Hidegvérrel

Vita a magyar médiahelyzetről és a médiatörvényről

Kozák Márton: Nagy hiányt pótol az András azzal, hogy eljött közénk. Mi együtt töltöttünk másfél felejthetetlen évet az MTV-kuratóriumban. András egy atipikus fideszes, abból a szempontból, hogy nem demagóg ember. Ez megkülönbözteti az átlagos, többi kollégától. Vágvölgyi B. András, a Magyar Narancs alapító főszerkesztője szintén atipikus fideszes. Széky János pedig szerintem az egyik legjobb politikai elemző napjainkban, és töviről-hegyire ismeri a médiatörvényt — mindamellett, hogy elsősorban politikai elemző.
Mikor megjelent a médiacsomag a nyáron, nem tudtam földolgozni, és nem találtam rá megoldást, hogy András, aki egy nyolcszáz oldalas nagyon alapos könyvet publikált bő egy évvel azelőtt a sajtószabadság, a szólásszabadság témaköréből, hogyan egyeztetheti össze egyrészt a sajtószabadság kutatói témaválasztását azzal a gyakorlattal, amelyet az őt jelölő párt képvisel, egy kötcsei alapokon álló párt, amely szerintem ab ovo ellensége kell legyen a szólásszabadságnak és a sajtószabadságnak.

Vágvölgyi B. András: Amikor még nem ismertük a törvény szövegét, valamikor nyáron kért tőlem egy cikket a vezető nem kormánypárti napilap; akkor egy hétvégi számban írtam egy Szamizblog című dolgozatot, amiben egy kicsit futurisztikusan felvetett kérdés volt, hogy ha és amennyiben ez a blogregisztráció bevonul, akkor azért még mindig meglesz a külföldi szervereken való szabad véleménykifejezésnek a lehetősége — tehát egyfajta szamizblogként. Azt gondolom, hogy ezzel a törvénnyel nem a betűkkel van a probléma. Én ezt egyébként nem egy szájkosártörvénynek tartom, hanem egy öncenzúratörvénynek. Azt gondolom, hogy ez a dolog meglévő rossz szociálpszichológiai tényeket fog erősíteni Magyarországon. Sokkal kevésbé lesz bátor a média, a kiadók, a csatornavezetők, tehát mindig elhangzik a médiatörvénnyel kapcsolatban: na jó, de hát úgyse fogjuk ezt használni. Ilyen nincs. Ez nem egy demokratikus érvelés. Ha egyszer valamit lehet használni, akkor az nyilvánvalóan arra van, hogy azt valamilyen módon, valamikor lehessen használni. Ez egyébként nyilvánvalóan egy választási szituációban érdekes. Választások előtt egy vagy három évvel most nem annyira égető dolog, de akár 2012-ben, akár 2014-ben lesznek a választások, azt gondolom, ez nyilván előkerülhet, és a politikai sajtót is arra ösztökélheti, hogy visszafogottabb legyen. Tehát, mondjuk, az Élet és Irodalmat, vagy bármilyen hetilapot, kisebb lapot sújtanak egy huszonötmilliós büntetési tétellel — úgy előttem van a Bojtár Endre (Magyar Narancs főszerkesztő), amikor megkapja a számlát… Az öncenzúrát erősíti, nem demokratikus ösztönöket erősít. Tulajdonképpen nem a törvény betűjével van itt nekem a bajom, hanem a szellemével.

Széky János: Ha már a törvény szelleménél tartunk, én nem egyszerűsíteném ezt le egy Fidesz-kérdésre. Nem arról van szó — szerintem az utóbbi negyedszázadnak (és szándékosan nem húsz évről beszélek), az utóbbi negyedszázadnak számos rétege rakódott egymásra ebben a törvényben, az egész magyar legeslegújabbkori történelem leképeződik benne, és szerintem hat rétege vagy forrása van. Ebből csak egy a Fidesznek ez a mindent ellenőrizni akarása. Arra hívnám fel a figyelmet, aki mindezt pusztán Fidesz-ármánynak tulajdonítaná, hogy a törvény szelleme lényegesen nem különbözik az úgynevezett ötpárti törvénytervezettől, attól, ami 2008–2009 fordulóján került néhány változatban nyilvánosságra, amit viszont a szocialisták és a Fidesz szakértői egyetértésben, ahogy valaki fogalmazott, kompromisszum gyanánt elfogadtak, és kizárólag azért nem lett belőle végül is törvény, mert a szocialisták az utolsó pillanatban rájöttek, hogy politikailag hátrányos lenne számukra.

Tehát: a legrégebbi az MSZMP úgynevezett tájékoztatási politikája, aminek a hatása filológiailag kimutatható ebben az új médiatörvényben. A második, amit én úgy neveznék, hogy 1988 szelleme, ami azt jelenti, hogy kihagyódik belőle a képviseleti demokrácia, illetve a többpártrendszer, tehát minden megvan, jog, meg közérdek, meg közösség, és az egyénnek szabadságjogai vannak, és hogy vegyen részt a közéletben, kizárólag az nem, hogy itten pártok meg képviseleti demokrácia létezik. A harmadik az az, amit Vásárhelyi Mária megírt, tehát az a bizonyos médiaháború a kilencvenes évektől, sőt, nyolcvankilenctől, az első pillanattól kezdve, amikor kiderült, hogy pártok vannak, és ami a kölcsönös gyanakvásnak és a pártok kölcsönös agressziójának vetette oda koncként a médiát. A negyedik az ennek az eredménye, ami a régi médiatörvényben, tehát a 1996. évi első törvényben valósult meg, ez a bizonyos acsargó béke, aminek a legfőbb megnyilvánulása az eddigi médiaszabályozásban és ezután is ez a kiegyensúlyozottság-fétis. Az ötödik, amire én gondolok, valóban a Fidesznek ez a mindent ellenőrizhetnékje, ami már az ötpárti tervezetben is megvalósult: ez a logika, hogy minél jobban kiterjeszteni az ellenőrzést, minél homályosabban megadni azt, hogy a mindent ellenőrző hatóság minek alapján dönthet. Ennek eszkalációja volt a nyomtatott, illetve az írott sajtó bevonása a törvénybe, amit én a fő bűnének és hibájának tartok. A hatodik pedig, amit finoman úgy fogalmazhatok, hogy a lobbiérdekek érvényesülése.

  

Koltay: Köszönöm szépen a meghívást, és ha nem veszik zokon vagy túl nagy szónak, hadd mondjam, hogy megtiszteltetés itt ülni, másféle társaságokban szoktam ülni és másféle hallgatósághoz szoktam beszélni, bár szerdán Berlinben jártam, ahol némi kiképzést már kaptam, hogy úgy mondjam, a médiatörvény-ellenkezők táborából, sokkal többen is voltak, úgy hogy csak első látásra ijedtem meg most, amikor beléptem a terembe. Marci rámragasztotta a fideszes jelzőt, és most már legalábbis az ő szemében biztos, hogy életem végéig nem fogom tudni lemosni. Emlékszel, hogy abban a mámoros másfél évben, amikor együtt dolgoztunk a kuratóriumban, az nem volt kérdés köztünk, hogy mi az, ami rossz és mi az, amit meg kell változtatni, de senkinek nem volt ereje hozzá, illetve nem volt meg a konszenzus, hogy ez milyen irányba történjék Emlékszem, hogy ott téged is egy párt delegált. Soha nem kérdőjeleztük meg — talán némely fideszes tagtársamat leszámítva —, hogy te ott egy független értelmiségiként ülsz, és amit mondasz, azt jóhiszeműen mondod, és őszintén. Biztos volt olyan is, és talán még a neveket is össze tudnánk szedni, aki így gondolkodott rólad, ez rám nem volt jellemző, illetve Rajk Lászlóról sem gondoltam ezt, akivel ketten ültetek ott, és időnként egészen az én világnézetemmel vagy gondolkodásmódommal egybecsengő kirohanásokat intéztetek az éppen aktuális vezető tisztségviselő felé, aki elnök hiányában kezelgette a magyar televíziót.

Tegnap rátévedtem a Kuruc.info honlapjára — mondhatnám, hogy hivatalból, de nem igaz, mert nincs ilyen kötelezettségünk —, ott már cigánybérenc vagyok, tehát azért a bélyegeket szépen lehet gyűjteni… Én nem gondolom, hogy pusztán amiatt, mert valakit egy politikai párt jelöl egy bizonyos megbizatásra, azon nyomban bélyeget kell sütni a másikra. Én azt a nyolcszáz oldalt szakmai szempontból lehet, hogy most már javítgatnám, mert a világ két év alatt elmegy a jogtudomány mellett, de mai napig vállalhatónak gondolom, illetve a tevékenységemet is, ami azóta ennek kapcsán vagy ezzel összefüggésben történt. Az is egy furcsa helyzet, hogy állandó védekező pozícióban van az ember, de hát azt hiszem, hogy a jelenlegi szituációban ebben valójában semmi meglepő nincsen; talán egyszer eljutok oda is, hogy ne álladóan védekeznem kelljen. Az is egy furcsa helyzet, hogy a hatóság tagjaként ülök egy olyan pódiumbeszélgetésen, amely azért alapvetően politizálni akar. Azért vagyunk itt, a közönség is nyilván azért jött el, mert politikai szempontból szeretné a médiatörvény ügyét megtárgyalni, illetve esetlegesen új aspektusokat is látni ezzel kapcsolatban. A hatósági munka ilyen értelemben egy szigorú és kötött tevékenység, tehát én politikai ügyekről, bár nyilván van véleményem a legtöbbjéről, igazából nem foglalhatok állást. Azt pedig végképp nem vállalhatom magamra, hogy, mondjuk, a Fidesz elmúlt húsz vagy akárhány évének vélt vagy valós vétkeit, vélt vagy valós bűneit magamra húzzam, és megpróbáljam megmagyarázni, kimagyarázni, vagy elhitetni bárkivel is, hogy ezek nem bűnök és nem hibák voltak. Éppen ezért egy nagyon vékony mezsgye az, ahol én szólni tudok és ahol a véleményemet ki tudom fejteni, ezt a vékony mezsgyét megpróbálom megtalálni — ha időnként nem sikerül, akkor az az én gyengeségem, és kérem, nézzék el nekem.

Az egész ügyet onnan gondolnám elkezdeni, hogy Vásárhelyi Mária szóba került, akinek én is nagy rajongója vagyok, minden cikkét és minden könyvét is olvastam. Ő a mai napig médiaháborúról beszél. Számomra a médiaháború gyerekkoromban kezdődött, de ez nem jelenti azt, hogy nem friss élmény, vagy hogy nem voltam tizenkét évesen rendkívül nyitott a közéletre és nem olvastam volna a napilapokat, nyilván nem, de a benyomások megmaradtak. Ha jól értem, akkor vagy nincs most médiaháború, vagy pedig nem ugyanarról a médiaháborúról beszélgetünk, mint ami a kilencvenes években megtörtént, és akkor van első médiaháború, meg második, harmadik, és ki tudja, hanyadik médiaháború. Az én olvasatomban a klasszikus, első médiaháború az Antall-kormány idején arról szólt, hogy jut-e mindegyik releváns, a társadalomban megfelelő súllyal jelen lévő politikai erőnek kellő mennyiségű médiafelület. A kérdés az volt: kell-e hogy jusson; mi az, hogy kellő mennyiség, hogyan kell erre szert tennie… Efelől nyilván éjszakákon át lehetne vitatkozni, de ez volt alapvetően a kérdés — ha jól értelmezem. Lehet, hogy ez a médiaháború még az első Orbán-kormány idején is tartott, hiszen, ha jól emlékszem vissza, 2002-ben a Fidesz akkori vereségét nagyon sokan az elégtelen médiapolitikájának rótták fel, de hogy ez a médiaháború, illetve az ebben feltett kérdés ma már nem releváns, sőt, nem is értelmezhető, az, szerintem, egyértelmű. Ma már minden politikai erőnek megvan a maga felülete, kinek több, kinek kevesebb, de az nem kérdés, hogy aki akarja, az el tudja mondani a véleményét a nyilvánosságban. Ez nem pusztán annak köszönhető, hogy kereskedelmi televíziók és rádiók vannak, sőt, a legkevésbé ennek köszönhető, mert a kereskedelmi elektronikus média rohamos depolitizálódás útján gyakorlatilag negligálja a közéleti tartalmakat, leszámítva az erre szakosodott néhány, ámde összességében marginális nézettségű hír- és közéleti tematikájú csatornát. Sokkal inkább köszönhető a nyomtatott sajtó kitágulásának, de még inkább az internet beköszöntének, ami húsz éve értelemszerűen nem létezett. Ilyenformán azt állítani, hogy a Fidesz most meg akarja nyerni azt a bizonyos kilencvenes évekbeli médiaháborút, szerintem értelmetlen, mert most már nincs háború, amit meg kell nyerni. Mindenkinek minden felület rendelkezésére áll, ha, teszem azt, egy rendkívül rossz forgatókönyv esetén valamelyik ellenzéki napilap ellehetetlenülne egy súlyos bírság által (amiről majd szintén szeretnék mondani egy pár szót), akkor is megvannak azok a módok, hogy milyen formában és hol teremtődjenek újra ezek a fórumok, tehát igazság szerint a mai médiát nem lehet uralni, sem kétharmaddal, de, ahogy nézzük, még akár egy egypártrendszerrel sem. Ilyen értelemben az öncenzúra lehetősége, amit Vágvölgyi úr felvetett, számomra szintén vitatható. Én tiszteletben tartom a sajtó szabadságát féltőket. Nem gondolom azt, hogy aki tüntetni megy a Kossuth térre, vagy aki beragasztja a száját és demonstrál a törvény vagy a kormányzat politikája ellen, az feltételnül tévúton jár vagy rosszhiszemű vagy rosszindulatú. Azt gondolom, hogy öncenzúra akkor alakulhat ki, ha olyan törvény van, amely öncenzúrára gerjeszti az újságírót. Öncenzúra nem magától alakul ki, hanem, hogy ha van egy olyan törvényi passzus, amelyet ha valaki megsért, azért büntetés jár, akkor azért, hogy elkerülje a büntetést, öncenzúrát gyakorol az újságíró — klasszikus módszer; nemcsak a kommunista időkben, hanem már a felvilágosodás korában, II. József idejében is küzdöttek ezzel az újságírók. Számomra tehát az a kérdés, van-e a törvényben olyan passzus, amely esetében félni kell attól, hogy ha megsértjük, büntetés jár érte, és ezt elkerülve inkább öncenzúrát gyakorolnánk. Én nem látok ilyet, de majd erről beszéljünk részletesebben.

A másik, ami az öncenzúra ellenében hat — és amit összességében egy nagyon pozitív fejleménynek gondolok (próbálták cinizmusként beállítani az ebbéli nyilatkozataimat korábban): nagyon örülök annak, hogy kiderült, hogy a sajtószabadság sokak számára érték. Ez tavaly ilyenkor még egyáltalán nem volt egyértelmű Magyarországon. Azt hiszem, most sincsenek többségben azok a magyar állampolgárok, akik a sajtószabadságot az első tíz közé helyeznék, ha, mondjuk, egy értéklistát állítanának össze, de hogy sokan vannak, ez kiderült. Az is kiderült, hogy a nyilvánosságnak igenis van ereje. A nyilvánosság ki tud menni az utcára. Az első tüntetés, ha úgy tetszik, a kormányzattal szemben a médiatörvény kapcsán jött létre. Egészen biztos vagyok abban, hgy a nyilvánosság ereje e tekintetben meg fog maradni, és abban is hiszek, hogy ez az erő valóban egy kontroll tud lenni a hatóság számára, illetve a mindenkori hatalom számára. Ez most nem azt jelenti, hogy akkor tessék minden héten kimenni a Kossuth térre, bár természetesen ez is mindenkinek a szabadságában áll, de ha tudja a kormányzat és a hatóság, hogy van egy ilyen erő, ami nem állít még semmit, pusztán aggodalmát vagy félelmeit fejezi ki, azt tiszteletben kell tartani.

Bírságok… Marci mondta, ne menjük bele a jogászkodásba — de ahhoz, hogy milliós bírságok repkedjenek egy újság kapcsán, tudni kell, hogy ehhez sokszoros, súlyos jogsértés, majd ezek bírósági jóváhagyása kell. Én egy újságírói kérdésre azt mondtam: ha valaki 25 milliós bírságot szeretne egy országos napilapként, akkor azért éveken át sok-sok súlyos jogsértést kell elkövessen, ezeket a bíróságnak meg kell állapítania, ezek időbe telnek. Nagyjából egy tízéves procedúra eredményeképpen lehet eljutni egy ilyen magas összegig.
A „mindent ellenőrizni” — amit Széky úr mondott — ezt már próbáltam cáfolni. Szerintem nem lehet mindent ellenőrizni. Egy kormányzatnak nem is lehet szándéka, hogy mindent ellenőrizzen. Ha ez eddig nem volt nyilvánvaló, akkor most azzá vált. Mégis azt gondolom, hogy a törvényből sem feltétlenül következik eleve ilyen szándék. (Egy apró kiigazítás: az ötpárti törvényjavaslat szerintem nem MSZP—Fidesz-paktum volt, mert ötpárti javaslat volt, tehát azért abban más pártok is benne voltak. Hogy min múlt az aláírás vagy az alá nem írás, én nem tudom megmondani, de az akkori kisebb pártok is támogatták azt a javaslatot. Arról pedig még beszéljünk, hogy milyen lobbiérdekek állnak a törvény mögött, mert ez a kérdés nyitva maradt.

Kozák: Azt javaslom, hasonlítsuk össze az első és a második törvényt. Nem lenne haszontalan megfejteni, hogy a másodikat mi hívta életre. Az elsőnek eléggé nyilvánvalóan két csapásiránya volt: az egyik, hogy jogi kereteket teremtsen a duális médiarendszer kialakulásához, vagyis, hogy kereskedelmi rádiók és tévék születhessenek. A másik és hasonlóképpen fontos célja volt a törvénynek, hogy mederbe terelje azokat az akaratokat, amelyekről András beszél a médiaháború kapcsán: hogy hogyan férjenek hozzá a közmédiumokhoz a különféle politikai erők. Ez egy liberális törvény volt, de a liberális konszenzus bomlásnak indult. Problémák voltak vele, de ahogy Kende Péter és Horvát János is sokszor mondta, a törvény elműködött volna Angliában is különösebb gond nélkül, tehát nem volt annyira rossz, mint amennyire az egyre inkább illiberálissá váló közegben […] Tehát a közmédiumok tekintetében azt próbálta — a maga rettenetes túlszabályozottságával — biztosítani a törvény, hogy egyetlen politikai erő se bírjon kizárólagos hatalommal a közmédiumok felett. Ez a két alapköve volt a 96-os médiatörvénynek. Ha megnézzük ezt a mostanit, egy csomó pompás dolgot lehet látni benne — amire András szívesen hivatkozik. Szabályozva van ezer dolog. Nagyon helyes hogy foglalkozik ezekkel az új törvény. Ugyanakkor eléri azt, hogy a 96-os törvény két fő létrehozó okát megsemmisítse. A kereskedelmi médiumokat abszolúte depolitizálja; maguktól is ezt tennék — meg teszik egyébként —, de most már számos egyéb eszközzel, amiről János majd, gondolom, szívesen beszél. Az életben nem fognak másról szólni, mint Való Világról és hasonlókról a kereskedelmi médiumok. A közmédiumoknál pedig, amikor, András, megszavaztátok a vezérigazgatókat tavaly novemberben, abban a hónapban — ezt én striguláztam, azért tudom ilyen pontosan — egyetlen nem kormánypárti vendége nem volt az esti főműsoridőben a politikai háttérműsoroknak. Egy sem. De ez nemcsak novemberben volt így — így volt októberben is, szeptemberben is, augusztusban is; és így lesz májusban is, attól tartok.

Koltay: Igen, a 96-os törvény érdemeként mondod a duális médiarendszer megteremtését, tehát hogy tér nyílt a kereskedelmi médiumok megindítására, és kialakulhatott egy verseny az audiovizuális, illetve rádiós piacon. Ez természetesen érdem is, természetesen elkerülhetetlen is, ez a világon mindenütt bekövetkezett. Az a következmény azonban, amellyel ez Magyarországon járt, nem volt felmérhető, vagy legalábbis a mértéke nem volt az. A rádiós piac kicsit más tészta, mert ott viszonylagosan megmaradt az egyensúly. Ott a közszolgálat pozíciói kellően erősek a mai napig, de igazság szerint mindannyian tudjuk, hogy az a médium, amelynek valós társadalmi hatása van, az a televízió. Itt pedig nem 15 év alatt, hanem hónapok alatt tarolta le a közmédiát a két nagy kereskedelmi tévé. Hogy ezért ki a felelős, azt én nem tudom megmondani, meg talán nem is kellene itt most boncolgatni, de az biztos, hogy tragikus következménnyel állunk szemben. Bevallom őszintén, nem néztem tévét nagyjából az elmúlt évtizedben, de most, hogy időnként muszáj, mert hát az ember egy-egy médiatanácsi ülésen szembesül döntési helyzetekkel — elborzasztó, rettenetes, nincsenek is rá szavak. Egyébként az ÉS kiváló kritikai rovatában ezek időnként pellengérre is vannak állítva. Egyébként, ha átkapcsolom a tévét a többi európai kereskedelmi adóra, nagyjából ugyanazt látom mindenhol —, nem gondolom, hogy a szabályozás eszközével vissza lehetne tuszkolni a palackba ezt a kereskedelmi médiavilágot. A világ, egész Európa efelé halad. Ha ez egy adott ország jogrendszerének nem tetszik, az a médium elmegy abból az országból, de vígan sugároz vissza oda, ahonnan elment. Gyakorlatilag nincsen megoldás erre a problémára. Egyetlenegy megoldás lenne, a közszolgálatnak valamiféle megerősítése. Rég nem arról van szó, hogy a közszolgálat negyven-ötven százalékos nézettséget érjen el, mint boldogabb nyugat-európai népeknél, ahol a mai napig (cseheknél, briteknél, németeknél) azért van erős közszolgálat. Lerombolni nyilvánvalóan sokkal könnyebb volt, mint felépíteni. Ha azt a víziót keresed a törvényben, hogyan lehetne megteremteni egyfajta egyensúlyt a kulturális szempont, a közéleti tartalmak kellő mennyiségű megjelenése és a szórakoztatás, a bulvár között, akkor ilyen szellem, közvetve ugyan, de teljes erejében nem fog kiugrani a sorok közül. Egész egyszerűen azért, mert a médiaszabadságra hivatkozik a nagy kereskedelmi televízió is, amikor olyan műsort csinál, amilyent. A közönség igényére hivatkozik — megjegyzem, szerintem hamisan —, mert előbb kelti fel az igényt, és aztán hivatkozik rá, hogy ez az igény —, bár ez már régi polémia a médiatudomány képviselői között. De az biztos, hogy a sajtószabadság nemcsak a politikai napilapot, hanem a szórakoztató televíziót is megilleti. Iyen értelemben nem lehet korlátozni a működését egy bizonyos szintnél jobban.

Hivatkoztál arra, hogy az új törvény depolitizálja a kertévéket. Ha jól emlékszem, egyetlenegy olyan passzusa van a korábbi törvénynek, ami a mostaniból hiányzik, ez a minimum 10 százaléknyi közszolgálati műsor készítése. Ez nincs benne. Benne van azonban a kötelező hírműsorgyártás. Még valamilyen ügyefogyott módon, egy ellenzéki módosító nyomán az is bekerült, hogy ezek a hírműsorok ne legyenek színtisztán bulvárjellegűek — a bűnyügyi hírek vonatkozásában van korlátozás. És vannak egyébként közszolgálati kötelezettségeik a kereskedelmi televízióknak is: nyelvtanulás céljából például az eredeti nyelven is sugározniuk kell majd filmeket, magyar felirattal, és a halláskárosultak érdekeit is figyelembe kell venniük. Vannak olyan többletkötelezettségeik, amelyek a kisebb kereskedelmi médiumoknak nincsenek. Egy dolog valóban hiányzik, ez a tíz százaléknyi közszolgálat. De ha megnézzük az elmúlt 15 évben, hogy ezt a tíz százaléknyi közszolgálatot, amely egyébként a műsorszolgáltatási szerződés alapján nem tíz-, hanem harminc-harmin cöt százaléknyi, tehát a két nagy kereskedelmi tévének a mai napig ennyi közszolgálati műsort kellene adni. Ha megnézzük a listát, hogy ezt mivel pipálták ki, kiderült, hogy a Mónika-show, a Fókusz volt a közszolgálat. Egy évben még a Piedone, a zsarut is megpróbálták elsózni közszolgálatnak — és sikerrel. Ez a szabály valójában értelmetlen volt, én ezt igazság szerint nem hiányolom a törvényből, mert számomra az derült ki, hogy aki kereskedelmi tévés logika szerint készít műsort, az alkatilag képtelen arra, hogy közszolgálati műsort gyártson. Két egészen más felfogásról van szó.

Azaz, a megoldás nem más, mint a közszolgálat megerősítése. Hogy ennek érdekében milyen lépések történtek a törvényben, arról természetesen megint csak lehet vitatkozni. Egy szempontot említettél, a kiegyensúlyozatlan tájékoztatást — ezt több helyről hallottam már. Erre nem tudok mást mondani, mint hogy ha a közszolgálati híradó kiegyensúlyozatlanul tájékoztat, akkor panaszt kell benyújtani ellene, amelyet…

(gúnyos nevetés, taps a közönségből)

… Nézzék, én egy hatóság képviselőjeként ülök itt. Ha bármelyikük önök közül bead egy panaszt a híradó ellen, mert valamely véleményt elhallgatott, akkor ezt hatósági eljárás eredményeképpen ki kell vizsgálni. Ezek egyébként viszonylag egyszerű mechanizmusok módján működnek, 15 évnyi tapasztalat van erre a korábbi ORTT-ben. És hogyha ez így van, akkor nem lehet nem megállapítani azt, hogy kiegyensúlyozatlan volt. Ebben semmi nevetséges nincsen megítélésem szerint, úgyhogy nem értem az örömködés okát. Nem érkezett még ilyen irányú panasz, adjanak be panaszt. (A Repuklikon Intézet kutatása szerint ez tény.)

Csak egy kérdés. Önök azt feltételezik, hogy ha az MTV kiegyensúlyozatlanul tájékoztat és érkezik ezzel kapcsolatban egy panasz, és kiderül, hogy valóban így volt, akkor a médiahatóság kimondja, hogy nem így volt?

(Helyeslő moraj a közönségből)

… Akkor nincs miről beszélnünk.

Széky: Ne szidjuk előre a médiahatóságot. A kereskedelmi tévék is megérik a pénzüket, de hát a kormányzat is. Amikor — nem egészen tiszta, sőt maszatos pályázat útján — megkapta ez a két nagy kereskedelmi tévé a frekvenciáját, azt mondták, hogy csináltok, amit akartok, kasszírozzatok, nekünk irdatlan műsorszórási díjat kell fizetnetek. Ugyanez volt egyébként a rádióknál. Nem tudom, hogy Koltay András mennyit hallgatja ezt a két nagy kereskedelmi rádiót, a legnagyobbat. Ott az volt a terv, hogy zenéljenek és perkáljanak. Ennek következtében ez a két rádió bele volt kényszerítve, üzletileg, a világ legközhelyesebb, legfantáziátlanabb, legutálatosabb formátumába, a Top 40-be. Ezt csinálták. Abban a pillanatban, amikor a Petőfi megmutatta, hogy ezt másképp is lehet csinálni, kiderült, hogy egyáltalán nem biztos, hogy így lehet piaci részesedést szerezni. De a mechanizmus erre ment ki.

Viszont, ami a sajtószabadság kérdését illeti, én az új törvény filozófiájában látok egy alapvető tévedést. Ez benn van a törvényjavaslat álltalános indokolásában is. Ismerteti azokat az elméleteket, hogy miért más az audiovizuális média szabályozása, mint az írott sajtóé. Ebből csak egyvalami maradt ki: hogy az írott sajtónak — ami történelmileg, szinte az utolsó pillanatig, nyomtatott sajtó volt — a nyugati, még csak nem is mindig demokratikus, de liberális rendszerekben az alapja a sajtószabadság elve volt. Ezzel szemben az audiovizuális média szabályozása nem abból jött, hogy a sajtószabadságot korlátozni kell a köz érdekében, mert elszabadulnak az indulatok, vagy hogy ha mindenki a maga feje után meg, akkor micsoda baj éri a közt. Nem. Történetileg az audiovizuális média szabályozása a filmcenzúrából fakad. Az egy cenzúraelvű szabályozás. A kiskorúak védelemét, tehát a korhatárok beosztását Angliában egy olyan testület végzi, amelyet nagyon sokáig úgy hívtak, hogy British Board of Film Censors (Brit filmcenzorok tanácsa). És senkinek nem jutott eszbe, hogy ez a sajtószabadságot korlátozná, mindenki teljesen normálisnak tartotta, hogy a filmet, amely egy teljesen más hatásmechanizmus, azt cenzúrázzák. Ez cenzúra. Ezt mindenki természetesen tartotta, és nem féltette tőle a sajtószabadságot. Ugyanígy, amikor Hollywoodban 25 éven át a Hays-hivatal egészen kemény tartalmi szabályozásokat vezetett be — nemcsak azt, hogy nem lehetett hosszan csókolózni, hanem politikai dolgokat — a médialalkotmányhoz nagyon hasonlóan nem lehetett más nemzeteket megsérteni. Ennek az lett a következménye, hogy 1940-ig nem lehetett filmet forgatni a náci koncentrációs táborokról. Ezenközben senkinek nem jutott eszébe, hogy attól, hogy ilyen kemény cenzúra van a filmben, hozzá lehetne nyúlni az Első alkotmánykiegészítéshez — ami ugyebár a sajtószabadságot garantálja. Ez két teljesen más sík, két teljesen más szféra. Az új médiatörvény ezt a kettőt összeengedi: ez nem működik. Az egésznek az a bűne, hibája, hogy ugyanazokat az elveket, szabályot alkalmazza az írott sajtóra, amelyeket egy cenzúraelvű szabályozás az audiovizuális médiára alkalmaz. Ez a lényeg.

Egyébként ami a pénzbírságokat illet, azért azt megjegyezném, hogy ez egészen groteszk. Egy magyar hírportált ismétlődő, súlyos médiaigazgatási szabálysértés esetén 25 millióra, azaz 90 ezer euróra meg lehet büntetni. Egyrészt az új törvény, ellentétben az ötpártival, még csak kísérletet sem tesz a súlyosság definiálására, nincs benne az értelmező rendelkezésekben, hiába kerestem. A másik az, hogy a magyar online média bevételei a reklámból jönnek. Ez a magyar piacon elenyésző érték.

Egyetlen mondatban összefoglalva, csak azt tudom mondani, ami Bayer Judit elemzésének az élén áll, külön kiemelve —, vagy ami a Szépírók Társasága tiltakozásában szerepel —, hogy itt az új törvény sajtócenzúrát vezet be Magyarországon. Hangsúlyozom: sajtócenzúrát. Médiaszabadság és médiacenzúra, tehát, amikor az audiovizuális médiáról beszélünk, az teljesen más kérdés. De ugyanez a mechanizmus sehol nem létezik. Ebben az apológiában, amit a kormány különféle változatokban közzétett, az van, hogy van olyan szabályozás, az olasz, a francia, a portugál, ahol az audiovizuális médiahatóságnak vannak bizonyos jogosultságai az írott sajtóban. Ott is az áll, hogy Franciaországban van egy szentként tisztelt, 1885-ben hozott külön sajtótörvény a sajtószabadságról. Portugáliában hoztak — és máig hatályban van — a forradalom után, tehát a diktatúra megszűnése után egy külön törvényt a sajtószabadságról. Az olaszoknál nincsen külön törvény a sajtóról egyáltalán, ott mindenféle állami kényszer van a médiaszabályozásban, de már ne ez legyen a mi ideálunk. Olyan törvény, egységes törvény, egységes szabályozás, ami az audiovizuális, az elektronikus médiára és a tulajdonképpeni sajtóra érvényes, olyan, tudomásom szerint, az Európai Unióban nincsen. Egy ilyen törvényről tudok Európa határain belül, az pedig a Jelcin-féle orosz médiatörvény. És még az is méltányosabb az újságírókkal. Szerintem ez az egésznek a kulcsa.

Vágvölgyi: Hadd kérjek engedélyt, hogy én most csapongjak egy kicsit, mert egy csomó minden volt, amiről a János is az előbb beszélt. A film másképp hat, a mozgókép másképp hat, más absztrakciós szint, mint ha olvasunk dolgokat akár neten, akár papíron, akár könyvekben. Azt gondolom, hogy ezt a különbséget megtenni tulajdonképpen legitim, és Magyarország ebben az értelemben megtörténik, és ez egy jó dolog. Engem itt viccesen összművésznek titulált Kozák Marci, ez abból származik, hogy valamelyest filmezgetek…

Viszont egy kérdésem volna Koltay úrhoz: hogy a 1996. évi I.-ben egy olyan paragrafus, ami a kereskedelmi médiákat arra szorította volna, hogy a reklámbevételeiknek hat százalékából a magyar filmgyártást erősítsék, de aztán joghézagos volt a megfogalmazás, gumiparagrafus, bizonytalan, satöbbi, ebből következően a Barátok közt, illetve a Jóban, rosszban és a hasonló dolgok készültek ebből. Tehát az volna a kérdésem, hogy ez most például hogy van a médiahatóság szemléletében. Másrészt most nemcsak a média egész szerkezete alakul át, hanem éppen a magyar mozgóképgyártás is, én ilyen szempontból roppant kíváncsi vagyok, hogy ez hogy alakul most.

Nekem a szememre hányta Koltay úr azt, hogy itt összemosok médiaháborúkat, meg azt mondanám, mintha a médiaháború még tartana Én is olvastam azt a bizonyos kötcsei beszédet, meg hogy kötcsei alapon álló rendszerről beszélünk. Őszintén szólva, én mást is kiolvastam abból a beszédből. Mégpedig azt, hogy ott a jelenlegi miniszterelnök azt vizionálta, tartózkodni fog attól, illetve, hogy nem tartja hasznosnak azt, hogy egyfajta újabb kultúrharc, Kulturkampf kezdődjön az országban. Amikor ez a kötcsei beszéd elhangzott, még nem volt annyira biztos, hogy ez a kétharmados többség meglesz, majd pedig hát meglett. Muszáj volt így előjönni ezzel a kultúrharcos állásponttal, nem tudom. Erre kíváncsi volnék, hogy akkor ezt most az egyes számú vezető gondolja-e így, vagy belső lobbik hozták. Nagyon kíváncsi volnék ennek a dolognak a fideszes olvasatára. Nem gondolom, hogy a harmincéves médiaháború lezárásaként ez a mostani állapot volna a westfáliai béke, én ebben egyáltalán nem vagyok biztos.

Kérdezte tőlem Koltay úr, van-e olyan passzus, hogy a médiatörvény valamilyen öncenzúrára bátorítana — azt gondolom, hogy ezt rendszerben kell szemlélni. Azt kell nézni, hogy itt egy erős jobboldali médiatúlsúly van, ezt azért nem lehet elvitatni. Jelen pillanatban az országot erős jobboldali médiatúlsúly jellemzi. Nem vitatom, hogy volt olyan idő, amikor ez baloldali és liberális médiatúlsúly volt, jelen pillanatban ez nem így van. Ebben a túlsúlyban megjelennek olyan dolgok, amelyek az újságírótársadalmat, a médiatársadalmat gyökeresen felforgatják, ennek értelemszerűen egzisztenciális következményei vannak, amikor a Magyar Televízió, Magyar Rádió satöbbi lekorlátozódik kis, ötvenfős egységekre, és akkor valami nagy tartalomszolgáltatói, beszállítói kör alakul ki, amiről nem lehet egészen pontosan látni, hogy mi. Azt gondolom, ez egy nagyon fluid dolog; épp ma mondott le Fazekas Csaba, aki ennek a tartalomszolgáltatói állami vállalatnak a vezetője lett volna, vagy vezetője volt eddig. Nyilvánvaló, hogy azért itt zajlik egy olyan dolog, ami egzisztenciákat érint, ami bizonytalanságot szül — és a bizonytalanság szül öncenzúrát —, tehát én nem azt mondom, hogy ez egy jogi kategória — hogy ki lehet jelenteni: ez a törvény öncenzúrát akar elérni. Nem ezt mondom. Azt mondom: kialakult egy olyan környezet, aminek a törvény az egyik pillére, ami viszont abba az irányba tolja a magyar újságírótársadalmat és a bloggereket, sok mindenkit, hogy valamilyen szinten cenzúrázzák a saját véleményüket. Végső soron tényleg azért tartom szörnyűnek, mert akkor a külföldi szerverek, meg az egymás közötti levelezés, meg a Facebook, Twitter, satöbbi… Ezekben azért ellenőrizhetetlen a mai médiavilág, de azt gondolom, ha teszünk egy kicsit izzadtságszagú kísérletet arra, hogy ezt a médiavilágot valamilyenformán ellenőrizzük, az előbb-utóbb kontraproduktív lesz. Idézhetném kedves brátomnak, Para-Kovács Imrének az ezzel kapcsolatos szavait, de nem feltétlenül lesz szalonképes. De a mondat első része az, hogy ez a kormány az, amelyik az interneten fog majd megbukni. Ez lesz az első Magyarországon, de nem biztos, hogy ez a belátható jövőben lesz.

Koltay: Hadd reflektáljak akkor pár gondolatra. Ha szabad, akkor Széky úr gondolataira is. Én alapvetően egy olyan intézménynek tartom a cenzúrát, amely meggátolja azt, hogy egy tartalom nyilvánosságra kerülhessen. Még mielőtt eljut a közönséghez, egy hatóság vagy egy bíróság azt mondja, hogy ez nem jelenhet meg. A történelem fejlődése során ezt nevezzük cenzúrának. Ilyen értelemben, mikor azt mondja, hogy ez a törvény a sajtócenzúrát vezeti be, szerintem ez nem megalapozott álláspont, hiszen nincsen szó semmi olyanról, ami ne jelenhetne meg. Az én szememben a nyomtatott és az elektronikus sajtó szabályozásának alapvető eltérése abból fakadt (a történelmi múltra visszamenve, hogyha már kaptunk egy ilyen rövid áttekintést), hogy az elektronikus sajtó mindig állami monopólium volt, hiszen állami tulajdonban álló frekvenciákat használ. Ez a világon mindenütt így volt, egyedül az Egyesült Államokban nem, de Európában mindenhol. Ez az elv a digitális világban gyakorlatilag már nem érvényes. Szerintem nem beszélhetünk cenzúráról. Meg kell nézni, hogy a sajtónak milyen kötelezettségei vannak — ez egyébként számszerűleg öt-hat kötelezettséget jelent, és igazság szerint én arról beszélnék szívesebben, hogy ezek mennyiben indokoltak, mennyiben túlzottan korlátozóak, és milyen módon lehet ezekkel visszaélni. Mert a Médiatanács semmi másra hivatkozva nem fog tudni majd eljárni és ad abszurdum bírságot kiszabni, mint erre az öt-hat pontosan meghatározott kötelességre vonatkozóan. Ez egészen más jellegű szabályozás, mint hogy egyáltalán cenzúráról beszélhetnénk.

Bírságról is esett szó. A magyar bírságok maximuma európai szinten valóban a magasabbak közé tartozik.

(nevetés a közönségből)

Ha végigmondhatnám, akkor a végén talán nem lenne ennyire elborzasztó a kép. A nálunk sokkal kisebb médiapiaccal rendelkező Finnországban egymilliós bírságok is vannak euróban, dehát ez nyilván nem oldja meg a magyar helyzetet. Az RTL Klub szerződései, amelyek kötbéreket tartalmaznak, ötszázmillió forintos kötbérösszegeket is tartalmaznak, tehát itt a számok egy kicsit megtévesztőek, ha csak a törvényből indulunk ki. Amúgy pedig van egy nagyon szilárd közigazgatási bírósági gyakorlat atekintetben, hogyan lehet bírságolni egy hatóságnak. Fokozatosan, arányosan, és az egyenlő bánásmód elve mentén. Ha bárki azt gondolná ezekről, hogy ezek a kormányzat által beépített semmitmondó gumikategóriák, mert majd mi megmondjuk, mi az az arányosság meg fokozatosság, akkor téved, mert egy közigazgatási bírónak teljesen mindegy lesz, hogy most éppen a Népszavát, az Indexet vagy a Magyar Televíziót… Ha most ezt se hisszük el, akkor a bíróságok autonómiáját kérdőjelezzük meg, és az egy nagyon messzire vezető…

(nevetés a közönségből)

… Akkor most másodszor mondom azt, hogy igazából nincsen értelme beszélgetnünk, kérem, azért legalább ennyit fogadjanak el. És akkor Vágvölgyi úr kérdésére: a hat százalékos szabály tényleg egy röhejesen kikerült és nevetségessé tett szabály volt. Van maradványa az új törvényben, remélhetőleg használható módon; két és fél százalék a hat, viszont nem a jelentős nagy kereskedelmi médiumok szabad belátására van bízva az elköltése, hanem ezt gyakorlatilag be kell hogy fizessék, adókedvezményt és egyebet kapnak cserébe, de a remény legalábbis felcsillan, hogy ebből egy-két milliárd forint a magyar filmgyártásra lesz fordítható a jövőben.

Én egyébként a kötcsei beszédet nem olvastam, meg nem is voltam ott, és ez tényleg így van, csak másodkézből hallom, hogy a Kulturkampf problémája ott fölmerült. Abban a médiaközegben, amiben ma élünk, ahol 65 százaléknyi magyar polgár két nagy kereskedelmi tévét néz, másik 25 százaléknyi magyar polgár még ezekhez képest is alacsonyabb színvonalú kis kábelcsatornákat néz, és mindössze tíz százalék nézi az egyébként szintén romjaiban heverő közszolgálatit, nem hiszem, hogy van értelme Kulturkampfot indítani, mert a Kulturkampfot immáron nem a szembenálló politikai oldallal kellene megvívni, hanem egy világszintű kereskedelmi televíziózással szemben, ami gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás. Ebben a kormányzati helyzetben, ahol most tart a Fidesz — és most akkor kezdek belecsúszni a politikai véleménynyilvánítás kategóriájába, pedig próbáltam elkerülni —, mi értelme lenne ellenzéki lapokkal bajlódni, miközben a magyar társadalom abszolút túlnyomó része csak a bulvárt és a kereskedelmi tévét fogyasztja. Ilyen értelemben azt is cáfolom — még ha kuncogás is lesz a mondat végén —, hogy jobboldali médiatúlsúly van ma Magyarországon, mert lehet, hogy a politikai médiumok számarányát, nézettségét vagy olvasottságát tekintve ez megállapítható (de ebben sem vagyok egészen biztos, hogy őszinte legyek), na de hát a többség teljesen érdektelen a közélet és a politika iránt, hát nincs értelme hírcsatornákat felállítani és politikai lapokat indítani akkor, ha mi egy társadalmat kulturálisan szeretnénk megtéríteni, idézőjelben mondjam a „mi”-t.

Széky: Akkor három pont. Az egyik az, hogy Magyarországon 1990 előtt sem volt cenzúra ilyen értelemben. Nem volt egy olyan hivatal, ahova be kellett nyújtani az újságcikkeket, hogy most ez megjelenhet-e vagy sem, és ahol megtiltották. Volt egy Pártközpont nevű intézmény, amivel a főszerkesztők kapcsolatot tartottak, volt, amikor megkérdezték — általában nem volt rá szükség, mert nem közöltek eleve maguktól olyat, ami kihúzta volna a gyufát, én olyan lapnál dolgoztam, ahol a főszerkesztő mint régi jó kommunista, de azért egy nyitott ember, időnként elment a pártközpontba, ahol azt mondták neki, hogy erről szó se lehet, majd megjelent a cikk, és akkor zsebrevágta a lehordásokat. De az öncenzúrának és az utólagos cenzúrának egy sajátos keveréke működött akkor, nem előzetes cenzúra. Ismeretes Eörsi Istvánnak az az ironikus, de tulajdonképpen nagyon komoly kérése, hogy vezessék be Magyarországon a cenzúrát, mint ahogy Lengyelországban volt, legalább lehessen tudni, mit lehet megírni és mit nem. Abban teljesen igaza van Koltay Andrásnak, hogy a közszolgálati televíziós újságírás valóban abból a gyökérből ered, hogy a televíziók Európában főleg állami televíziók voltak, egészen konkréten abból, hogy a BBC-nek meglehetősen úriemberek voltak a főnökei, a német televíziózásnak ezt a kultúráját a BBC későbbi kormányzója alapozta meg, aki egyrészt úriember volt, meg meglehetősen liberális ember, a másik az, hogy ennek ellenére a BBC soha nem volt olyan kiegyensúlyozott, ahogy azt a mint ideált feltételezők gondolják; a BBC mindig kicsit — nem is kicsit — balra lejtett, és ebből elég sok probléma volt például a Thatcher-időkben, amikor a kormányzótanácsba igyekeztek konzervatív embereket kinevezni, bár ez nem nagyon volt hatással a műsorokra, de nagyon rosszallották ezt a baloldali elhajlást a BBC-nél. Nincs kiegyensúlyozottság. Nem létezik.

A harmadik: a lapok. Hogy miért bíbelődne ellenzéki lapokkal a Fidesz? Először is azért bíbelődne, amiért az első kormányzása idején bíbelődött, amikor még — én ezt viszonylag közelről láttam, bár akkor éppen nem voltam az ÉS-nél, de hát ott perek voltak, amiket az ÉS véletlenül se nyert meg — ha első fokon megnyerte, akkor másodfokon megfordították az ítéletet; ha jogerősen megnyerte, akkor a Fidesz felülvizsgálatot kért a legfelsőbb bíróságon, és visszaállították az első fokú ítéletet; hogyha az ÉS kért felülvizsgálatot, akkor azt nem fogadta be a legfelső bíróság, szóval, soha nem jöhetett ki az ÉS jól ebből. Egyetlen esetben, amikor a bírói tanács jobban utálta a felperest, mint minket. Meg voltak mindenféle módszerek, APEH-ellenőrzések, de mi jogtisztelő állampolgárként úgy tettünk, ha más nem csinál úgy, mint hogyha a bíróság független lenne, mi úgy csinálunk.

Egy probléma van: ezek után, sajnos, nem tehetek róla, de gyanakvók vagyunk, a botránykő természetesen a médiaalkotmány tizenhetedik paragrafusa. Et felsorolja, hogyan lehet szabályozni, illetve milyen szabályokat kell betartani a nyomtatott és az írott sajtónak, csakhát a törvényben az van, hogy a médiaigazgatásra vonatkozó szabályok megsértése esetén lehet jogkövetkezményeket alkalmazni. Az értelmező rendelkezésekben benne van, hogy mik azok a médiaigazgatásra vonatkozó szabályok, említik például a végrehajtási utasításokat, ha jól emlékszem, lehet, hogy elkerülte a figyelmemet, de én nem látom a médiatörvénynek a végrehajtási utasítását, legalábbis nagyon néztem a közlönyben, de valahogy nem akadtam rá. És ebben benne van többek között a médiaalkotmány is, aminek a tizenhetedik paragrafusa úgy szól, hogy a médiatartalom nem lehet alkalmas személyek, nemzetek, közösségek, nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek vagy bármely többség, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére. Ennél inkluzívabb, homályosabb, gumibb paragrafus a magyar jogrendszerben nem létezik. Mindenki befelér. Könyörgöm, én pontosan tudom, hogy ez hogyan keletkezett, és azt is tudom, hogy ez a kilencvenhatos médiatörvényből került át nagyon apró változtatásokkal, de akkor is hülyeség volt már, bocsánat, és pontosan tudom, hogy akkor hogyan alakult ki az akkori szocialisták és az akkori ellenzék rendkívül magas szellemi színvonalának találkozása következtében, tehát meg tudom magyarázni, mit jelentenek a „más kisebbségek” vagy miért kerülnek bele a „nemzetek” így általánosságban, de ez így nem működik, és a médiatanácsot, illetve a hivatalt semmi nem korlátozza abban, hogy ha erre a paragrafusra hivatkozva valaki bejelentést tesz — és bárki bejelentést tehet, illeték sem kell —, annak igazat adjon, és akkor meg vagyunk lőve, akkor kezd el belépni az öncenzúra, tudniillik, mit tudom én: megsértettük a perzsa nemzetet. Jó, mondja a médiatanács, máskor ne csináljátok. Jó, igyekszünk, de honnan tudjuk, hogy legközelebb mi van?! Sajnos, ezek az elképesztően elmosódó és gomolygó megfogalmazások a szankciók nagyon konkrét részletezésével együtt elrettentő, riasztó hatással vannak a sajtóra.

Még valami. Az írott sajtó mindig luxuscikk volt. Az írott sajtó szabadsága, ami azonos a sajtószabadsággal, sokkal, de sokkal megelőzte az általános választójog bevezetését. Mindig viszonylag szűk rétegre vonatkozott az írott sajtónak az élvezete, mindig nagyon kevesen olvasták, és az is benne van, hogy ha ennyire fontos — át tudom látni Koltay András filozófiáját —, tehát a sajtónak az a dolga, hogy szállítson véleményeket meg infókat ahhoz, hogy az állampolgár részt vegyen a közéletben, akkor miért a szankcionálás az egyetlen eszköze arra, hogy jó magaviseletre tanítsa az írott sajtót. Ismerek európai országokat, ahol ösztönzik, például, vagy adókedvezményekkel segítik a minőségi vagy a helyi sajtót, vagy dotálják, teszem azt… Ha erre a magyar állam képtelen, akkor ne a sajtót szidja.

Kozák: Kapcsolódva Jánoshoz, ott látom a törvény (ha nem szellemekkel hadakozunk, hanem betűkkel) egyik nagy feneségét, hogy hihetetlenül széles eszköztárat biztosít a hatóság számára, hogy lesújtson. Rengeteg megsérthető, számonkérhető dolgot sorol fel, amit aztán vagy alkalmaz, vagy nem alkalmaz. Én most egyet sorolok: a 86. paragrafus első bekezdése, a közszolgáltató médiaszolgáltatás célja. Fel van sorolva, hogy kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos hírszolgáltatás. Az n) pont pedig: az eltérő vélemények ütköztetése, viták lefolytatása, megbízható tájékoztatás — ezt is hosszan kifejti. Na most, ha a médiatanácsnak olyanja van, akkor a médiatörvény megsértése címén azonnal elmeszelhetné az MTV-t. Ebben a pillanatban. Ha nincs olyanja, nem meszelné el. Tehát ott lóg a falon egy puska, mint egy Csehov-drámában — abba a dácsába, ahol a puska lóg, csak a médiatanács tagjainak van bejárása, a médiatanács tagjait egyetlen párt jelölte. Nagyon kínos dolog most azzal előjönni, András, hogy a médiatanács honlapján szereplő önéletrajzodban rólad az van, hogy te az MTV közalapítvány elnökségének tagja voltál, de hogy ki jelölt, az nem szerepel. Szalai Annamáriáról az szerepel, hogy 98 és 2004 között országgyűlési képviselő volt, hogy ki a jóistent képviselt, az nincs ott, az szerepel még, hogy 2004 és 2008-ban az ORTT tagjává választották; hogy ki jelölte, nincs megnevezve. Kollarik Tamásnál az olvasható, hogy 2002 és 2010 között tatai önkormányzati képviselő volt; melyik párt színeiben, az sem szerepel. Ez ilyen kis sunyiság, szóval, ami megingatja a bizalmat a tanács működésének a tisztaságában, szándékai korrektségében, átláthatóságában. És akkor arról még nem beszéltem, hogy a jogosan utált és megvetett ORTT üléseiről szószerinti jegyzőkönyv készült, amit az interneten az érdeklődők elolvashattak. A médiatanács üléséről nem készül szószerinti jegyzőkönyv, egy zanza készül, nem tudhatom, hogy te mit mondtál, vagy egyáltalán létező személy-e a médiatanács másik két tagja, mert a létezésüket még nem sikerült bebizonyítani. Se látni, se hallani nem lehet őket.

Vágvölgyi: Én csak megkérdezném Koltay urat arról, hogy ma Brüsszelben szakértői szintű tárgyalások voltak a magyar médiatörvénnyel kapcsolatban — van-e valamilyen tudomása, mire jutottak ezek a tárgyalások, illetve, hogy kik voltak itt a magyar szakértők, kik szakértettek innen, kik Brüsszelből, szóval, hogy mi történt ott ma.

Koltay: Menjünk sorrendben. Megkacagtuk a bíróságok pártatlanságát. Sokszor emlegettük már Vásárhelyi Máriát, ő előszeretettel hivatkozik arra, hogy a Magyar Nemzet hány helyreigazítási pert veszített el. És ez egy érvalap az ő cikkeiben, amikor arról van szó, hogy a Magyar Nemzet újságírói nem megfelelően látják el a dolgukat. Egyik oldalon egy érv, amikor pedig másik oldalon próbál valaki valamit fölhozni, akkor gúny tárgya, mert hát a bíróság nyilván komolytalan. Hát azért e tekintetben is kérnék szépen egyenlő mércét, ha lehetséges. Abban igaza van Széky úrnak, hogy ez a 96-os törvényből átkerült szakasz; legalább az kiderült — én nem tudtam a keletkezéséből —, hogy ha az MSZP meg többi okosak, a kisgazdák hozták, akkor legalább a médiaalkotmány tizenhetedik szakasza nem a Fidesz bűne. Legalább egy fél pont, hogy nem megyek üres kézzel haza, hogy mindenben kikaptam… Márton pedig már megint lefideszesezett, most már sunyi módon eltitkolom az önéletrajzomban ezt az információt.

Kozák: Valaki kitette, nem te raktad ki?

Koltay: Persze. Ha abból a logikából indulunk ki, hogy mindenki, aki ilyen pozícióba kerül, az eleve pártkatona, akkor nem fogok tudni ez ellen tenni, de azért a mögöttes gondolat ez volt, ha jól értettem, nem feltétlenül a tiéd, de amikor a médiatanács összetételét kritizálják, ez általában mögötte van. Hogyha ez egy ennyire beivódott húsz éves tragikus következményünk, ez ellen én ténylegesen nem tudok küzdeni és harcolni. A függetlenségemet bizonygatni, egy darabig, próbáltam; teljesen értelmetlen. A kérdésre: az index.hu tudósításából ismerem az eseményeket, ha jól értem, ez egy szakértői társaság volt, és e tekintetben a kormányzatban a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium a kompetens. Úgy gondolom, hogy a KIM delegációja ment ma ki szakértői szintű egyeztetést folytatni, ennek az eredménye, állítólag, kölcsönösen biztató, de különösebb részleteket nyilván nem tudok; nyílt baráti légkörben …

(nevetés)

Nyilvánvalóan napokon belül ki fog derülni, hogy pontosan mi a megállaspodás tárgya, erről született-e dokumentum, azt nem tudom, én nem láttam. Ha az igazságügyi minisztérium apparátusáról beszélünk, ott van egy kodifikációs főosztály, annak van egy helyettes államtitkára — a médiahatóság nem képviseltette magát ma Brüsszelben.

Ja, és hogy nem készül jegyzőkönyv, ezt pedig már írtad is valahol, utána is néztem, nagyon érdekes: az ORTT-ben az utolsó egy vagy másfél évben voltak szó szerinti jegyzőkönyvek. Önmagában az a tény nagyon érdekes, hogy 2008-ig a honlapon csak összefoglalók vannak fenn, és utána vannak fenn szó szerintiek; nagyon érdekes, hogy ez miért alakult így. És hogyha valamire kell, hogy emlékezzél az elmúlt másfél éves kuratóriumi tevékenységemből, akkor az az: milyen küzdelmeket folytattunk a nyilvánosság érdekében. Talán még egy örökbecsű bonmot is a füledbe cseng, amit mondtam, hogy zárt ülés pedig nincsen. Te ezt nem fogadtad el, mert szerinted volt. Én azt tudom erre mondani egészen őszintén, és természetesen diplomatikusan, hogy a nyilvánosságról alakult felfogásom nem változott, az összefoglalók felkerülése pedig egy testületi döntés eredménye.

Kozák: Milyen alapon írják ki a frekvenciapályázatokat?

Koltay: Természetesen van rá jogszabály,a hatóság elbírálja. És a korábbi jogszabállyal ellentétben — csak megjegyzem — a döntéssel szemben is van bírósági felülvizsgálati lehetőség. A korábbival szemben nem volt, és pont emiatt lett a nagy botrány a két országos frekvencia kapcsán.

Kozák: Mitől vagy kitől ered bárki felhatalmazása, miszerint a sajtónak kötelezettségei lehetnek?

Koltay: A médiaszabályozás a világon mindenhol létezik. Sajtótörvények is léteznek Európában, nem is kevés. Már a franciát említettük is, de van Csehországban, Svédországban. Nem tudom, átrágtad-e magad azon a nyolcszáz oldalon; egyébként jelentős része erről szól. Én azt gondolom, kétféle médiafelfogás van, ha nagyon leegyszerűsítjük. Az egyik azt mondja, amit az amerikai médiahatóság hetvenes évekbeli elnöke mond, és azóta mindig idézik: „a televízió nem más, mint kenyérpirító, csak képek vannak benne”. Arra céloz ezzel, hogy nem szükséges jobban szabályozni, végül is, ha nem robban fel a készülék, akkor összességében már nagyjából a médiaszabályozás rendben van. Az európai felfogás azonban azon alapul, hogy a média, miközben természetesen egy szabad vállalkozás, miközben, ha jól csinálják, egy profitábilis, komoly, nagy üzlet, rendelkezik bizonyos társadalmi felelősséggel és bizonyos közérdekű kötelezettségekkel. Ennek több száz éves irodalmi hagyománya van, szívesen kölcsönadom a könyvemet, amiből ez kiderül. Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen elfogadható út vagy filozófia egy médiaszabályozás mögött, de valóban, valamennyi európai ország szabályozása arra épül: a médiának bizonyos közérdekű feladatai vannak. A média nem pusztán üzlet, mint, mondjuk, az autókereskedés vagy a kenyérpirítók eladása, hanem van bizonyos társadalmi felelőssége. Ezt természetesen úgy kell érvényesíteni, hogy az ne korlátozza aránytalanul a szabadságát, de hogyha ön ezzel a nézettel vitatkozik, akkor a teljes európai szabályozással vitatkozik. Nyilván van különbség a sajtóban, illetve a tévében és a rádióban tapasztalható szabályozás között, de nincs olyan ország, amelyik nem szabályozza a sajtóját. Nincs olyan ország. Mindenhol vannak hírnévvédelmi szabályok, magánszféra-védelmi szabályok, gyűlöletbeszéddel szembeni szabályok, regisztrációra vonatkozó szabályok — hol sajtótörvényben, hol általános jogszabályokban.

Kérdés a közönségtől: Konkrétan hol van előírás arról, hogy az írott sajtónak mik a kötelezettségei? Nem az, hogy mi tilos. Nem az, amit más törvények szabályoznak, tehát a hírnévvédelem, a becsületsértésre vagy a rágalmazásra vonatkozó törvények, vagy a reklámra vonatkozó törvények. De hol van olyan törvény, amelyik külön foglalkozik a sajtónak a kötelezettségeivel?

Koltay: Franciaország, Svédország, Csehország, Szlovénia, Olaszország …

Kérdés: Szeretném kiegészíteni a kérdést, talán akkor jobban érthető. Melyik az a tény, amit a sajtó köteles közölni, és melyik az a tény, amit a sajtónak nem szabad közölni? Én azért olvasok sajtót, hogy a tényeket tudjam. És nem azt, hogy ki mit feltételez valakiről… Tehát van-e olyan, amit szabad közölni, és van-e olyan, amit nem?

Koltay: Nincs olyan tény, amit egy sajtóterméknek közölni kellene, ha egy hamis tényt közöl, akkor azzal szemben helyreigazítással lehet élni.

Egy néző: Akkor igaza van a kérdezőnek, hogy a sajtót nem kell korlátozni. Csak annyit, hogy a tényeket kell közölnie.

Koltay: Akkor igaza van.

 

---

Sajtóvisszhang

Hidegvérrel: egy „atipikus fideszes“ a liberálisok között

Nem lehet uralni a mai médiát még kétharmaddal sem, de nincs is ilyen szándék. Koltay Andrást, a Médiatanács Fidesz által delegálta tagját egy liberális pódiumbeszélgetésen vették kereszttűz alá. Elárulta, mit talált a kurucinfón, mit kell tenni ahhoz, hogy 25 millióra bírságoljon és mi történne, ha egy ellenzéki napilap ellehetetlenülne. Népszabadság | 2011. február 9.

Hidegvérrel – A médiát még kétharmaddal sem lehet uralni

Eleven fideszes volt a vendége a Budai Liberális Klubnak, erre – Kozák Márton moderátor, a Magyar Televízió kuratóriumának egykori, az SZDSZ által delegált tagja szerint – legalább tíz éve nem volt példa. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy telt ház fogadta a Hidegvérrel című, hétfő esti pódiumbeszélgetést, amelynek vendégei Koltay András, a Médiatanács tagja, Vágvölgyi B. András újságíró „összművész” és Széky János, az Élet és Irodalom publicistája voltak. MNO | 2011. február 8.

Kemény bírálat a nyilvános vitát vállaló Médiatanács-tagnak

Igazi békebeli SZDSZ-es hangulat jellemezte a Budai Liberális Klub hétfő esti, a médiatörvényről és annak lehetséges következményeiről tartott vitáját. Az egykori SZDSZ-közeli moderátor által „atipikus fideszesnek” aposztrofált médiatanácsi tagnak, Koltay Andrásnak a három szabadelvű újságírón kívül a mintegy százfős hallgatóság hangulatával is meg kellett küzdenie. HVG | 2011. február 9.

Diskussionsrunde zum Mediengesetz

Am Montag vergangener Woche lud das Budaer Liberale Forum zu einer prominent besetzten Diskussion über das umstrittene Mediengesetz. Wider Erwarten blieben die Spannungsstörungen zu Beginn der Veranstaltung tatsächlich die einzigen Spannungen am Abend. Moderator Márton Kozák verfiel sofort in freundschaftlich-vertrautes „Du“ mit dem ebenfalls geladenen Mitglied des Medienrates András Koltay. Weitere Diskutanten waren János Széky von der Wochen­zeitung Élet és Irodalom, sowie der Journalist András B. Vágvölgyi. Budapester Zeitung | 2011. február. 14.

---

Beharangozó

A magyar médiatörvénytől visszhangzik Magyarország, Európa és a világ, de az utóbbi évek hazai hagyományainak megfelelően ellentétes álláspontot képviselők között vita eddig csak külföldön volt, itthon nem. Most, alig nyolc hónappal a médiarendszer átalakításának kezdete, az ún. médiacsomag nyilvánosságra kerülése után eljön a pillanat, aminek eljövetelében kevesebben hittek, mint az örökmozgó feltalálásában. Amikor már senki sem számított rá, néhány ember le fog ülni, és egy időben, egy helyen, várhatóan civilizált hangnemben szenvedélyes, ámde tárgyszerű vitát folytat a magyar médiarendszert átalakító törvényekről. Az esemény külön pikantériája, hogy eddigi megnyilvánulásaikból következtethetően a résztvevők több kérdésben nincsenek egy állásponton, mint ahányról azonosan vélekednek.

A beszélgetés tárgya körülhatárolt, attól csak az elkerülhetetlen mértékben és kis időre lesz elkalandozás. A meghívottak gondolatai várhatóan a magyarországi médiaszabadságra leselkedő veszélyek, illetve a médiaszabadság kiteljesedését lehető tévő új jogszabályi környezet körül forognak majd.

Aki már látott ebben az évezredben Fidesz által kinevezett-jelölt tisztségviselőt más nézeteket képviselőkkel nyilvános helyen beszélgetni illetve vitatkozni, az ne jöjjön el a Budai Liberális Klubba. A többieknek érdemes.