Kizárt a párt

Az SZDSZ Választási Operatív Testülete 2010. március 24-i hatállyal, a fegyelmi eljárás mellőzésével kizárta a párt tagjai közül Kollár Györgyöt és Koncz Imrét. Nevezettek „nyíltan szembehelyezkedtek az SZDSZ politikájával”, „méltánytalan támadást indítottak a küldöttgyűlés határozatai ellen”, „az SZDSZ elnökének, fővárosi és országos vezetőinek politikai-közéleti és emberi megnyilvánulásait szándékosan hamis színben tüntették fel”. „Tevékenységüket nyilvánvalóan ellenséges indulatoktól vezéreltetve, a szélesebb nyilvánosságot is felhasználva, valótlan tényeket állítva fejtették ki” — fogalmaz a határozat indoklása. A Választási Operatív Testület a fegyelmi eljárás mellőzését azért tartotta indokoltnak, mert „a jelenlegi politikai helyzetben a nevezettek mint SZDSZ-tagok által továbbra is vélelmezhető magatartás súlyosbíthatja az SZDSZ negatív megítélését, és a választási kampányban felmérhetetlen károkat okozhat.” A más véleményen lévők felkoncolása minden szervezetben izgalmas esemény, de egy szabadelvű pártban, amely Elvi Nyilatkozatában határozottan kiáll a vélemény- és szólásszabadságért, szinte unikumnak mondható. Különösen figyelemre méltó az eljárás demokratikus volta, a fegyelmi tárgyalás mellőzése. Régi korok szóhasználatát idézi a minden konkrétumot mellőző döntés indoklásának finoman archaizáló nyelvezete; „a nyílt szembehelyezkedés”, „a méltánytalan támadás”, „a szándékos hamis színben feltűntetés”, és „a nyilvánvalóan ellenséges indulatoktól vezéreltetés” jelzős szerkezetek használata. Mintha a döntés megszövegezői elfelejtették volna, az SZDSZ nem az 1953–1956 közötti sztálinizmust, hanem sokkal inkább a vele szembeszálló pártellenzéket tekinti elődjének. Hogy az SZDSZ nem Rákosi Mátyást, hanem Nagy Imrét vallja példaképének. Legalábbis az Elvi Nyilatkozatban ez áll. „Sokan sokféleképpen vélekedünk a közelmúlt eseményeiről és az MDF-fel kötött választási együttműködésről. Hogy eltérő véleményen vagyunk, az alapvetően nem probléma, a baj az, hogy már régen nem meggyőzni, hanem legyőzni akarjuk egymást.” Az idézet a Belső Szabad Kikötő 2010/1 számának vezércikkéből származik, amely az SZDSZ jelenével és jövőjével kapcsolatos aggodalmak tárgyilagos összefoglalására tett kísérletet. A cikk a párton belüli véleménykülönbségekről így írt: „Retkes Attila hívei az SZDSZ megtisztulását és megújulását, a múlt ballasztjának kihajítását várják az új elnöktől, miközben a kétkedők úgy vélekednek, az SZDSZ elfordult a múltjától, intellektuálisan és politikai értelemben egyaránt kiürült”. Szó esett az írásban az MDF-fel kötött választási együttműködésről is: „Retkes Attila hívei az egyetlen reális életben maradási esélyt látják a Bokros Lajos támogatására létrejött demokratikus centrumban, a kétkedők mindezt az SZDSZ teljes önfelszámolásaként élik meg”. A belső tájékoztató szerkesztői tudatában voltak annak, hogy a lap írásai karakteresen eltérő nézeteket ütköztetnek, de úgy vélekedtek, hogy az SZDSZ múltjáról és jövőjéről alkotott, nagyon eltérő vélemények megérnek egy párton belüli eszmecserét, és úgy tartották, hogy az eltérő álláspontok egy demokratikus vitában közös nevező felé terelhetők. Naiv feltételezés volt, mert olybá tűnik, hogy a vita és véleménycsere olyan ódivatú liberális lom, amit a megújult és újratervezett SZDSZ vezetői a megunt göncökkel és a lejáratott arcokkal együtt szeméttelepre szeretnének vetni. Pártunk vezetése eddig csak homlokát ráncolva utasította rendre a renitenskedőket, mert a külső ellenséggel vívott ádáz csatákat. Csak most, hogy a magyarországi liberalizmus jövője sínen van, jutott ideje a belső ellenzékkel leszámolni. Eddig az SZDSZ alapítóinak kisatírozása és múltbéli politikájának kemény kritikája volt a csapás főiránya. Retkes Attila nyilatkozataiból megtudtuk, a korábbi pártelit kilépése csupán a „celebek” távozása, a párt parlamenti frakciója nem több, mint „egyéni politikai és gazdasági érdekek” képviselete. Az SZDSZ megreformálására irányuló belső kísérletek „rendre megbuktak a szocialistákkal egyre inkább összefonódó liberális bázis vezetőinek ellenállásán”, a „félperifériás magyar liberalizmus hívei próbára tették az elszegényedő százezrek türelmét.” Sokan, köztük jómagam is, ezt egy kissé másképpen látjuk. Tiszteletben tartva a párt vezetőinek hivatalos nézeteit, engedtessék meg nekünk, hogy az SZDSZ politikájáról és főként a párt múltjáról és jövőjéről saját véleményünk is lehessen. Mi, szkeptikusok nem hiszünk az egyébként vitathatatlanul legitim pártvezetés által képviselt politikai irányvonalban, és más irányba szeretnénk terelni a párt politikáját. Ennek kézenfekvő módja élni az alapszabály adta azon jogunkkal, hogy a párt bármely szervezete és testülete előtt kinyilvánítsuk a véleményünket. Nekünk is vannak elődeink: Bauer Tamás, Demszky Gábor, Fodor Gábor és Tölgyessy Péter. Őket senkinek nem jutott eszébe kizárni az SZDSZ-ből. A párt vezetőivel ellentétben mi azon a véleményen vagyunk, hogy a közvélemény tovább fokozódó elbizonytalanodása az SZDSZ-t illetően nem agyszülemény, nem „bizonyos politikai körök” ármánykodása, még csak nem is csúsztatás vagy rágalmazás, amelynek egyetlen célja az SZDSZ—MDF választási együttműködés ellehetetlenítése, hanem kérlelhetetlen valóság, még akkor is, ha az SZDSZ legitim vezetése és a párt elnöke nem akarnak róla tudomást venni. A választók elutasító magatartása nem cselszövés eredménye, hanem a párt teljesítményének kollektív bírálata. Egy olyan politikáé, amely a huszonnegyedik órában próbál visszakapaszkodni a politikai térképre Bokros Lajos hátán, miközben bő fél évig cselekvés helyett azzal volt elfoglalva, hogy a párt maradékát is leradírozza onnan. Alulnézetből a demokratikus középerő ötlete tetszetősen hangzik, de elfedi a felette fekvő tényeket. Azt, hogy az MDF-et és az SZDSZ-t az „Ej, ráérünk arra még!” hozzáállás kergette egymás karjaiba. Dávid Ibolyának az EP választási eredmény fényében sütkérezve még eszébe sem jutott a liberálisokkal szövetkezni. Kényelmesen dőlt hátra, bízva az új csodafegyverben, Bokros Lajosban. Ezalatt Retkes Attila azzal volt elfoglalva, hogy sóval hintse be a saját romjait. Azonban telt-múlt az idő, a csodafegyver nem akaródzott újra elsülni, és a sóval behintett romhalmaz sem érlelt káprázatos liberális gondolatokat. Nem maradt más hátra, mint mindent betenni a közösbe, és eljátszani a rendszerváltó pártok nagy összefogását a demokrácia védelmében. Fából vaskarika, de idén januárban más lehetőség már egyik párt számára sem nagyon volt. Lehet ármánykodást és a „választási kampányban felmérhetetlen károkat okozó” árulót kiáltani, de előtte beszéljünk az újratervezett irányvonalról. A 2009. július 12-i küldöttgyűlésen megválasztott hiteles, tiszta és új arcokkal fémjelzett pártvezetés már a megválasztásakor sem tudott mit kezdeni az ölébe hullott legitimitással. Azonnali cselekvés helyett értelmetlen és érthetetlen árnyékbirkózásra fecsérelte energiáit egy nála jóval felkészültebb és sikeresebb SZDSZ-es politikusi gárda szellemével. Közben megtisztulást hirdetett és bűnbánatot gyakorolt. Szomorú hetek-hónapok voltak, de reméltük, hogy van kiút. És lett is. A 2009. december 12-i küldöttgyűlésen újra jó volt szabad demokratának lenni, mert Retkes Attila bejelentette, „a 2010-es országgyűlési választásokon az SZDSZ mind a 176 választókerületben tud egyéni jelöltet állítani, a pártnak lesz húsz területi listája, továbbá országos listája is”. Hogy a cél meghaladni az ötszázalékos parlamenti küszöböt, és negyedik erőként részt venni az országgyűlés munkájában. Jó, akkor tartsuk ezt az irányt. Tudjuk, merjük, tesszük! De alig egy hónappal a decemberi programalkotó küldöttgyűlés után Retkes Attila új bejelentést tett; az SZDSZ nem indul a 2010-es parlamenti választáson, helyette Bokros Lajos programját támogatja, és szabad demokrata politikusok csak az MDF listáján jutnak be majd a parlamentbe. Ez mintha nem kvadrált volna a decemberi határozatokkal, de optimisták maradtunk, hiszen csak az ökör következetes. Az újabb megvilágosodás nem sokat váratott magára. A választási együttműködés nyilvánosságra került részletei kevés konkrétumot tartalmaztak, de az tudható volt, a megállapodás Budapestre és az MDF országos listájára korlátozódik, minden egyéb együttműködés a helyi szervezetek egyezségén alapul. Kampányfinanszírozásról, a pártok helyi együttműködésének koordinálásáról, a kampánystratégiák egyeztetésétől ugyanúgy nem esik szó benne, mint az SZDSZ önállóságáról, arculatának megőrzéséről és az új parlament megalakulását követő teendőkről. Pedig a központi párttámogatás mikéntje, az önálló frakcióalakítás lehetősége és a parlamentbe bejutott szabad demokrata képviselők majdani jogállása csupa olyan kérdés, amit valakinek nem ártott volna végiggondolni és végigtárgyalni. Lehet, hogy betegesen akadékoskodónak fognak tartani, de itt bizony megingott a döntések szakszerűségébe vetett hitem. Örökös tamáskodóként még az az eretnek gondolat is megfordult a fejemben, hogy akkor mi lesz, ha a hüphüphüp-barbatrükk nem jön be, és az SZDSZ a két szék közt a parlamenten kívülre huppan? Székház nélkül, párttámogatás nélkül, Mesterházy Ernő nélkül, üres pártkasszával és százmilliós hitellel már a történteket kielemző Küldöttgyűlés összehívása sem lesz egyszerű feladat. De ezt egyelőre hagyjuk ki a lehetőségek köréből, elvégre is „Ej, ráérünk arra még!” Messzire kanyarodtunk az eredeti témától. Onnan, hogy korántsem magától értetődő, hogy a szkeptikusok mind az SZDSZ tönkretételén dolgoznak. Különösen azok nem, akik a történtek ellenére is a párt tagjai maradtak. Én inkább realistának nevezném őket, olyanoknak, akik nem csak bólintani szeretnek, de azt is tudni akarják, hogy mire mondanak igent, mert felelősséggel akarnak dönteni. Akiknek elemi igényük, hogy részt vehessenek a róluk szóló döntésekben. Akik elvárják, hogy meghallgassák és mérlegeljék a véleményüket. Tovább közelítve a lényeghez, a belső viták és véleménykülönbségek a II. kerületi szervezet ügyvivőit sem kerülték el. A testület tagjai is két pártra oszlanak az SZDSZ jelenének és jövőjének megítélésében. Nem titok az sem, hogy az ÜT-ben a szkeptikusok vannak többségben, Koncz Imre és Kollár György is közéjük tartozik. Koncz Imre a csoport elnökeként szavazatával ezt a többséget képviselte az SZDSZ budapesti és országos testületeiben, és hozzászólásaiban a többség kétségeit fogalmazta meg a párt belső nyilvánossága előtt. Kollár György a Belső Szabad Kikötő szerkesztőjeként ugyanezt a megosztottságot tárta a tagság elé a BSZK 2010/1 számában. Mindeközben intézték az SZDSZ II. kerületi ügyeit, együttműködtek az MDF helyi szervezetével, támogatták Pusztai Erzsébet MDF-es jelölt ajánlószelvény-gyűjtését, és senkit nem próbáltak lebeszélni a demokratikus középerő támogatásáról. Ítélje meg mindenki maga, hogy mindez nyílt szembehelyezkedés-e az SZDSZ politikájával, és méltánytalan támadás-e a küldöttgyűlés határozatai ellen. Mérlegelje azt is, hogy súlyosbodott-e ettől az SZDSZ negatív megítélése, és okozott-e bárki felmérhetetlen károkat a választási kampánynak. Döntsön, hogy nyilvánvalóak-e az ellenséges indulatok és valótlanok-e a tények. Kérünk mindenkit, jól fontolja meg a döntését, mert az érintetteknek az a határozott kérése, hogy az április 12-i csoportgyűlésen a kerületi ügyvivői testület a tagság véleményének ismeretében hozzon döntést a kizártak fellebbezésének ügyében.