Húsz évvel ezelőtt, 1996 júniusában beszélgettem utoljára Orbán Viktorral, és a szó javarészt Esterházy Péterről folyt. Orbán akarta így.

Másfél órát sétáltunk a holland tengerparton, Noordwijkban, ahol a Liberális Internacionálé tartotta évi kongresszusát. Orbán az Internacionálé egyik megbecsült alelnöke volt, és ő vezette az ülést a médiaszabadságról, ahol nekem ex-politikusként beszélnem kellett. Nem először láttam Orbánt testületi munkában, de most angolul és nemzetközileg kellett meggyőződnöm róla, milyen rátermetten tud ülést vezetni: összefoglalni, súlyozni, bekebelezni, kizárni, átlózni és célhoz érni.

Ne tessék megijedni, nem irodalomról beszéltünk. „Hát számodra hogyan tovább?“- indítottam volna a társalgást, de Orbán az érdemi válasz előtt váratlan indulattal szóba hozta Esterházy őróla szóló írását (Orbán Vik — Egy kékharisnya följegyzéseiből, ÉS, 1996. február 9.). A rövid jegyzetben Esterházy annakidején, egyébként hónapokkal a sétánk előtt, visszavonhatatlanul rácsapta az ajtót Orbánra egy Magyar Hírlap-beli interjúja nyomán (Mély az árok közöttünk, 1996. február 3).

Hogyan mondhatja Péter azt, hogy így ember nem beszél?“ És ez után minden, ami elhangzott, Esterházy politikai hozzá nem értését volt megvilágítandó.

Miért engem választott ehhez közönségének? Nyilván nem boldog órák szép emlékeképpen. Megkívánhatta, hogy ne csak az övéi körében verje vissza Esterházyt. Én ex-politikusként is egyértelműen a mifélék játékosa voltam azon a meccsen, amelyet ő indított imígyen az ominózus Magyar Hírlap-interjúban: „tudom, hogy miféle politikai és szellemi erőknek válthatom ki ellenséges indulatait“. Ezt a sejtelmes „mifélét“ nevezte Esterházy „csurkista“ beszédnek.

Ami azt illeti, érthető volt Orbán tartós heve. A jegyzet rövid nyelű, de hosszú csapású ostor volt, kötelezően sebet ejtett Orbán akkoriban még nem teljesen kicserzett egóján. Magánjegyzet, magáncsapás volt, de kollektív fájdalomért felelt meg. Voltunk néhányan, akik számára igazi megrázkódtatás volt Orbán brutális nyelvi fordulata. Van egy értelmiségi nemzedék, amelyik a kilencvenes évek közepe óta talán máig is kérdezgeti egy-egy Orbán-tiráda után: most a Viktor ezt tényleg véli, vagy csak izéli?

Esterházy 1996-ban a maga részéről végleg lezárta a kérdést. „Így magyar, vagyis európai ember nem beszél“ — ezzel az emlékezetes keménységgel fejezte be a jegyzetet.

Orbán értette, hogy Esterházyt nem az interjújában ajánlgatott politikai tartalom háborítja fel. „Pusztán marhaság“ a multikulturális és nemzeti identitások egymást kizáró szembeállítása, írta Esterházy, de nem ez a téma, tette hozzá, mert az ő véleménye „vagy igaz, vagy nem“, és „erről legalább lehet eszmét cserélni“. 

Ám az meg sem beszélhető, folytatta, amit az interjúban Orbán a politikai ellenfeleinek tulajdonított, nevezetesen „a nemzet és közösségeinek szétverésére törekvő“ szándékot.

Idézem a teljesebb Esterházy-anatémát: „Összefoglalóan a magyarság szellemi és lelki erejének szándékos meggyengítéséről van szó. Ez az a mondat, amelyet, költőien szólva, a fizikai rosszullét határán, kiemelnék. Az ingert elsőrendűen nem az undor okozza, hanem a sejtek ellenkezése, hogy ilyet érettségizett ember ki tud mondani. … Azt, hogy ők ezt akarnák, hogy e mögött ez a szándék van, ezt nem lehet mondani. Ilyen mondat nincsen. … De nemcsak mondani nem lehet, gondolni sem lehet ilyent.“

Orbán a tengerparton megerősítette, hogy a „tartalom“ forgandó részletkérdés, és felvette a vitát a megengedhető és megengedhetetlen nyelvről.

„Hogy írhat le Péter olyat, hogy ilyen mondat nincs? Hogy állíthatja ezt, amikor pedig éppen ezt mondtam? Nem érti, hogy ha ezt mondtam, akkor ez a mondat nagyon is van, éspedig azért van, mert politikai célja van? Nem érti, hogy a politikai beszéd nem beszéd, hanem politika?“- kérdezte.

Nem védekezett, támadott. „Akinek a nyelvvel van baja, az széplélek. És épp a nyelvvel moralizál, a politikus fő eszközével! Mármint a szavazatszerzésben, ami pedig a dolga ugyebár.“

Orbán amatőr-ellenes szövege látszatra ráillett a szabad demokrata pártértelmiség elleni akkori füstölgéseimre. De azok a párton belüli perpatvarok nem a közélet demokratikus minőségéről folytak, ami valójában Esterházy vitájának a tétje volt. A szabaddemokraták képesek voltak a terminológiai fegyelem és a mondatszintű érthetőség legenyhébb követelésére is azonnal elvi árulást emlegetni, és polgárháborúba vonulni a mindenkori vezetőik ellen. Ahogyan egyszer néhai Eörsi Istvánnak mondtam, talán túl gonoszul: a jóérzésű értelmiség abban szocializálódott a kommunista rendszer alatt, hogy rongyember, aki nem rúg bele nyilvánosan a saját pártjába.

Ám Esterházy szakítása Orbánnal nem politika és erkölcs tudálékos szembeállítása volt, hanem ő azt állította, hogy a beszéded eldönti, milyenfajta demokráciát kívánsz. Amit erre Orbán válaszul kínált — és inasai azóta is buzgón tovább kotyvasztanak „nyelvpolitika“ címén —, az annyi, hogy minden hatásos szó, eszköz és szenvedély hasznosítandó a hatalmi harcban. Csak az eredmény számít, és azt szavazatban mérik.

A beszélgetésünk egyébként nem volt túlságosan interaktív. Orbán már akkor is otthonosan mozgott az öninterjú és a monológ közötti keskeny műfaji sávban. Mégis, a párbeszédet fenntartandó, valami ilyesmit magyaráztam, konkrétan lepöckölés eredménnyel:

„Péternek azért van igaza, mert ami célzottan megbeszélhetetlen, az felborítja a verseny és a párbeszéd érzékeny egyensúlyát. A közösséget megtagadó abszolút harc mindig abszolút hatalommal terhes, ahogyan az meg is született az 1917-es rövidéletű orosz demokráciában, vagy az 1919-es weimari német köztársaságban.“

Így weimaroztam, de hálistennek ezzel már nem tudtam lerontani Esterházyt, aki politológiától megfertőzetlenül tömören csak annyit mondott: „Ilyen mondat nincsen.“

Orbán ezután rátért az eredeti kérdésemre, a politikai terveire, és Esterházyval tovább vitatkozva illusztrálta beszédének mélyebb értelmét és magasabb hasznát.

Esterházy ezt írta: „Orbán szerint az ő véleményét osztja Szabó Ivántól Giczy Györgyig mindenki. Orbán vagy nem tudja, mit beszél, vagy én nem tudok magyarul. Ja: még az is lehet, elnézést, hogy nagyon nagy baj van. Az interjúban Orbán azt állítja, tisztában van a szavak jelentésével. De nincsen tisztában. Így magyar, vagyis európai ember nem beszél.“

Leverem a port erről a parlamenti névsorról. Akkoriban Orbán mindinkább az ellenzék középpontjává vált. Nem csoda, hiszen a gyógyíthatatlan autoimmun betegségben szenvedő szocialista-szabaddemokrata koalíció is a Fidesz kommunikációja körül forgott. Hát még a többiek, a Torgyán József-féle kisgazdák, a Giczy György vezette kereszténydemokraták, az MDF-ből kivált Magyar Demokrata Néppárt Szabó Iván vezetésével, és a Lezsák Sándor-féle vérmesebben jobboldali MDF-maradék.

„A ciklus végére, 1998-ra, az enyém lesz a legerősebb ellenzéki frakció“, mondta nekem Orbán. „Ehhez embereket kell átültetnem a Fidesz-frakcióba, vagy inkább csak válogatnom, mert jönnek boldogan. Erre akkor is szükségem lesz, ha szövetségben leszek a pártjaikkal. Igazából az átlépések siettetni fogják a pártszövetség megkötését“ — tette hozzá huncutul. Végig így beszélt, a legszigorúbb egyes szám első személyben.

„Behozom a kereszténydemokratákat meg a Szabó Ivánékat. Még versenyeztetem őket a Lezsákékkal, de aztán beülhetnek. Ha le akarom váltani a koalíciót, és ez nem kérdés, akkor nyilvánvalóan úgy kell beszélnem, hogy az ellenzéki pártok választói maguk várják el a saját pártjuktól a hozzám való csatlakozást. Nem is értem mit kell ezen a beszédmód-dolgon magyarázni. Ne is legyen politika?“

Mint tudjuk, a ciklus végére nem egészen így alakultak a csoportozatok, de az erőviszonyok nagyonis úgy módosultak, ahogyan Orbán tervezte. Végül is nem a konzervatív liberális Magyar Demokrata Néppárt, hanem a népnemzeti MDF csatlakozhatott a jövőhöz. Szabó Ivánék és Lezsákék között Orbán aszerint döntött, melyikük lendületesebb szavazatszedő és „miféléző“. A kereszténydemokrata párt elolvadt, a márkanév végül Orbáné lett. A kisgazdákkal pedig működött a Magyar Hírlap interjúban meghirdetett „békés egymás mellett élés“.

Orbán meglepő közléssel fejezte be a tervei ecsetelését: nem akar 1998-ban kormányra kerülni. „A választáson 1998-ban még csak a legerősebb ellenzéki frakcióként akarok fordulni. 2002-ben fizikai okokból így is, úgy is én leszek a miniszterelnök, mert a többiek mind túl öregek. Vagy el is tűnnek addigra, vagy már nagyon fogják őket unni.“ És mi van, kérdeztem, ha megfut a szekér, és a kisgazdákkal együtt megvan a szükséges mandátum? „Hát az szar“, mondta keresetlenül, „akkor csinálni kell.“ 

Eddig az emlék. Gyors előre 2015-be, amikor Esterházy már minden mondatával végrendelkezett. Egy német lapnak adott interjúban (der Freitag, 2015. augusztus 8.) ismét részletesen és azzal a keménységgel parentálja el Orbánt (ezúttal már a működő rendszerét), amellyel 1996-ban Orbán nyelvét kiseprűzte az elfogadható beszéd univerzumából. Végül kérdik tőle: „Mit mondana neki, ha itt ülne Önnel szemben?“ Válasza: „Semmit. A párbeszédhez közös alap, közös nyelv kellene, az pedig már nincsen közöttünk.“ 

Hogy az 1996-os írás temetési beszéd volt, azt már a bevezető mondat esterházys stílusidézete is kijelölte: „nem dicsérni jöttem cézárt“. De értelmezést kívánhat a tőle szokatlan személyes indulat.

Esterházynak különös, nagyon írói oka volt a búcsúbeszédre. Megdöbbentő lehetett a számára, hogy ez a posztmodern politikus épp oly játszi módon vált nyelvet, ahogyan ő. Ami blaszfémia, mert az Orbán-féle „anything goes“ a szöges ellentéte, a megrágalmazása Esterházy csintalan humanizmusának. Szembekerült a nyelvi öncélúság gonosz változatával, amely nem élteti, hanem megrontja a világot.