Ha körülnézünk a városban, vagy kezünkbe vesszük a sokfelé terjesztett kiadványokat az ünnepi programokról, láthatunk hatalmas plakátokat, fényképeket a forradalom egyes szereplőivel. Pongrácz Gergely, Szabó bácsi, Wittner Mária, Mindszenty József tűnik fel a képeken.
Nincs már Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Szilágyi József. Nincs a Nagy Imre csoport, nincs Vásárhelyi Miklós, Jánosi Ferenc, Donáth Ferenc, Litván György. Nincs Bibó István, Göncz Árpád, Regéczy-Nagy László.
Lassan nincsenek az egyetemisták sem, nincs már Mécs Imre sem.
A felsorolás hosszan folytatható lenne.
Amit ma látunk, az történelem hamisítás, a múlt átírására tett kísérlet. Korunk fülkeforradalmi anti hősei 27 évvel ezelőtt még ott tolongtak és szónokoltak Nagy Imre és mártírtársai koporsóinál, ma pedig a rágalmaktól sem megriadva igyekeznek őt kitörölni a történelemből. Egykor még a hőst tisztelték benne, ma pedig magukat tolnák a hős szerepébe, de kockázatok nélkül.
Göncz Árpád mintha előre látta volna mindezt 1990-ben. Október 23-i beszédéből idézek:
“Ötvenhat annyiféle, ahányan átéltük. …mielőtt még ötvenhat emlékének ápolása az iskolai ünnepélyek kötelező frázisáradatává sekélyesülne, szeretném kimondani, hogy ötvenhat mindenkié. Ha annyiféle volt is, ahány a résztvevője, ötvenhat egy volt és kikezdhetetlen: olyan, mint a csiszolt gyémánt, amelynek valamennyi felülete másként töri, más szögben veri vissza a fényt: ötvenhatról leválaszthatatlanok a reformkommunisták, leválaszthatatlan az Irodalmi Újság, a Petőfi Kör, leválaszthatatlan a nép mellett döntő s a döntése mellett holtáig kitartó kommunista mártír miniszterelnök s mindaz, aki mellette volt,leválaszthatatlanok az egyetemisták, leválaszthatatlanok az utca, a kölyökfelkelők, akik a győzelem oldalára billentették át a történtek mérlegét, leválaszthatatlanok a gyárat birtokba vevő munkások, a munkástanácsok, leválaszthatatlanok a földkönyvet égető falvak, a Budapestet élelemmel önként ellátó parasztok, a hadsereget hírekkel folyamatosan tápláló vasutasok, a szovjet erőkkel a harcot kétségbeesetten fölvevő katonák, … a bányát fegyverrel védelmező, sztrájkoló bányászok, az életüket az utcakövön áldozó kis csövesek is…”
Később, 1993-ban a Nagy Imre szobor avatásakor:
„Ha valaha volt emelt fővel vállalt halál, az övé az volt. Pedig nyílt volna egérútja az élet felé. Igaz: kiürült és értelmetlenné vált élet felé.
„ A halála pillanata egyetlen pontba sűrítette és feloldotta élete kételyeit. A halála magányos pillanatában volt a legkevésbé magányos: egy néppel, a nemzetével volt azonos – a halálával fordította győzelemre egy valóságos közösség – a magyar nép – tragikus vereségét.”
Miért arról kell vitatkoznunk, hogy kik is csinálták ’56-ot? Miért kell kiválogatni a valakinek tetsző hősöket, másokat meg elfelejteni? Miért nem azt vitatjuk meg, hogy ’56 célkitűzéseiből mit valósítottunk meg és hogyan, mi az, amivel még mindig adósak vagyunk. Érdemes ebből a szempontból beleolvasni az egyetemisták 16 pontjába:
Az egyik követelés volt a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának, a szabad rádiónak a követelése. Ez megvalósult ugyan, mindenki elmondhatja véleményét, legfeljebb ezek nem jutnak el az emberek nagy többségéhez. Ami ugyanis 2010-et követően a sajtóval történt, az ellentétes 1956 szellemével, törekvéseivel. Mert ellentétes a közszolgálati adók kormányzati megszállása, a kísérlet a független kereskedelmi rádiók frekvenciájának elvételére, az ellenzékinek tekintett napilap elhallgattatása, a kísérlet a média feletti kizárólagosság megszerzésére.
Akkor általános és titkos választásokat és több pártot követeltek. Azt azonban nem követelték, hogy egyetlen párt a saját hatalmi törekvéseinek rendelje alá a választási rendszert és próbálja ily módon bebetonozni hatalmát, ahogy ez történt a választójogi törvény átalakításával.
Akkor azt akarták, hogy hozzák nyilvánosságra a nemzetközi szerződéseket. Érdekes, most is ezt akarjuk a paksi szerződés kapcsán. Érdekes, akkor is az oroszokkal kapcsolatos szerződésekkel volt a probléma, most is. Ellentétes 56 szellemével az állam megszámlálhatatlan, különösen olyan esetekben, amikor közös pénzünket költik.
Akkor független bíróságot követeltek és a politikai perek felülvizsgálatát. Most azt szeretnénk, ha a gazdasági bűncselekmények kivizsgálása kapcsán ne lennének kételyeink a bűnüldöző szervek függetlenségét illetően.
Akkor kifejezték szolidaritásukat a lengyel néppel, most mi is megtehetjük ugyanezt.
1956 hatása évtizedekig éreztette hatását hazánk külföldi megítélésében. Most hol tartunk? Milyen most Magyarország megítélése a külföld szemében?
Mi az, ami a mai közéletünkben a rossz közérzetet okozza?
Egyrészt hatalom ellenőrzésének teljes hiánya. Ebben benne van a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása, a független intézmények elfoglalása és saját célok alá rendelése, a közigazgatás közvetlen politikai célokra történő felhasználása. Ez így együtt a jogállam lebontását jelenti.
Másrészt igen rosszul érezzük magunkat a mindent átható, cizellált korrupciótól. Arról, hogy a mi közös pénzünkkel, az európai polgárok közös pénzével tömheti meg egy szűk csoport a zsebeit. A maffiaállam a szervezete tagjait gazdagítja, szintén kontroll nélkül. Mert azért olyan még nem volt, hogy a miniszterelnök barátai, egyes családtagjai egyik évről a másikra a leggazdagabbak közé kerülnek.
Nem szeretjük, ahogy most már szinte naponta hazudnak, szemrebbenés nélkül, a szemünkbe. Ahogy átírják már nem csak a múltat, hanem a jelent is. Így lesz a 40%-ból 98%, így lesz a tárgyalásból pávatánc és így lesz az is, hogy aki nincs velük, az nincs és ne is legyen.
Nem szeretjük, ha gyűlöletet szítanak egymás ellen, vagy akár idegenekkel szemben. Mert egyszerűen nem szeretünk gyűlölni.
Korábban évtizedekig nagyon nem szerettük, hogy a hatalmon lévő párt tagjának kell lenni ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon. És most megint itt tartunk!
1989-90-ben nagyon közel kerültünk mindahhoz, amiért ’56 hősei harcoltak és sokan életüket adták, súlyos börtönéveket szenvedtek el. Ma távolodunk mindettől. Ezért nem beszélünk és vitatkozunk arról, hogy mit is jelentett és kellene, hogy jelentsen ma is 1956. Amíg arról vitatkozunk, hogy kik csinálták, nem kell arról beszélnünk, hogy mit akartak és hogy ha elődeinknek tekintjük az ’56-osokat, akkor nem kell arról beszélnünk, hogy ma mit kellene tennünk ahhoz, hogy tiszta szívvel hozzájuk mérhessük magunkat.
Igaza lett Tibor Fischer magyar származású angol írónak, aki egy szatirikus regényében a következőt írja: ”Tudod, hogy fogják emlegetni a történelemkönyvek október 23-át?- Az volt az a nevezetes nap, amikor a magyarok egyetértettek.” Ha egyáltalán egyetértünk legalább abban az egy napban.
Nincs ez így jól, amerre megyünk, az már a jövőt, az utánunk következő generációkat veszélyezteti. Ma már világosan látszik, hogy ők nem fognak megváltozni. Csak egy megoldás maradt: nekünk kell változtatni. Ha ez még demokrácia, akkor választásokon.
Megint Göncz Árpádtól idézek, 1993-ból:
„… demokratikus jogállamban nemcsak az országgyűlés és a kormány felelős a népnek, hanem a nép is felel önmagáért. Például úgy, hogy jól megnézi, ki az, akit megbíz parlamenti képviseletével, ellenőrzi, hogy az mint szolgálta a rendszerváltás előtt és után szűkebb közösségének érdekét, hogyan sáfárkodott a közösség rábízott javaival, nem szedte-e meg magát a más rovására, eleget tett-e, állapotbéli kötelességeinek, rendet tartott-e maga körül a magánéletében? Mert az erkölcs oszthatatlan: nincs köz- és magán erkölcs, külön gazdasági és politikai erkölcs.”
Éljünk ezzel a felelősséggel!
Amíg lehet!
