Kínai-magyar kapcsolatok
Számos képtelen állítás fogalmazódott meg a magyar-kínai közeledést és üzletkötést kommentáló politikai elemzésekben, tekintet nélkül arra, hogy dicsérték-e vagy bírálták az Orbán-kormány Pekingre fókuszáló igyekezetét. Számosan egyfajta posztmodern gyarmatosításként állították be a kínaiak feltűnését Budapest határában, az orosz kormány korábbi ügyeskedéseihez hasonlítva azt, melyekkel néhány éve megragadni próbálta a kínálkozó nem csak gazdasági, de politikai lehetőségeket. Mások – pártállástól függetlenül – úgy lelkendeztek, mintha világpolitikai eseményt illenék ünnepelnünk.
Valójában Kína már évtizedekkel korábban hasonló üzletpolitikával vásárolta be magát az amerikai pénzpiacra, s azóta is az ottani államadósság legfőbb finanszírozójának számít. Ráadásul Wen Jiabao kínai miniszterelnök mostani budapesti útját követően Londonba, majd Berlinbe látogatott, ahol olyan volumenű üzletek születtek, amelyekhez nem csak gazdasági, de politikai szempontból sem mérhető mindaz, ami június 25-én és 26-án Budapesten történt. Akik majdani komoly szemrehányásokat vizionálnak a pekingi kapcsolat miatt Washington részéről vagy szankciókat Brüsszeltől, nagyon tévednek. Ott sokkal kevésbé fogják majd eredendő bűnnek tekinteni a mai fejleményeket, mint tekintették a korábbi magyar kormányok azon buzgalmát, hogy kitárják a kapukat az alantas spekulációktól sohasem mentes orosz tőke előtt.
Nem a kínaiakkal van baj
Publicisztikai közhelynek számít, hogy Peking gazdasági kapcsolatait nem elegyíti a politikával. Bizonyos fokig persze ez is pontosításra szoruló kijelentés, elvégre a politikai elem mindig is tetten érhető volt, mondjuk a kínai-burmai kapcsolatokban, nem is beszélve arról a hullámzó gazdaságpolitikáról, ami a Tajvannal szembeni szándékokat jellemzi mind a mai napig. Politikai számítás húzódik meg a Szibériába betelepülő kínaiaknak nyújtott tapintatos támogatás mögött is, miként politikai motivációi vannak azon pekingi kardcsörtetéseknek, amelyek japán, Fülöp-szigeti vagy épp vietnámi területek (szigetek) fölött igyekeznek a kínai felségjogokat egyértelművé tenni.
Továbbá van komoly politikai felhangjuk és tétjük a Tibettel kapcsolatos pekingi lépéseknek, ugyanakkor e téren sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Franciaországnál kétszer, Németországnál három és félszer, Magyarországnál tizennégyszer nagyobb terület kevesebb mint hárommillió lakóját a kínai beruházások alig pár év alatt a 15. századból a 21.-be röpítették, ráadásul anélkül, hogy etnikai egységüket egyelőre megbontották volna. Az autonóm terület lakosainak 93 százaléka ma is tibeti. A GDP-bővülés itt tavaly meghaladta a 11 százalékot; öt év alatt Peking több mint 20 milliárd dollárt ruházott be a tibeti projektekbe.
De a világ távolabbi területein – így Ausztráliában, Dél-Amerikában vagy Afrikában – Peking igyekszik tartózkodóan semleges maradni a helyi viszonyokkal szemben, céljait hosszú távú gazdasági stratégiai érdekek motiválják, tekintet nélkül arra, hogy egy afrikai törzsi viszonyokra épülő diktatúrával kell-e zöldágra vergődnie vagy olyan hagyományos nyugati demokráciákkal, mint amilyen az olasz, a spanyol vagy a portugál.
A magyar kormány szereti mostanság magát azzal ünnepelni, hogy keleti nyitása úttörő jelleggel bír. Nos, aki elhiszi neki ezt, az megfeledkezik Wen múlt októberi római, illetve Hu Jintao kínai elnök novemberi párizsi és lisszaboni látogatásáról. E vizitek sokkal komolyabb gazdasági megállapodásokkal zárultak, mint Wen mostani budapesti útja, amin aligha csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük azt a szerepet, amit az e társadalmakban időközben diszkréten megtelepedett kínaiak betöltenek. Dél-Olaszországban épp úgy, mint a toszkán Pratoban, de az északi területeken, így Milánóban is jelentős kínai kolóniák élnek, jelenlétük pedig megoldást kínál olyan problémákra, amelyeket a Maghreb iszlám közösségeiből többé-kevésbé spontánul bevándorló arab munkavállalókkal megoldani képtelenség. És bár az Ibériai-félszigeten közel sem él annyi kínai, mint Olaszországban, gazdasági szerepük ott is napról-napra növekszik.
Ha pedig valakinek a kebleit amiatt dagasztaná honfiúi büszkeség, mert ezután „Magyarország lehet majd Kína európai hídfőállása”, az jobb, ha nem felejti: Hamburgban, Nápolyban, Rotterdamban – és a példákat még sorolni lehetne – a tervezett magyarországiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb centrumok működnek, immáron közel tíz éve. Ezek mögött nyilvánvalóan a felhalmozódó kínai valutatartalékok bölcs kihelyezésének vágya, valamint a kínai áruk logisztikai terítésének szükségszerűsége munkált. Peking újkeletű, a válsággal küszködő európai régiókban mutatkozó aktivitását viszont – ide tartozik Görögország, Spanyolország, Portugália és lényegében egész Kelet-Európa – egyéb okok is indokolják: az aktuális krízis visszaszorítása, hisz annak következményei bizonytalanná tehetik nem csak az uniós, de az amerikai valuta sorsát, s ezzel veszélybe sodorhatják a kínai megtakarításokat. Egy hongkongi banki kommüniké nemrég azt állította: Peking az uniós Pénzügyi Stabilitási Alap kötvényeinek 30 százalékát megvásárolta; a hír annak ellenére figyelemreméltó, hogy egyelőre más forrás nem erősítette meg és továbbra is nagy a titkolózás az ügy körül.
Mondhatni, elsődleges kínai érdek Peking ezidőszerinti legnagyobb kereskedelmi partnerének, az Európai Uniónak a stabilitása, mind gazdasági, mind pénzügyi, és ha tetszik – vagy nem teszik – politikai szinten egyaránt. És ez az, ami éles kontrasztot von a kínai és az orosz gazdasági manőverek és politikai szándékok közzé. Míg ez utóbbit nem – vagy csak korlátozottan – kötötte sajátos érdek az európai célokhoz, addig Kína és Európa érdekei egyre bonyolultabb és egyre szorosabb áttételekkel kapcsolódnak össze. Ebből nyilvánvalóan az is következik, hogy míg Moszkvát többnyire kereskedelmi partnereinek politikai tájékozódása izgatja, addig – kommunista ideológia ide, centralizált gazdaságtervezés oda – Peking évről-évre egyre érdekeltebbé válik, hogy partnerei olyan modellt fejlesszenek, ami a liberális gazdaság működtetésének megfelel és az ehhez szükséges reformokat képes maradéktalanul megvalósítani.
A magyar megközelítés
A jelek szerint azonban az Orbán-kormány mintha félreértené a vázolt elvárásokat. Politikai kommunikációja lépten-nyomon azt deklarálja: a pekingi milliárdokra azért van szüksége, hogy alternatívát találjon a – liberális reformokat sürgető – Valutaalap, a Világbank és az Európai Központi Bank pénzforrásaival, s nemkevésbé szövetségeseinknek, Brüsszelnek és Washingtonnak a politikai elvárásaival szembe.
Sőt, ma már nem csak a kommunikáció szintjén fogalmazódik meg az efféle szándék. Az Orbán Viktor által megálmodott új politikai és gazdasági rend nem egy olyan deklarált normával gazdagította máris életünket, amelyek sokkal inkább hasonlítanak ahhoz az ázsiai gazdasági-politikai múlthoz, ami ugyan még mindig meghatározója a vidéki kínai életnek, ám amelytől a pekingi kormányzat társadalmi szinten mindinkább szabadulni próbál, s helyette a nyugati megoldásokat részesíti előnyben. (Akit e folyamat részletei is érdekelnek, annak ajánlom figyelmébe a következő művet: Wenfang Tang – William L. Parish: Chinese Urban Life Under Reform. The Changing Social Contract, Cambridge UP, 2000).
A Fidesz-kormány viszont új sarkalatos törvényekkel tervezi kényszermunkára fogni a társadalom legaljára szorult, teljesen képzetlen munkaerőt, merthogy arányos anyagi javadalmazásukra az állami forrásokból nem óhajtanak költeni. Eközben Kínában már most szélesre tárták az államtól független vállalkozói lehetőségek kapuit és komoly szubvenciókkal ösztönzik a munkábaállás előtti szakképzést, miközben – nem úgy, mint Magyarországon – a kényszer, ami a munkaerőt az üzemekbe hajtja, már jó két évtizede a szolid anyagi gyarapodást lehetővé tevő munkabér.
Az sem véletlen, hogy Wen Jiabao épp Budapesttel kezdődő aktuális európai körútja előestéjén helyzeték szabadlábra Pekingben az ellenzéki művészt, Ai Weiweit, valamint az Oxfordban végzett, kantoni illetőségű és korábban állítólagos kémkedésért tíz élvre elítélt politikai elemzőt, Xu Zerongot. Eközben a magyar főváros utcáiról eltüntették azt a néhány tibeti tüntetőt, akik mást sem kívántak tenni, mint amit pár évvel korábban a Fidesz emberjogi karikatúrája, Balog Zoltán képviselő és államtitkár tett; mint tudjuk, Balog tibeti lobogót lengetve igyekezett helyteleníteni a pesti utcán Peking emberjogi politikáját, nemkevésbé a magyar-kínai kapcsolatok tervezett elmélyítését.
A Fidesz Magyarországa a legocsmányabb Kína-képpel igyekezett tehát kedveskedni vendégének, emlékeztetve őt arra, mit is gondol a világ azokról az időkről és módszerekről, amelyektől a mai pekingi vezetés olyannyira elhatárolódni szeretne. Ennélfogva Orbán vigyordiplomáciája aligha számít jó ómennek az európai-kínai kapcsolatok radikális megújításakor, ráadásul épp annak az országnak a részéről, amely formailag – bár tartalmilag aligha – pár napja még az unió elnökének mondhatta magát.
A cikk a Magyar Narancsban jelent meg.
