Őrzök magamban egy képet Katiról, nekem az utolsót.
Állok a budakeszi ház teraszán, hátizsákom a vállamon. Tudjuk mindketten, én hazamegyek, ő eltávozik.
A búcsúzkodáson már túl vagyunk.
Tekintetünk egy rövid időre még összevillan. Bátorítónak szánt mosoly az arcomon.
Kati dacolva magányával udvariasan visszamosolyog. Fázósan összefogja magán a pulóvert.
Mint egy utazó, aki az előszobában áll, talpig felöltözve. Összecsomagolt már.
Vár az indulásra.
Kicsit kényelmetlenül áll egyik lábáról a másikra;
a kabát kezd már rámelegedni.
Lelke mélyén menne már, mert tudja, mennie kell:
ha viszont maradhatna…
A torka elszorul erre az eshetőségre gondolva:
milyen örömmel vegyülne el újra a háziak között,
mit megadna ezért a kiváltságért.
Ám visszaút nincs: legfeljebb késik a taxi, amely érte jön.
Ott állt a kertjében két világ között, számkivetetten:
a szívem majd meghasadt.
Koncz Imre