Budai Liberális Klub
tiszta beszéd a közélet és a civil társadalom kérdéseiről

Hírlevelek

Cím

A választóknak vissza kell kapniuk a hatalmat

A választóknak vissza kell kapniuk a hatalmat

Interjú Haraszti Miklóssal, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) volt sajtószabadság-felelősével

„Akkor válnak a demokráciák éretté, önfenntartóvá, mondhatni, nyugati minőségűvé, amikor megélik, hogy a szabadságot belülről, például parlamenti úton is el lehet venni tőlük, de nem alkalmazkodnak a látszatdemokráciához, hanem konfliktus árán is nyílttá teszik és végigvívják ezt a válságot” – mondja Haraszti, aki most tért haza Hágából, ahol a holland parlamenti választásokról jelentést készítő EBESZ-csapatot vezette. Hollandiai tapasztalatairól és a 2018-as magyar választás dilemmáiról kérdeztük.

– Mi a feladata az EBESZ választási szakértői csoportjának Hollandiában? Az ember felkapja a fejét, mi keresnivalója akad az egyik legrégebbi európai demokráciában?

 Az EBESZ-nek természetesen el kell kerülnie a kettős mércét. Minden országban vizsgálnia kell a választást, ahol a szükségletek előzetes felmérése ezt javasolta, és az ország meghívta. Jogi, választási, kampányfinanszírozási és politikai szakértőkkel, továbbá helyi technikai segítőkkel három hétig végeztük a ma még összegzésre váró munkát. Hasonló missziót korábban a 2010-es amerikai időközi választáson, Kazahsztánban, Bulgáriában és Tadzsikisztánban vezettem.

– Hollandiában mi indokolta az EBESZ-misszió jelenlétét?

 Nemzetközileg is kiemelt figyelem övezi az idei nyugat-európai választásokat, s az országban is aggodalommal fogadták az amerikai választások külföldi informatikai befolyásolásáról megjelent híreket. A belügyminiszter a biztonság kedvéért, de főként a politikai félelmek kioltása végett leállította a körzeti választási eredmények internetes összegzését, maradt a kézi számlálás és továbbítás. Ez a lépés például nyilvánvalóan értékelést kívánó elem. Magyarként különösen érdekes volt érzékelni, miképpen hat egy működő demokráciában a kölcsönös bizalom. Fel sem merült, hogy bármelyik párt megkérdőjelezné az eredményeket, holott hagyományosan az állam nevezi ki a választási tisztviselőket, s a szavazatszámlálást is a helyhatóságok emberei végzik, igaz, nyitott ajtók mellett.

– Szóval lenne mit tanulni Hollandiától...

 Itt át kell térnem a magánmegfigyeléseimre, amelyek persze nem tartoznak a készülő jelentésbe. Megcsodálható hármasság működik ott: a társadalmi türelem, a koalíciókat építő konszenzuspolitika és az ezekkel összhangban lévő arányos választási rendszer hármassága. Az arányos választási rendszer azt jelenti, hogy valamirevaló választói akarat nem maradhat parlamenti képviselet nélkül. Ezen a választáson például 28 párt kerülhetett fel a szavazólapra. Már csak ezért is lehetetlenség volna, hogy a választási bizottságok ezeknek a képviselőiből álljanak fel. Megragadó, milyen súrlódásmentesen működik együtt ez a három tradicionális elem. Nemcsak a pártok, hanem a választók is ragaszkodnak hozzá, tudatosan vállalják az ezzel járó nehézségeket, például az elhúzódó kormányalakítást vagy a könnyebb kormánybomlást. A pluralizmus tisztelete az egésznek a kulcsa, ezt nemzeti identitásként élik meg. Az érvek kultúráját közvetítik a pártvezetők közötti televíziós viták is – nem a média birtoklása vagy a twitter-cunami dönti el a választást. Nincs vitaelőnye a miniszterelnöknek, szépen leül a közönség első soraiba, és kivárja, amíg sorra kerül.

– Az uniós intézményekben Brüsszelben, de más fővárosokban is lélegzetvisszafojtva figyelték, miként végez az előrejelzésekben rendre élre jósolt PVV, azaz Geert Wilders pártja. Végül megkönnyebbülhettek, a populista, iszlám- és EU-ellenes dominóeffektus nem indult be.

 Európa mai állapotában nemcsak az jelentős, hogy nem nyertek a radikálisok, de az is, hogy a liberálisok minden árnyalata erősödött, a középjobbtól a középbalig. Ez a küszöbönálló francia és német választások szempontjából is fontos.

– Persze Wilders pártja csak az előrejelzésekhez képest szerepelt rosszul, hiszen öt mandátummal növelte képviselői számát. Mennyire tematizálta a választást a radikálisok iszlámfóbiája, bevándorlás- és EU-ellenessége?

 Az iszlámfóbiában és EU-ellenességben semmire sem jutottak, de a beilleszkedést érintő kérdésekben ma a liberális pártok is realisták. Már nem automatizmusnak, hanem feladatnak tekintik a beilleszkedést. A gonosznak is lehet jó hatása. Mark Rutte kormányfővel vitázva Geert Wilders Európa hősének nevezte Orbánt, és a példájára hivatkozva a határok lezárását követelte. Rutte erre csak annyit kérdezett: Orbán, az a nagy demokrata? A hollandok többsége értékként kezeli a befogadást, és a kormányoktól az integrációt erősítő intézkedéseket várnak.

– Nézve a hollandiai arányos választási rendszert, az embernek könnyen megjön hozzá a kedve...

 Az embernek talán még csak megjönne a kedve, de a hazai pártoknak mintha bármi fontosabb volna, mint hogy tisztán lássunk a választási rendszer kérdésében. A magyarok többsége 2010 óta tartósan Fidesz-ellenes, de vajon hány százalékuk tudja, hogy a Fideszt nem a szavazók juttatták 2014‑ben ismét kétharmados hatalomhoz, hanem a Fidesz-törvény eredménytorzító matematikája? Értik-e, hogy szavazatarányos rendszerben a Fidesz 2010 óta önállóan kormányképtelen lenne? A pártok a Fideszt derekasan szidják, de azt nem mondják el a választóknak, hogy a Fidesz hataloméhségével szemben csakis az arányos választási rend őrizhetné meg a hatalommegosztást, amelyben elkerülhető a jogállami garanciák lemészárolása, az emberöltőre szóló szobatársi kinevezések sora, a média egyenirányítása, a lopás törvényesítése, az ügyészi elkefélések szégyene. Biztatnak, „szavazz ránk”, de hallgatnak arról, hogy a pártjuk pályája meg van írva a választási törvényben.

– Vajon attól tartanak-e a pártok, hogy a választó a politikai harctól való megfutamodásnak érezné a rendszerdilemmák taglalását?

 Talán ismeretes, hogy én egy ideje propagálom az arányos rendszer bevezetését, helyesbítek, a kikényszerítését, mert ez megkerülhetetlen kezdő lépése annak, hogy a magyar demokrácia kiszabaduljon az „alkotmányos diktatúra” fogságából. Megdöbbentő módon ezt a sültrealista javaslatot valamiféle értelmiségi utópiának állítják be, feledve, hogy 2010-ben, a 200 fős Országgyűlés bevezetésekor az arányos választójogot egybehangzóan követelte az MSZP, az LMP és a Jobbik. Csakhogy amit azóta tesznek, az jó esetben önámítás, de még valószínűbben egyszerű ámítás. Győzelemmel kecsegtetik a választót, miközben tudván tudják, hogy legfeljebb becsusszanhatnak a következő Fidesz-parlamentbe. Ez a bibói hamis realizmus tankönyvi esete. 2011-ben a Fidesz az ígéretét megszegve, puccsszerűen a pártokra kényszerítette a rendszerváltás óta érvényben lévőnél is aránytalanabb mandátumkiosztási rendszert. Először a kommunizmus óta egyetlen párt diktálta a választási játékszabályokat. 1989-ben éppen a választási játékszabályok konszenzusos megváltoztatása végett követeltük ki a rendszerváltó kerekasztalt. A mostani pártok 2010 után eltűrték az új diktátumot, majd lelkesen eljátszották a parlamenti töltelék szerepét. Később választási kampányt és összefogást játszottak, továbbra is hallgatva a választási rendszerről. Nem ébredtek fel a pártok 2014 után sem, amikor a diktátumos törvénnyel Orbán Viktor ismét kétharmados, azaz abszolút hatalmat szerzett, holott tíz százalékot zuhant 2010-hez képest. Mentek vissza a parlamentbe, hősiesen hajtották tovább a Fidesz diktálta napirend mókuskerekét, soha szembe nem nézve azzal, hogy az ő jelenlétük biztosítja a rendszer demokratikus látszatát és stabilitását.

– Mi a baj az összefogással?

 Amit valamilyen okból az ellenzékiek összefogásnak becéznek, az a választási rendszer által rájuk kényszerített kínálatszűkítés, valójában öncsonkítás. Tegyük fel a jóindulat kedvéért, hogy 2014-ben még hittek benne, ellentéteiken felülkerekedve nekik is sikerülhet lesöpörni a Fideszt egy második fülkeforradalommal, s ha övék lesz a parlament kétharmada, akkor ők persze majd nem fordítják rá a zárkakulcsot a demokráciára, hanem önzetlenül feladják az elnyert abszolút hatalmat. Gyanakodniuk kellett volna az útra és a célra egyaránt. Legalább annak világosnak kellett volna lennie, hogy az összefogás valójában kényszer, továbbá valójában veszekedési kényszer, az aránytalan rendszer egyik legügyesebb csapdája. Minden keleti autokráciában választásról választásra ebben a csapdában vergődnek az ellenzéki pártok. Politikai egyszeregy, hogy a pusztán választási célú kényszerösszefogás nem is működhet. Ugyanis a világon minden pártnak négy kincse van, a vezére, a jelöltjei, a választói és mindenekfelett az identitása. Nos, mindössze ezt a négyet kell feladniuk a kényszerű összefogásban, hogy aztán a legjobb esetben annyit érjenek el, amennyi a külön-külön támogatottságuk összege. De ezt sem érik el, a választók tömegesen otthon maradnak, mert befogott orral való szavazásra kényszerítik őket más pártok jelöltjeire. Ezen csak összeveszni lehet, veszíteni pedig kötelező.

– De mostanra mintha már lemondtak volna az összefogásról, és minden párt maga vág majd bele a kampányba?

 Igen, mostanra ezt vallja nem csupán az LMP és a Jobbik, hanem Botka MSZP-je és az újonnan alakult Momentum is. Ez nem baj, a verseny a természetes állapot, de csupán fél lépés. Ugyanis a verseny is legfeljebb a demokráciatöltelék szerepéhez elegendő, ha nem teszik hozzá az arányos rendszer követelését, és nem lépnek fel a többiekkel együtt, hogy erre rá is kényszerítsék a Fideszt. Az egyedül futásnak csak arányos rendszerben van értelme, ahol a pártok országgyűlési súlya nagyjából párhuzamos lesz a pártra szavazók arányával, és egyetlen párt sem juthat megérdemeletlen túlhatalomhoz. Eredménytorzító választási rendszerben az „egyedül” épp olyan reménytelen, amilyen az „együtt”.

– Ha a pártok kényszerű összefogása hiteltelen volt, nem lehetséges-e, hogy a kialakuló pártversenyben a hiteles üzenetek meghozzák az ellenzéki választói kedvet?

 Hiába hiteles az egyedül futás, még ha új szavazókat húz is be, a mai választási rendszerben csak növeli a fragmentációt s ezzel a Fidesz esélyeit. Kulcsfogalom a fragmentáció, mert ma ez a hatalom fenntartásának fő trükkje. Aránytalan választási matematikában annál nagyobb a jutalma a győztesnek, minél többen tülekednek mögötte. Viszont arányos választás esetén a fragmentáció nem hátrány vagy hiba, hanem nettó nyereség minden újabb leváltó szándékú csoport jelentkezése. Versenghetnek, nem kell összefogniuk, a parlamentben mégis összeadódik az eredményük. Érvényre juttatják a hatalommal szemben elutasító társadalmi többséget, és megjelenítik az összes árnyalatát. A választók a szívükre hallgathatnak anélkül, hogy attól kellene félniük: elvész a szavazatuk. Ha ma arányos rendben választanánk Országgyűlést, azonnal megszűnne a Fidesz túlhatalma még akkor is, ha megmaradna viszonylag legerősebb pártnak. Megnyílna az út eseti kétharmadok összehozásához a pofátlan kinevezések eltakarítására, a kardinális törvények módosítására. Igaz, a kormányalakítás munkásabb sport egy valódi sokpártrendszerben, mint a soha el nem jövő „fülkeforradalom 2.0” nyomán volna. De ezt az árat igazán meg kellene fizetnie a magyar politikumnak, ha ki akarja lendíteni az országot a demokrácia válságából.

– A közelmúltban azt javasolta, hogy az ellenzék kényszerítse ki a Fidesztől, hogy vegyen részt a választási rendszer reformjában, és elutasítása esetén bojkottálja a 2018-as választást. Mi volt a visszhang?

 Egyelőre tovább rohanunk az új fideszes kétharmadba. Néhány politikus, például Hadházy Ákos az LMP-től vagy Szigetvári Viktor az Együtt-től nyilvánosan is hangsúlyozza a reform szükségességét. A többi pártban inkább a reform kikényszeríthetőségét vitatják, s főként a mások nem akarására hivatkozva tovább botladoznak a sehová nem vezető úton. Először sokan a Jobbikkal való választási együttműködésként érzékelték a javaslatot, holott az nem ellenzéki koalíció, s nem is választási vagy politikai összefogás. Épp arról szól, hogy kényszerűen senkinek ne kelljen senkivel együttműködnie. A lényeg egy parlamenti napirendtől mentesített összpárti kerekasztal az 1989-es rendszerváltó megállapodás mintájára, hogy ott alkossák meg a közös választási törvényt. Persze ismerve a Fideszt, a szerény javaslat nyomatékra szorul. Ezért mindaddig, amíg a Fidesz bojkottálja a közös játékszabály elfogadását, a pártoknak meg kellene állítaniuk a választási órát, tartózkodásukkal megakadályozva a választás jogi előfeltételeinek létrejöttét. Ezt lehet bojkottnak is nevezni, de ezt a szót inkább a Fidesz elutasító magatartására alkalmaznám.

– Valóban, mit válaszol arra az ellenérvre, hogy a bojkottól a Fidesz nem is tartana, mert kamupártokat vetne be, vagy megragadná az egypárti parlament lehetőségét?

 Legelőször is azt, hogy ha a pártok képesek fellépni a választójogi reformért és kitartani a kialakuló konfliktusban, akkor bojkottra nem is lesz szükség, mert az elszántságuk megérteti a Fidesszel, hogy tárgyalnia kell. Persze manipulációval próbálkozna, de inkább a tárgyalóasztalnál. Kamupártokat már bütykölt a Fidesz 2014-ben, de csúfos kudarccal, együttesen sem tudták volna átlépni a küszöböt. A kvótanépszavazás pedig bebizonyította, hogy a bojkott-törőkre nem hallgat a közönség még akkor sem, ha ismert figurák. Továbbá ahogyan a kamupluralizmus esélytelen, ugyanígy az egypárti változatnak sincs esélye. Tessék megérteni, hogy a választás egy hónapokig tartó, jogilag kötelezően plurális dráma, egyszerűen nem játszható el bojkott mellett. Kampányolni és vitázni kell, aztán választási és szavazatszedő bizottságokat kell alakítani, végül egy szavazólapon ikszelni kell a választékból. Orbán szeret győzni, de tudja, hogy versenyben kell győznie. Egypárti kampánnyal, egypárti választási bizottságokkal, egypárti szavazólappal és egypárti parlamenttel odaveszne rendszerének a legitimitása és a stabilitása, amelyet bizony ma is az ellenzék részvétele biztosít, nem pedig az ő akármilyen magas támogatottsága.

– Ha a Fidesz nem csatlakozna a kerekasztalhoz, amire a pártok bojkottal válaszolnának, arra milyen nemzetközi reakciók születhetnének?

– Hadd ne részletezzem, milyen mélységben és hány szakterületen kötelező napi rutin a pártpluralizmus az EU-ban. Elég megemlíteni a gazdasági erők jogstabilitás iránti igényét, márpedig ennek éppen az ellentéte egy egypárti diktatúra a közös piac közepén. Most megállás nélkül csalódunk Európában, pedig Brüsszelben joggal mondják, hogy miért segítsünk ki titeket, ha ti engeditek, hogy 2018-ban a Fidesz kevesebb mint 50 százalék szavazattal ismét kétharmaddal kormányozzon? De ha az ellenzéki pártok, amelyek mind nemzetközi internacionálék tagjai, megvonják a stabilitást jelentő támogatást, ha a választásért cserébe közös választójogot követelnek, akkor nemcsak jogi „fennforgás” van, hanem a dinamika is megváltozik. Segíts magadon, és Európa is megsegít, így szól az íratlan szabály.

– Végül is van-e esély arra, hogy a hollandhoz hasonló konszenzusos demokrácia felé induljon el Magyarország?

 Van esély, ha a pártok megértik, hogy hatalmukban áll a változtatás. Ehhez persze azt is meg kell érteniük, hogy konfliktus nélkül nem megy. Nem áldozat ez, mert a választóknak is egyre inkább tetszene egy ilyen harc. Hiszen azért folyna, hogy a választói hatalmat ne passzírozzák át egy uralkodópárti algoritmuson. 1989-ben Orbánnal egymás hátát veregetve fogadkoztunk, hogy holland típusú politikai forgószínpadot csinálunk majd Magyarországon. Ma a választás az önkényuralom homlokzatává vált, de a szereplők nincsenek eléggé megijedve, mire képes még Orbán Viktor, ha 2018-ban visszaszerzi a kétharmados hatalmat. Hogy csak egyet említsek, megint új, ezúttal orosz típusú elnöki alkotmányt rendel majd a budai vár lakója. Ezt a válságot nem lehet egyszerűen kinőni. Akkor válnak a demokráciák éretté, önfenntartóvá, mondhatni, nyugati minőségűvé, amikor megélik, hogy a szabadságot belülről, például parlamenti úton is el lehet venni tőlük, de nem alkalmazkodnak a látszatdemokráciához, hanem konfliktus árán is nyílttá teszik, és végigvívják ezt a válságot.


Eredeti megjelenés: Élet és Irodalom - Fóti Tamás INTERJÚ - LXI. évfolyam, 13. szám, 2017. március 31.