Amikor egy könyvben azt olvassuk, hogy „történelmi idők”, többnyire nagyszerű lehetőségekre, kiváló emberekre és egyedülálló megvalósulásokra gondolunk. És mi történik, amikor az ember nem olvassa, hanem megéli a történelmi időket? Ha belegondolunk, a XX. század telis-tele volt történelmi pillanatokkal és fordulatokkal, ám az emberiségnek nem sok öröme tellett benne.
Ma gyakorlatilag minden objektív — tehát ellenzéki vagy külföldi beszámoló — hazánkat úgy írja le, mint egy történelmi kísérlet színterét, egyesek politikai hazárdjátékot emlegetnek, mások a húsz évvel korábbi kelet-európai rendszerek reflexeinek újjáéledését. Magyarország nem a XXI. század hajnalát üdvözli — írják —, hanem újrajátssza és állampolgáraival újrajátszatja a XX. századot.
Valljuk be, mindannyiunknak vannak utánérzéseink. Ha csak kevesen is mérték eddig fel teljes komolysággal, mi mindent veszíthetünk, azt érezzük, hogy lassan minden szétmállik, amit szilárdnak hittünk, és azt is gondoljuk, hogy bármi megtörténhet.
