(1944-1997)
Solt Ottilia 1944-ben született Budapesten. Az ELTE magyar-filozófia szakán szerzett diplomát, majd szociológusként a Gazdaságkutató Intézetben, illetve a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai és Történelemtudományi Intézetében dolgozott. 1974 és 1981 között a Fővárosi Pedagógiai Intézet munkatársa volt, majd miután állásából elbocsátották, tanárként és könyvtárosként tevékenykedett. A hetvenes években a magyarországi társadalom legszegényebb rétegeinek életkörülményeit kezdte vizsgálni, s ennek nyomán 1979-ben létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA). Ugyanebben az időben kezdte szerkeszteni a Beszélő című illegális ellenzéki lapot. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának ügyvivője lett, és alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ). 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő volt, majd a Wesley János Főiskola tanáraként leendő szociális munkások képzésével foglalkozott, és élete végéig szerkesztette a Beszélőt. Hosszú, súlyos betegség után, életének 53. évében, 1997. február 1-jén hunyt el Budapesten. „Solt Ottiliát a cselekvés jóérzése fűtötte, vidáman és bátran vette föl a harcot a kellemetlenkedő hatalommal. Számára a szegények segítése nem egy rossz társadalmi lelkiismeretű városi lány gesztusa volt, ő csakugyan a végeken érezte elemében magát… Jó volt a közelében lenni, jó volt a bájosan rendetlen, legendás Komjádi utcai lakásban tanyázni, segédkezni. A halál megint a jók és igazak közül ragadott el egyet” — írta nekrológjában Fencsik Flóra.
A Budai Liberális Klub Alapítvány 2004 januárjában, Solt Ottilia születésének 60. évfordulója alkalmából emléktáblát állított tiszteletére egykori lakóhelyén, a Komjádi Béla utcában. Alapítványunk azóta minden évben emlékünnepséget is szervez Solt Ottilia tiszteletére.
Idén lenne hatvanéves Solt Ottilia (1944–1997) szociológus, a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék kimagasló személyisége, a Szegényeket Támogató Alap (Szeta) egyik megteremtője. A Budai Liberális Klub Alapítvány 2004. június 8-án, kedden 14 órakor emléktáblát avat a II. kerület Komjádi Béla utca 3. szám alatt, ahol Solt Ottilia évtizedeken át élt és dolgozott. Az emlékünnepségen beszédet mond Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere.
Solt Ottilia 1944-ben született Budapesten. Az ELTE magyar-filozófia szakán szerzett diplomát, majd szociológusként a Gazdaságkutató Intézetben, illetve a MTA Szociológiai és Történelemtudományi Intézetében dolgozott. 1974 és 1981 között a Fővárosi Pedagógiai Intézet munkatársa volt, majd miután állásából elbocsátották, tanárként és könyvtárosként tevékenykedett. A hetvenes években a magyarországi társadalom legszegényebb rétegeinek életkörülményeit kezdte vizsgálni, s ennek nyomán 1979-ben létrehozta a Szegényeket Támogató Alapot. Ugyanebben az időben kezdte szerkeszteni a Beszélő című illegális ellenzéki lapot. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának ügyvivője lett, és alapító tagja a Szabad Demokraták Szövetségének. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő volt, majd főiskolai tanárként leendő szociális munkások képzésével foglalkozott. Hosszú, súlyos betegség után, életének 53. évében, 1997. február 1-jén hunyt el Budapesten.
Az alábbiakban közöljük Fencsik Flóra nekrológját, amely 1997. február 3-án jelent meg a Magyar Hírlapban.
„A halál megint a jók és igazak közül ragadott el egyet. Solt Ottilia nemcsak jó és igaz ember volt, hanem derűs, színes lény is. Valaha. Jó volt a közelében lenni. Jó volt a bájosan rendetlen legendás Komjádi utcai lakásban tanyázni, segédkezni három gyerek, kutya, macska, hüllő, örökké csörgő telefon, a nyitott lakásajtón ki-be járkáló védencek, mármint Ottilia „ügyfelei” között. […]
Ez a kép mindenestül a múlté. (A szegénységet kivéve.) A hetvenes-nyolcvanas évekből való, amikor rendőrségi vegzatúrák, házkutatások se vehették el a ház asszonyának derűjét, elszántságát. […] Solt Ottiliát a cselekvés jóérzése fűtötte, vidáman és bátran vette föl a harcot a kellemetlenkedő hatalommal. Számára a szegények segítése nem egy rossz társadalmi lelkiismeretű városi lány gesztusa volt. Ő csakugyan a végeken érezte elemében magát, putrik és telepek népe körében, s őt is szerették ott, megtalálta velük a hangot.”
Demszky Gábor: Solt Ottilia emlékére
Halála tizedik évfordulóján
Beszélő, 2007. február
Annak a háznak a falán, ahol Solt Ottilia élt, ma emléktábla hirdeti emlékét. Mi, a barátai az igazi emléktábláját persze a szívünkben és agyunkban hordozzuk, ahova felírtuk azt a rengeteg nagyszerű emléket, amit őrzünk róla, és azt a rengeteg, egyszerre hihetetlenül merész és ugyanakkor hétköznapi hősi tettet, amit végbevitt.
Mert Ottilia egyszerre volt hihetetlenül közvetlen és hihetetlenül bátor, egyszerre törődött a családjával, a barátaival és minden magyarországi — adott esetben külhoni — szegénnyel, akivel csak tudott, aki az útjába került, vagy aki segítséget kért tőle.
Lakásában igazi otthont teremtett — nemcsak családjának, hanem nekünk, barátainak is. De ez a lakás virtuális otthona volt minden magyarországi szegénynek is a hetvenes-nyolcvanas években.
Fiatal szociológushallgatóként, a hetvenes évek közepén még csak látásból ismertem. Egyszer terepmunkán voltam vidéken Kemény István tanítványaival. Amikor végeztünk, a többség bepréselődött néhány kocsiba. Mivel a legközelebbi vasút- vagy buszállomás meglehetősen messze volt, megkértem Kozák Gyulát, visszavinne-e Pestre. „Persze, ülj csak be” — válaszolta, majd már a kocsiban, útközben megjegyezte: „De nem tudlak hazáig vinni, fel kell ugranom Solt Ottiliához.” Éreztem, itt az alkalom, hogy megismerjem Ottiliát és közelebbről az egész Kemény-iskolát. „Nem mehetnék én is fel?” — kérdeztem Gyulát, aki a legtermészetesebben felelte: „Dehogynem, miért is ne.”
Az első pillantásra elvarázsolt az az atmoszféra, ami Ottilia lakásában fogadott. Kopott bútorok közt barátok, ismerősök, ismeretlenek, gyerekek nyüzsögtek, Ottilia pedig folyamatosan egyszerre, párhuzamosan beszélgetett és tevékenykedett.
Ettől kezdve számtalanszor voltam nála. Hihetetlen forgalom volt ebben a lakásban, amelynek ajtaja mindig mindenki előtt — szó szerint — nyitva állt. Állandóan jöttek-mentek, hol barátok és ismerősök, hol pénzt, ruhát vagy csupán tanácsot kérő ismeretlenek. A kis szalonban dohányzott, beszélgetett Iványi Gábor, Nagy Bálint, Kozák Gyula, Havas Gábor, Hodosán Róza, Szász István, a Szegényeket Támogató Alap, a Szeta többi alapítója és sokan mások.
Még a hetvenes évek elején jártam az időközben már kivándorlásra kényszerített Halász-féle lakásszínházi színtársulat Dohány utcai előadásaira. Esténként ott is zsúfolt volt a nem túl nagy, elég lepusztult erzsébetvárosi lakás, a többi napszakban pedig szinte állandóan barátok, lányok, avantgárd művészek, alternatív, margóra szorult fiatal értelmiségiek üldögéltek, teáztak, beszélgettek, vitatkoztak. Ottiliáék életformája, Ottilia lakásának atmoszférája mutatis mutandis leginkább talán Halász Péter és Koós Anna ugyancsak mindig nyitott ajtajú lakásáéra emlékeztetett.
Solt Ottilia neve mellé ugyanúgy nincs értelme semmiféle titulust tenni, mint Halász Péter neve mellé. Az ő neve ugyanis — áldozatos tevékenysége és személyiségének intaktsága okán — önmagáért beszél. Írásai sem választhatók el gyakorlati munkásságától. Annak meghosszabbításai, szerves részei.
Tőle tanultam a legtöbbet a szabadság és a szolidaritás elválaszthatatlanságáról. ő maga ezt a tudást részint génjeiben hordozta, részint a 70-es években Kemény István szegénységkutató munkacsoportjában érlelte haláláig vallott szilárd meggyőződésévé.
Aláírta a Charta ’77 polgárjogi mozgalom vezetőinek pere elleni tiltakozást: ebben a gesztusban is egybeesett a szabadság és a szolidaritás eszméje.
A következő évben alapítottuk meg a Szetát, amelynek ő volt a lelke.
Röviddel később az illegális Beszélőnek is szerkesztője lett. Minden, a késői Kádár-rendszerben elképzelhető retorzió osztályrészéül jutott: állásvesztés, rendőri zaklatás, lehallgatás, letartóztatás — és ő mindezt a legtermészetesebben fogadta, anélkül hogy egyetlen percig is elfogadta volna.
Amikor ellenzéki tevékenysége miatt már szellemi feketemunkát sem kaphatott sem ő, sem élete hű társa, Nagy András, a fürdőszobában két mosógéppel festettek ruhát. Az ellenzék tagjai bizony egy idő után maguk is a Szeta támogatottjai lehettek volna. De bármilyen nehezen is nevelt Ottilia és András három gyereket, soha senkitől egyetlen fillért nem fogadtak el a maguk számára. Ha a postaládájukban egy borítékot s abban pénzt találtak, természetesnek vették, hogy az a Szetáé.
1988-ban a demokratikus ellenzékből alakult Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapítója, később kétszer is ügyvivője, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselője lett. A parlamentben is a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságban dolgozott, 1994-től pedig egy teológiai főiskola szociális munkásokat képző tanszékét vezette. Közben továbbra is részt vett az immár legális hetilappá vált Beszélő szerkesztésében is.
Ottilia ugyanakkor nem volt a szó közkeletű értelmében politikus típus. Ami a szívén volt, azt nyíltan ki is mondta, nem törődve a következményekkel. Mégis, én személy szerint a professzionális politikusi pályám szempontjából is sokat tanultam tőle. Ugyanis egyszerre tudott hangot találni személyes barátaival és távoli ismerőseivel, politikai elvbarátaival és politikai ellenfeleivel, politikusokkal és karitatív munkásokkal; értelmiségiekkel és egyszerű emberekkel; budapesti polgárokkal és eldugott vidéki cigányputrik lakóival; tűrhető jómódban élőkkel és olyanokkal, akiknek otthonuk sincs.
Iványi Gáborral és más régi szetásokkal együtt rendkívül sokat segített nekünk, Budapest vezetőinek a hátrányos helyzetű fővárosiakat és a hajléktalanokat megtartó szociális háló megszövésében. Solt Ottilia ugyanis tudta, hogy demokrácia nincs piacgazdaság nélkül, és hogy csak a szabad vállalkozáson alapuló gazdasági rendszer működőképes. De azt is tudta, hogy az európai demokratikus társadalomnak nemcsak az egyéni szabadság és a gazdasági teljesítmény, hanem a szolidaritás eszménye is alappillére.
Budapesten a liberálisok képviselték a rendszerváltás óta eltelt tizenhét évben a legenergikusabban a szegényekkel és a rászorultakkal való szolidaritás elvét és gyakorlatát. Nem csak a hajléktalanellátásra gondolok, meg a téli hónapokra érvényes kilakoltatási moratóriumra. Azokra a saját lakásukban élő családokra és egyedül élő budapestiekre is, akik a teljes gáz- és villanyszámláikat nem tudnák fizetni, ezért a főváros ezeknek a díjterheknek egy jelentős részét már több mint egy évtizede átvállalja helyettük. Így nem kapcsolják ki náluk a közüzemi szolgáltatásokat, nem indul be náluk a lecsúszáshoz vezető ördögi spirál: munkaképesek maradnak, illetve normális életet tudnak otthonukban élni.
A Szabad Demokraták Szövetségének liberalizmusa egyesíti a szabadság és a szolidaritás, a verseny és a segítség elvét. Mi, liberálisok szolidáris versenytársadalom kiépítésén dolgozunk. Olyanon, ahol mindenki esélyt kap. Ahol, akinek módja és tehetsége van, mennél kevesebb bürokratikus gát nélkül érvényesülhet, vállalkozhat. Ám a Solt Ottilia által megálmodott és általunk megvalósítani kívánt szolidáris versenytársadalom attól szolidáris, hogy a hátrányos helyzetű, de alkotó- és munkaképes polgárai versenyhátrányait lefaragja, így ad nekik esélyt. Azokat pedig, akik önhibájukon kívül nem versenyképesek — az elesetteket és a szegényeket —, támogatja. Az ilyen társadalomban az emberek boldogulnak, és felvirágoztatják az országot.
Ez az álom, Solt Ottiliának és nekünk, tanítványainak, barátainak és társainak az álma továbbra is a szabaddemokraták álma kell, hogy maradjon. És akkor továbbra is büszkék lehetünk arra, hogy ahhoz a párthoz tartozunk, amelynek Solt Ottilia is egyik alapítója volt.
