Keleti Károly, Kis Rókus, Lövőház utca, Marczibányi tér. Itt születtem, itt jártam óvodába, iskolába, itt voltam először szerelmes, itt nőttem fel, és ma is itt lakom. Ezekhez az utcákhoz és térhez köt minden, ami fontos nekem. Szánkóztam a Kitaibel Pál utcán a Bimbó úttól a Kis Rókus utcáig. Nem kellett megállni a Keleti Károly utca kereszteződésében, mert autó nem járt itt. Az utca egyetlen autótulajdonosa dr. Fülöp László gyermekorvos volt a Keleti Károly utca 25-ből. A leghosszabb pálya a Felvinci út tetejétől a Marczi közepéig tartott. Az Aranka utcáig összegyűjtött lendület a futballpálya középéig kitartott. Nem voltak autók, nem volt művelődési ház, nem voltak kerítések. De működött a lőtér, gyűjtöttük a töltényhüvelyeket, és minden szerdán moziba mentünk, ami a lőtéren működött. A film el-elszakadt, sőt, néha meg sem érkezett, a plüssülések helyett faszékeken ültünk, de mindig tele volt. Televízió legfeljebb egy volt egy házban. 
Adamkó Péter képeslapgyűjteményéből De volt futballpálya is, egy salakos katlanban. Eső után megállt benne a víz, ilyenkor a szombati meccs elmaradt. A hét többi napjain — egy-egy órás hivatalos edzésen kívül — itt focizott az egész környék. Mi, gyerekek az iskolából kijövet egyenesen a pályára siettünk, alkalmi csapatokat szerveztünk. Apám más szülőkkel együtt estére ért ki, és ők is rúgták a bőrt. A Marczi igazi, élő tér volt, ha lementünk, biztosak lehettünk benne, hogy lesz ott valaki. Sok-sok év telt el azóta. Bezárták a lőteret, a mozi réges-rég megszűnt, felépült a művelődési ház, lett teniszcsarnok, betonlelátó, öltöző, rövid ideig autókereskedés, de mindenekelőtt kerítés kerítés hátán, kapuk lakatokkal. Már csak kívülről nézhetjük a pályát. Később a foci is megszűnt, a kocsma is bezárt, meghalt a Marczibányi tér. Itt tartunk most. Mit lehetne tenni? Ismét családi térré kellene alakítani a Marczibányi teret. Persze, nem a régi ősállapotok visszaállításával, hanem a már évtizede meglévő program folytatásával. A Póta Gyula polgármestersége alatt kidolgozott, a Ganz-park megújítására vonatkozó elképzelés felújításával, ami tartalmazta a Millenáris park kialakítását is (ami megvalósult), de tartalmazta a Millenáris sétány folytatását, keresztül a pályán a művelődési házig. Tartalmazta a betonlelátó elbontását, a fasor melletti, a szabadidősportot szolgáló kispályák, öltözők, padok, fák létesítését, kisebb vendéglátóipari egységek üzemeltetését. Nem kell ide élsport szintű infrastruktúra, FIFA-előírásokat betartani kívánó futballpálya. Elegendő egy-két kispálya, a pihenőpadok, a fák, a park és a kiskocsma csapolt sörrel, ahová a környékbeliekkel lemehetünk nézni a focizó gyermekeinket, unokáinkat, uram bocsá“ néha még mi is beállhatnánk. Mindenki megelégedésére ilyenné kéne tenni a teret, de nem tesszük, nem tehetjük, mert a kerületi önkormányzatnak erre nincs pénze. Nincs sok-sok tízmillió forintja, amivel ezt a szép tervet valóra lehetne váltani. Helyette — a most kiírt pályázattal — húsz évre bérbe kívánja adni. Kétségtelen, hogy rendezettebb lesz a terület, kétségtelen, hogy ismét hasznosítva lesz a pálya, kétségtelen, hogy „ha ló nincs, a szamár is jó”. Sajnos, ezzel a döntéssel újabb húsz év telik el, és ki tudja, hogy akkor, 2026-ban mi történik? Egy biztos, maradnak a kerítések, és én már nem fogom élvezni a mindenkinek nyitott, parkszerű Marczibányi teret, ami a Ganz-parki elképzelésekben szerepelt. És az unokám?
A lövölde hasznosítása
1999-ben a II. kerületi önkormányzat több mint 400 millió forintért visszavásárolta a Lőteret az akkori tulajdonostól, a Vico Rt-től. Az akkori testület joggal gondolta, hogy ezzel a lépéssel megakadályozza a kerület talán utolsó, egybefüggő őspark jellegű területének beépítését. Hogy ne legyen belőle lakópark, szálloda vagy éppen mulató. A terület őrzésére már eddig is több tíz millió forintot fordítottunk. Itt az ideje, hogy ezt a szép műemlék épületet ne hagyjuk tovább pusztulni. Mire is használhatnánk? A régi klubház épületét elsősorban kulturális célra: nemcsak koncerteket látogathatnánk, irodalmi esteken vehetnénk részt, de a park és a gyönyörű épület kínálta lehetőséggel élve sétálhatnánk, beszélgethetnénk ott. Valódi közösségi térként működhetne a jobb időket látott ház, amely évtizedek óta zárva van. Ritkán — a Magyar Kulturális Örökség napján például — megnyitják a nagyközönség előtt, és akkor feltárul ez a pusztulásában is különleges csoda. A szomszéd XII. kerületben a Városmajor utcai Barabás-villa jó példa arra, hogy a régi műemléképület hogyan kaphat új funkciót, hogyan válhat a kortárs kultúra és a múlt hagyományőrzésének közös terévé. Az SZDSZ 2002-es választási programjának része volt ez a koncepció. Nem hiszem, hogy van olyan józan politikai erő, amely ne értene egyet ezzel az elképzeléssel. Hiszünk benne, hogy közös erővel és összefogással új élet költözhet az elhagyott lövöldébe, és hamarosan már nem csak a Lövőház utca neve juttatja majd eszébe a környékbelieknek a régi rózsadombi polgárság itt maradt míves emlékét.