Van úgy, hogy az ember csendben derül, csak úgy jól érzi magát. Ilyenkor a legjobb az lenne, ha megállna az idő, ha a pillanatot végtelenségig lehetne nyújtani. Egy vendéglátó-, esetleg szórakozóhely esetén hozzáértők azt mondják, hogy állandóan meg kell újulni, és ki kell szolgálni a változó idők igényeit. Ez az életben maradás elsődleges titka. A Margit híd budai hídfőjétől a Vízivárosba futó Frankel Leó út Bem téri sarkán működő Bambi presszó ezzel látványosan dacol. Jól teszi, mert a hetvenes évek e megkövült hangulata olyan élményt szerez a betérőnek, mint mikor borostyánba foglalt őskori életet lát. Igazi békebeli kávézó ez, kerek asztalokkal, fehér csipketerítővel, kissé kopottas falakkal, s fekete-fehérbe öltözött korosodó felszolgálókkal. Ahogy leül az ember, biztonságban érzi magát, s ellazul: jó, hogy egy kicsit körülötte megállt az idő.
Pedig az intézményben zajlik az élet. Nagy kupacban vihognak a hajtáspajtások, s még őket is elnyomja a sarokban dominózókat körbevevő látszólag mérges, valójában a játékhoz tartozó zrikálók nyerítése. Békés moraj ez. Fájdalmas is kiszakadni belőle. Alig hogy leültünk — vagy lehet, hogy már órák óta itt vagyunk? —, eljön a záróra, melyet zavartan próbálunk kétségbe vonni, de a Bambi kasszírnője kijózanít: az elmúlt huszonkét évben, mióta itt dolgozik, mindig kilenckor zártak. Kár, maradtunk volna még.
