Március idusán

A sorsfordító történelmi események egyik sajátossága, hogy vannak pillanatok, helyzetek, amikor nemigen lehet róluk nem beszélni.

Napjainkban például semmiféle erőltetettség nincsen abban, hogyha példákért és párhuzamokért az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményeihez, vagy éppen március 15-éhez, a magyar történelem egyik legfényesebb napjához nyúlunk vissza.

Miért van ez így? Egyszerű a válasz. Ma ismét olyan horderejű problémák megoldása előtt állunk, amelyek időnként vetekszenek azokkal a dilemmákkal, amelyek a reformkor nagy nemzedékét, és az 1848-49-es forradalom és szabadságharc résztvevőit foglalkoztatták.

Hogyan lehet összeegyeztetni a szabadságot a felemelkedés programjával? Hogyan biztosítható mindenki számára a legszélesebben vett jogegyenlőség, esélyegyenlőség, és az emberhez méltó élet anyagi minimuma? Kik és milyen alapon dönthetnek a sorsunkról? Hogyan ellenőrizhető a hatalom? Milyen intézményeket kell létrehoznunk, vagy megtartanunk, milyen reformokat kell végrehajtanunk ahhoz, hogy annak végeredménye a jólét és szabadság legyen?

Az 1848-as forradalom lázas napjaiban, az áprilisi törvények megalkotása révén, jó és időtálló válaszok születtek e kérdések egy részére. Olyanok, amelyek évszázados próbákat álltak ki, olyanok, amelyek stabilan megalapozták a modern Magyarország jogi és eszmei kereteit. Ezen alapelveknek a következetes alkalmazása garantálja a polgári és demokratikus berendezkedést, illetve azok semmibevétele, minden esetben az emberi és polgári jogok súlyos sérelméhez vezet.

Mintha napjainkban életre kelnének a márciusi 12 pontnak a történelemkönyvek lapjain porosodó tézisei. Ma ismét a viták középpontjában áll a sajtó szabadságának kérdése, a Nemzeti Bank függetlenségének ügye, a közös teherviselés, vagy éppen a pártatlan bíráskodás és a törvény előtti egyenlőség problémaköre.

A reformkor nagy nemzedéke igen alaposan megvitatta, és átgondolta ezeket az eszmei alapokat. Mielőtt könnyelműen szétzilálnánk mindezt, érdemes egy kicsit elgondolkodni azon, vajon miért ragaszkodtak hozzájuk annyira eleink, akiket egyébként oly nagyra tartunk?

Az elmúlt hetekben sokan figyelték értetlenül azokat a vitákat, amelyeket egyesek sommásan csak média-cirkusznak neveztek. Kétségtelenül nehezen volt felfogható, hogy néhány apró paragrafus megváltoztatása miért vált ki tüntetéseket, parázs vitákat, és heves indulatokat. Miért cikkeznek erről a legnagyobb európai lapok, miért tartják annyira fontosnak az Unió legkülönfélébb nemzeteinek képviselői ezt az ügyet, hogy képesek egy egész ülésnapot ennek szentelni, egymással kiabálni, vagy úgymond Magyarországot megalázni?

A válaszért egy igen hiteles forráshoz nyúlnék vissza, ez pedig maga Kossuth Lajos. Gondolom az ő szerepe vitathatatlan a magyar történelemben. Ezért állítjuk őt példaként, ezért emelünk szobrokat neki, ezért tartjuk őt az egyik legnagyobb magyarnak. Kérem Önöket, hogy ha tényleg tiszteljük őt, akkor szenteljünk egy percet gondolatainak is.

Kossuth Lajos még 1830-ban mondta a következőket a zempléni megyegyűlés előtt:

„A gondolkozásban gyakran kedvtelve elmerülni szokott életemnek nem kevés idejét fordítottam én a sajtó kérdésének elfogultság, mellékes tekéntet, s indulatoskodás nélküli minden oldali megfontolására. Feszített figyelemmel vizsgáltam azt, természeti, emberi, társaságos, polgári törvényes és tapasztalási szempontokból, s mind ezek után szívvéremmel egybenolvadott meggyőződésemmel hiszem: Vegyenek el mindent tőlünk, csak a szabad sajtót adják meg, s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem.”

Majd így folytatta:

„A sajtó szabadságának jóvoltával bíró szabad nemzetek között nincs s nem is volt egy is, mely azt első s legbecsesb kincse gyanánt nem őrzené. Ellenben nincs, s nem volt absolutismusra vágyó kormány, nincs vagy nem volt despota, ki a szabad sajtót véteknek ne kiáltotta, s önkényének egész tehetségével elnyomni ne törekedett volna. Ez a históriai igazság.”

Eddig az idézet… Kérem azokat, akik a mai viták kapcsán média-cirkuszról beszélnek, csak egy pillanatig gondolkodjanak el azon, hogy vajon miért tartotta ennyire fontosnak a sajtószabadságot Kossuth Lajos? És vajon miért lett a 12 pont közül az első éppen az, hogy: „Kivánjuk a“ sajtó szabadságát, censura eltörlését.”?

Amikor az alapvető szabadságjogok teljesüléseit vizsgáljuk, egyáltalán nem elvont, életidegen, és a hétköznapok világától elrugaszkodott kérdésekről van szó. Bibó István fogalmazta ezt meg igen pontosan egyik fontos cikkében (A magyar demokrácia válsága):

„Annak, hogy a magyarság szabad-e vagy sem, igazán biztos mértéke van: a magyar paraszti milliók emberi állapotának foka.”

Elég a „paraszti milliók” kifejezést lecserélnünk, hogy értsük, igazi szabadságról ma is csak akkor beszélhetünk, ha az emberek többsége, a milliók, normális és tisztességes körülmények között élnek. Bibó így folytatja gondolatmenetét:

„Amíg ezen a mértéken mérve nem üt a teljes emberi szabadság órája, addig nem eshetünk azoknak a magyar hazafiaknak a tévedésébe, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor szabad, ha pusztán politikailag szuverén; de nem eshetünk azoknak a jó demokratáknak a tévedésébe sem, akik azt hiszik, hogy Magyarország akkor már szabad, ha a szabadság szószólói uralmon vannak.”

Ahhoz, hogy a bibói megfogalmazás szerinti „milliók emberi állapota” elfogadható legyen, közösen kell cselekednünk. A közös cselekvéshez pedig egyetértésre kell jutni.

Olyan program kell, amely nyílt, elfogulatlan és tisztességes viták során alakul ki. Amelyet mindenki magáénak érez, helyesel, és eredményesnek gondol.

A reformkor nagy nemzedéke nem spórolta meg ezt a vitát. Éveken, sőt évtizedeken át keresték a választ, hogyan lehetne megoldást találni a magyar társdalom sorskérdéseire. Olyan nevek fémjelzik ezt az időszakot, mint például Széchenyi Istváné, aki ráadásul nem csak beszélt, hanem folyamatosan cselekedett is. A Magyar Tudományos Akadémia megalapításától kezdve, a Lánchíd megépítéséig, a magyar ipar és a hajózható Duna megteremtésétől a kaszinók megalapításáig megannyi megvalósult álom jellemzi tevékenységét.

Ő tisztázta le máig érvényesen, hogy mi is a szerepe a hitelnek a gazdaság egészséges működésében.

Kossuth a politikai sajtó megteremtésével és fantasztikus szónoki képességeivel segítette, hogy a reformgondolatok valóban tömegekhez jussanak el.

Báró Wesselényi Miklós, az árvízi hajós, a jobbágyfelszabadítás szenvedélyes szószólójaként, a korszak központi kérdésévé tette ezt a problémakört.

De ott volt mellettük Kölcsey és Deák, no és a forradalmi ifjúság Lovassy Lászlótól, Vasvári Pálon át Petőfi Sándorig, vagy éppen Táncsics Mihályig, aki éltesebb kora ellenére radikalizmusban bőven túltett a fiatalokon.

Mire a forradalom küszöbéhez érkezett az ország már a korábbi konzervatívok is fontolva haladóknak nevezték magukat, és jórészt átvették a reformkor derékhadának követeléseit. Vagyis úgy köszöntöttek rá Magyarországra a dicsőséges márciusi-áprilisi napok, hogy szinte teljes volt az egység a teendőket illetően, illetve olyan kiforrott program állt a rendelkezésre, amely lehetővé tette, hogy a gyorsan meghozott törvények ne rögtönzések legyenek, és ami még ennél is fontosabb, ki is állják az idő próbáját.

Mert hogyan is mondja Kossuth:

„Egy constitutionalis (vagyis alkotmányos) kormány csak úgy lehet erős, állandó és biztos, ha czélzásaiban a népnek közakaratját, közkivánatját követi, ezt azonban a sajtó szabadsága nélkül a kormány tudni és esmérni soha sem fogja, s mintegy örökös ködbe borítva, alattvalóit nem látva, véleményeket nem sejdítve, óhajtásaikat nem esmérve, gyakran a legbecsületesebb, legtisztább igyekezettel is alattvalóira szerencsétlenséget áraszt, s trónusának oszlopait ingadozásba hozza.”

Soha nem fogja megérteni 1848 sikerének titkát, aki nincsen tisztában ezeknek a gondolatoknak a tartalmával, igazságának mélységével. Mert csak akkor számíthatunk tartós sikerre, csak akkor részesülhet mindenki a bármilyen radikális átalakulások gyümölcseiből, ha olyan program mentén zajlanak a változások, amelyeket alaposan kiérleltek, és szükségességükkel az egész társadalom egyetért.

Olyan időket élünk, amikor különösen érdemes, és kell is emlékeznünk a nagy elődökre. Mert ma egy kicsit jobban értjük, hogy micsoda teljesítmény volt egy társadalmat tartósan és sikeresen átalakítani. Gondoljunk erre is akkor, amikor fejet hajtunk előttük, és amikor erőt merítünk példájukból.