A devizahitelesek megsegítését célzó törvény minapi elfogadásával Magyarország az 1989-es rendszerváltás óta másodszor hozott katasztrofálisan rossz döntést az igazságosság nevében. Az első ilyen döntés a kárpótlás volt. A párhuzam nem pusztán szóhasználat kérdése, de tény, hogy a törvény elfogadása előtt egy neves pénzügyi szakember az állami televízióban szó szerint ezt mondta: „ha a rosszhiszeműség bebizonyosodik, jár a kárpótlás” és a törvény elfogadása után ugyancsak használta a kárpótlás kifejezést Varga Mihály miniszter is. A hasonlóság gyökerei sokkal mélyebben vannak.
Egyszerűnek látszó igazságok és egyszerűnek látszó megoldások foglyai lettünk, illetve vagyunk mind a két esetben. A többes szám első személy használata is indokolt. Ahogyan a 90-es évek kárpótlási törvényeire is igaz, úgy érvényes a 2010 óta meghozott különféle devizahiteles-mentő akciókra is, hogy azokat mind a hivatalban lévő kormányok ötölték ki. De ezek a törvények nem a közvélemény ellenében, hanem a közvélemény többségének a támogatása mellett születtek. Sőt, most rosszabb a helyzet. Annak idején a kárpótlás ellen foglalt állást az SZDSZ és a Fidesz is, a sajtó tele volt bíráló véleményekkel. A mostani törvény parlamenti vitájában csak egyetlen képviselő, Fodor Gábor szavazott egyértelmű „nem”-mel, és még a balliberálisa médiumok többsége is évek óta azt az álláspontot képviseli, hogy „csináljon már valamit a kormány a devizahitelesekkel”.
Huszonöt évvel ezelőtt a kárpótlásról az emberek úgy gondolkodtak, hogy az élet elvesztéséért, a vagyonok elrablásáért, a hadifogságban elszenvedett évekért, az állam admajd kárpótlást a lakosság egy meghatározott csoportjának. Ez volt a látszat, és a közvélemény be is dőlt ennek. Hiába volt Kornai János és néhány más szakértő figyelmeztetése. Mi az állam ebben az összefüggésben? – kérdezte annak idején Kornai egy politikai értelemben teljesen visszhangtalanul maradt munkájában. A mindenkori adófizetők összessége. A kárpótlás nem más, mint redisztribúció, a kárpótlásban nem részesülő, de adót fizető polgárok zsebének terhére, a kárpótlásban részesülők javára történő átcsoportosítás. Szó sem volt arról, hogy aki ölt, az most majd büntetést fizet, aki annak idején a konfiskálás nyertese volt, az majd visszaadja a vesztesnek. Így végeredményben a kárpótlásban nem részesült családok (kb. a családok fele) maga is vesztes lett; akaratuk ellenére ők is viselték a kárpótlás terhét.
Most is hasonlóan csalóka a látszat, csak nem az állam, hanem a bankok állnak a célkeresztben. A többség számára logikusnak tűnik, hogy amit elvesztettek a devizahitelesek, azt a bankok tették zsebre nyereségként. Indokolt tehát, hogy visszafizessék a „jogtalanul” megszerzett profitot. Csakhogy: a bankok, éppen úgy, mint az állam, csupán közvetítő szerepet játszanak a gazdaságban. Nem a saját pénzüket, nem az alapító tulajdonosok pénzét, hanem a betéteseik pénzét kölcsönzik ki a hitelfelvevőknek. (Hogy könnyebb legyen megjegyezni: A bankokban sok pénz van, de az mind a másé!) A bankok biztonságos működése megköveteli, hogy a menedzsment legjobb tudása szerint a kockázatokat szétterítse ügyfelei között. Az úgy nevezett hitelezési kockázat fedezetét, vagyis azt, hogy a hitelfelvevők egy előre megbecsülhető kis hányada – ezernyi véletlen ok miatt – biztosan nem fog tudni törleszteni, a betéti és a hitelkamatok különbségéből kell kigazdálkodni, a tárgyunk szempontjából most kiemelkedően fontos árfolyam-kockázatot pedig úgy nevezett fedezeti ügyletekkel. Például úgy, hogy minden egyes Magyarországon kölcsön adott svájci frank ellenében a bank egy svájci franknyi kölcsönt vesz fel egy másik banktól. Ha változik a HUF/CHF árfolyam – és miért ne változna? –, akkor forintban számolva az egyik ügylettel éppen annyit fog veszíteni, mint amennyit a másikon nyerni. Minden hitelfelvevővel szemben ott van egy betétes. Ha a bank a hitelfelvevővel egyenlő arányban megosztaná a kockázatot – mint ahogyan ezt sokan indokoltnak tartják -, akkor ez azt jelentené, hogy ennek a kockázatnak a túlnyomó részét valójában a betétesek viselnék. Kis utánagondolással beláthatjuk: ha ez így lenne, akkor csak a bolondok bíznák megtakarításaikat a bankokra. Ideje lenne megérteni és megtanulni: az állam csak újraosztja a megtermelt nemzeti jövedelmet, a bankok pedig csak közvetítenek a hitelfelvevők és a betétesek között.
Ezen a helyzeten alapjában véve az sem változtat, ha a magyar törvények a bankokat majd arra kényszerítik, hogy utólag térítsék meg azt a veszteséget, amit a devizahitelesek egy része az utóbbi években az árfolyam, a kamat és egyéb költségtételek változása miatt elszenvedett. Ezt a „kárpótlást” majd alacsonyabb betéti kamatok, drágább hitelkamatok és magasabb jutalékok formájában a jövőbeli ügyfelek fogják kifizetni. Az persze igaz, hogy átmeneti időre a terhek egy részét – csökkenő vagy negatívba forduló profitok formájában — a bank tulajdonosai fogják viselni, és ha ezek külföldiek, akkor „magyar szempontból” akár még örülhetnénk is ennek a megoldásnak. Csakhogy, a magyar bankszektor romló nyereségessége és az ezt kiváltó jogszabályok önkényes volta végső soron visszahat az ország egészének tőkevonzó képességére is. A munkahely-teremtés szempontjából oly fontos, zöldmezős beruházásokból lesz kevesebb, mint normális körülmények között lett volna. Ha veszteséges a bankszektor és növekszik a pénzügyi csőd veszélye, akkor továbbra is bóvli minősítésű marad az ország, vagyis a versenytársainkhoz képest sokkal drágábban tudunk külföldről új hitelekhez jutni, az állam is, a bankok is, sőt a magyar vállalatok is. A látszólag egyszerű és ütős megoldások a valóságban bonyolultnak bizonyulnak és időben rettenetesen elhúzódnak. Végül nem egy, hanem négy kárpótlási törvény született, és külön-külön mindegyiket többször is módosítani kellett. Az ügyek hasonlósága és a méltányosság alapján újabb és újabb igények keletkeztek. Ha jár kárpótlás a hadiárváknak, akkor jár a hadiözvegyeknek is, ha jár kárpótlás az elvett istállóért, akkor van jogalap az államosított kocsma italkészletének visszaperlésére is, stb. Éveken át ilyen ügyek foglalkoztatták az Alkotmánybíróságot és persze a rendes bíróságokat is. Most 2014 van, még mindig folynak a perek, még mindig van a piacon kárpótlási jegy, és sok milliárd forintért őrizni kell a kárpótlás teljes dokumentációját.
A devizahitelesek megmentése már most is négy éve tart. A szándék eredetileg nem vonatkozott volna a forint-hitelesekre, most már őket is be kellett vonni. A most megszavazott törvény szerint nem jár kárpótlás azoknak, akik a végtörlesztési konstrukció nyerteseiként már „kiszálltak” a mókuskerékből, de bizonyosra vehető, hogy közülük sokan perre fognak majd menni, s a végén majd az ő érdekükben is törvényt kell alkotni. Ha az állam megsegíti a lakáshiteleseket, akkor van jogalap az autóhitelesek megsegítését is követelni. Ha jár a kárpótlás a hiteleseknek, kell, hogy járjon azoknak, akik leasing konstrukcióban jutottak pénzhez, stb. Lesz itt még devizahiteles-törvény, nem is egy!
A hasonlóságok mellett azonban vannak két fontos különbség is. 1. Annak idején a kárpótlást valóságos súlyos sérelmekért (deportálás, hadifogság, államosítás, internálás) adták, olyanokért, amelyeket jórészt a magyar állam okozott, közvetve vagy közvetlenül. Ezzel szemben a valóban kilátástalan helyzetbe került devizaadósok problémáinak nem valamiféle történelmi léptékű gaztett az oka, hanem a túlzott kockázatvállalás és a kivételes balszerencse (ti. a nemzetközi pénzügyi válság). 2. A 90-es évek elején intézményesített kárpótlással a kormánynak nem voltak hátsó szándékai. Most viszont a kormány nem is titkolja, hogy a devizahiteles törvények fontos célja a bankállamosítások kikényszerítése. Ezt igazolja a törvénynek az a passzusa is, amely szerint a kárpótlást az érintettek nem az adósságállományuk csökkentése formájában kapják meg, hanem készpénzben. Ez nem javít az adós pozícióján, csak a bankok helyzetét rontja. A kormány arra számít, hogy a bankok külföldi tulajdonosai végül rákényszerülnek arra, hogy olcsón eladják részvényeiket.
Megjelent a Népszabadság 2014. július 11-i számában
