A múlt kísértetei

Nem gondolom hogy Kóka Jánost, Fodor Gábort vagy Retkes Attilát terhelné a felelősség azért, mert az SZDSZ oda jutott, ahova. A felelősségen mindannyian osztozunk, én is, és egészen 1990-ig kell visszamenni, ha minden tettest meg akarunk nevezni. A rendszerváltó SZDSZ „tarka párt” volt, ahogy Konrád György nevezte akkoriban. Liberális, konzervatív és szociáldemokrata értékek olvadtak össze benne egy kívülről egységesnek tűnő egésszé. Sokáig senki nem gondolt arra, hogy ez az egység csak látszat. Az első hajszálrepedés 1991 novemberében, Tölgyessy Péter pártelnökké választásakor jelent meg a pártegységen. Mindannyian emlékszünk arra, hogyan maradt magára Tölgyessy az akkori pártvezetéssel szemben. Pető Iván, Eörsi Mátyás, Hack Péter, Haraszti Miklós, Rajk László, Soós-Károly Attila, Szent-Iványi István, Tamás Gáspár Miklós és Wekler Ferenc az ügyvivőséget sem vállalták, viszont a frakcióban platformokat alakítottak. Így jött létre a Liberális Konzervatív Unió (Hack Péter, TGM) és a Szabadelvű Kör (Magyar Bálint, Pető Iván). Tölgyessy elnöksége eleve halálra volt ítélve, hiszen csak a párt mezítlábasait, elsősorban a vidék támogatását tudhatta maga mögött. Nem csoda, hogy egy év után leváltotta őt a Tisztújító Küldöttgyűlés. Szűk tíz évre rá, 2000 decemberében az „egyenlő távolság” politikáját meghirdető Demszky Gábor lett az SZDSZ elnöke, aki önálló liberális politikát jelentett be a Fidesszel és az MSZP-vel szemben. Megválasztását megelőzően többen, köztük Kuncze Gábor nyilatkozott úgy, hogy nem ért egyet Demszky elképzeléseivel. Kuncze azt is bejelentette, ha Demszky pártelnök lesz, lemond a képviselőcsoport vezetéséről és ügyvivői tagságáról. Demszky, aki távolságot akart tartani az MSZP-től, Tölgyessyhez hasonlóan elszigetelődött, és fél év után lemondott az elnökségről. 2007-ben, Kuncze Gábor visszavonulását követően, újabb rés jelent meg az addigra jócskán megtépázott szabad demokrata egységen. Kóka János és Fodor Gábor elnöki versengésnek álcázott hatalmi harca nem volt más, mint a korábbi belső ellentétek reinkarnációja. Az elnökjelöltek híveiket gondosan szekértáborokba rendezték, és nyílt sisakkal pusztították egymást. A vetélkedést némi választási botrány és a szocialistákkal kötött koalíció körüli ellentmondásos belső vita színesítette, az MSZP nem kis örömére. A választóknak láthatóan nem volt ínyére az SZDSZ ilyetén megújulása, és az EP választáson 2,16%-kal jutalmazták Fodor Gábor pártelnöki kűrjét. A kudarcot követően szinte azonnal megkezdődött a szokásos egymásra mutogatás. Fodort Pető Iván nyilatkozatában „a párt örökös belső ellenzékének” titulálta, „aki közel tíz évig a belső ellenzék vezetőjét játszotta az SZDSZ-ben, és ebbéli minőségében a párt helyzetéért folyamatosan a mindenkori pártelnököt tette felelőssé”. Pető szerint Fodor Gábor száját „június hetedike után egyetlen, arra utaló mondat sem hagyta el, hogy a kudarcban az ő elnökségének bármiféle szerepe lett volna”. Ehhez képest Fodor a parlamenti frakciót vádolta azzal, hogy fél évvel meghosszabbította a kisebbségi kormány és ezen keresztül az ország agóniáját. „Mindig lesznek olyanok, akik a pártot nem politikai otthonnak, hanem kalandnak, küzdőtérnek tekintik” — mondta. Ebben a zűrzavarban még az SZDSZ tagjai is nehezen igazodnak el, akkor mit gondoljon a kívülálló ezekről a megmagyarázhatatlan belső ellentétekről? Retkes Attilát a Fodor Gábor lemondását követő tanácstalanság szülte. A 2009. július 12-i küldöttgyűlésről a párt alapító elitje látványosan távol maradt, a küldötteknek meg kellett elégedniük az SZDSZ harmadik-negyedik vonalának országosan teljesen ismeretlen felhozatalával. Retkes az SZDSZ-t olyan állapotban vette át, amiről mindenki azt gondolta, ez a szabad demokraták mélypontja. De nem. Az új elnök még a küldöttértekezleten lemondásra szólította fel Kóka János frakcióvezetőt. Nem sokkal később kizárta az SZDSZ parlamenti frakcióját. Megválasztásától egyenes út vezet az MDF-fel kötött kényszerházassághoz. Az SZDSZ teljes kifakulását az egyébként szellemes című választási program, az Újratervezés sem tudta megállítani. A tavaly decemberi küldöttértekezlet még a programról és a választáson való önállóságról szólt, de már akkor is nyilvánvaló volt, a szabad demokraták egyedül nem fognak visszakapaszkodni a magyar politikai élet térképére. Most itt tartunk. Sok rossz döntés kellett ahhoz, hogy az SZDSZ a mostani állapotba jusson. Ártottak a rosszul kommunikált kormányzati szerepvállalások, és nem vált a párt hasznára a „sikeres” részvétel sem a Tocsik-ügyben. Az SZDSZ által képviselt ügyek, a liberális gazdasági reform, a rászorultság-alapú szociálpolitika, az oktatási és egészségügyi reform, és még számos más kérdés rendre rossz visszhangra talált a koalíciós partnernél és a társadalom nagy többségében. Az SZDSZ belső vitái a nyilvánosság szemében a parlamenti képviselők megélhetési pozícióféltéseként jelentek meg, és a választók a pártelit ambícióit egyre eltúlzottabbnak látták. A párt sikertelensége, a választók elfordulása, a kezeletlen vagy rosszul kezelt belső viták, az újratermelődő személyi ellentétek tovább gerjesztették a pártelit érdekcsoportjai közti feszültséget. Megkezdődött és a mai napig tart a súlyos károkat okozó kiszorítósdi. A sor Tölgyessy Péterrel kezdődött, aki 1996 augusztusában jelentette be a kilépését az SZDSZ-ből. Tamás Gáspár Miklós 2000-ben távozott. 2002 és 2004 között Kis János, Hack Péter, Bauer Tamás és Eörsi István lépett ki. 2009 júliusában Konrád György is szakított a párttal, Ara-Kovács Attila, Fodor Tamás, Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Iványi Gábor, Lakner Judit, Rajk László, Rajk Judit, Szenthe Antónia és sokan mások társaságában. A II. kerületi csoport elvesztette többek között Albrecht Andrást, Albrecht Gabit, Kozák Mártont, Litván Katalint, Németh Bélát és Szira Juditot. „Az SZDSZ, mostani állapotától függetlenül, mégiscsak sokkal inkább az én pártom, mint Retkes Attiláé” — nyilatkozta közvetlenül Retkes megválasztását követően Pető Iván. Én is úgy gondolom, az SZDSZ sokkal inkább Pető Iváné, Magyar Bálinté, Kis Jánosé és Konrád Györgyé, mint az enyém és a harmadik-negyedik vonal politikusaié. De ez nem magyarázat a párt leépülésére. Petőék az SZDSZ márkavédjegyet, teljes joggal, a magukénak tartják, de a csőd megelőzésében nem vettek részt. Mint nagyrészvényesek, erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt kivették a hasznukat a pártból, de valamikor elvesztették az érdeklődésüket a cég iránt, és a kármentést a kisbefektetőkre hagyták. Nem értem, Pető miért csodálkozik a kisrészvényesek által összehívott társasági közgyűlések bájosan vidékies hangvételén? A közfelkiáltással megválasztott csődgondnokok bárdolatlanságán? Semmiképpen nem szeretnék az egykori demokratikus ellenzék piszkolóinak sorába beállni, de elgondolkodtató, hogy azok, akik éveken, évtizedeken át fél szavakból értették egymást, menynyire ostobán kezelték a belső konfliktusaikat. Szűklátókörűségre utal az is, hogy mereven elzárkóztak a köreiken kívül esőktől. Elfáradtak, elfásultak, kiégtek, politikailag elhasználódtak, és sokan (Pető, Magyar, Kuncze) hivatalosan is a háttérbe húzódtak, de az SZDSZ feletti befolyásról nem akartak lemondani. Utánpótlásról nem gondoskodtak, pedig tudhatták, előbb-utóbb át kell adni az SZDSZ-t az újaknak. A párt alapító tulajdonosai visszavonultak, de elfelejtették kinevezni az új cégvezetést. A gyeplőt a lovak közé dobták, ráadásul akkor, amikor a szakadék már közelebb volt, mint karnyújtásnyira. Retkes Attilát nem a bölcs megfontolás, hanem a megfogyatkozott liberális közösség tanácstalansága szülte. Következésképpen Retkes nem a párt biztos felemelkedésének letéteményese, hanem egy utolsó kísérlet a fennmaradásra. Mint ahogy az MDF sem az SZDSZ természetes szövetségese, hanem egy bizarr kompromisszum a parlamentbe jutásra.

Pető Iván reagálása…