Több mint elnökváltás

Bombaként robbant a hír, hogy Magyar Bálint távozik az SZDSZ éléről. Az ügyvivői testület elfogadta az elnök indítványát, hogy a decemberi küldöttgyűlés az előre elképzelt menetrenddel ellentétben ne csak A korszakváltás programjával foglalkozzon, hanem válasszon új vezetőséget is. Magyar maga helyett Demszky Gábort ajánlja az elnöki posztra. Amit az egyes politikai akciókkal (Fidesz–Mahir–Postabank kapcsolatok feltárása, aláírásgyűjtő kampány a sorkötelezettség ellen), plakátkampánnyal (a túladóztatásra felhívó lerágott alma), a Demszkyt bemutató országjáró road show-val, a radikálisan liberális Csillag-Békesi programmal nem, azt a botrányt sejtető bejelentéssel sikerült elérni. A közfigyelem a választások óta először fordult az SZDSZ felé. Kellett ez nekünk? Bizony, kellett. Ha az SZDSZ továbbra sem képes a figyelem előterébe kerülni, akkor pártunkkal együtt a magyar liberális gondolat tűnik el a süllyesztőben. Márpedig ha továbbra is a megszokott módon, egymással állandóan polemizálva politizál a párt, esetleg bejutunk a parlamentbe, de esélyünk se lesz arra, hogy meghatározó politikai erővé váljunk. Parlamenti képviselőink sokszor egymással vitatkoznak a plénum előtt. A Magyar által kitervelt akciókat félszívvel vagy sehogy sem támogatják — lásd például a Postabank-Fidesz ügyet, ahol Kunczét Eörsinek kellett felváltania, majd teljesen felhagytak az ügy közvélemény elé tárásával. Pedig most fut a végjáték, amikor a Reorg nem tudni, mennyiért, újra eladja a Mahirnak az aranyáron átvett céget. Egyértelművé vált a vezetői válság ténye. Bebizonyosodott, hogy Magyar Bálintot nem fogadják el vezetőnek a párt meghatározó politikusai, jóllehet nyíltan csak Bauer kritizálja. Sajnos, az SZDSZ-ben tradíció, hogy nincs egyértelmű vezetése. A demokratikus ellenzékben edződött független individuumok nemigen szoktak hozzá a közös munkához. Hogy eddig mégiscsak működött az úgymond kollektív vezetés, az az egymás iránti bizalmon, barátságokon, a másik gondolatának ismerésén alapult. Az elmúlt tíz év felőrölte ezt a baráti, bizalmi viszonyt, s a megszűnt informális kapcsolatok helyét nem tudta betölteni a formális hierarchia. Hiába születtek nagy szótöbbséggel döntések a formális döntéshozó szervezetekben, aki nem értett egyet az elfogadott irányelvekkel, az lelkiismeret-furdalás nélkül képviselte és hirdette saját álláspontját. Sőt, az egyre élesedő személyes ellentétek az elfogadott dokumentumok szándékos félremagyarázására ragadtattak némelyeket. Az így kialakult helyzetet igazságtalanság lenne Magyar Bálint nyakába varrni. Vezetésével született meg a Liberális Manifesztum, mely a Demszky által is vallott szociálliberális irányvonal dekrétuma. Ő szervezte meg azt a csapatot, mely kidolgozta a Csillag-Békesi programot a választásokra. A Magyar által előterjesztett stratégia, melynek lényege, hogy az előzőekben említett két dokumentumot úgy kell képviselni, hogy az markánsan megkülönböztesse a pártot mind a Fidesztől, mind az MSZP-től, hiszen mi másért is szavaznának az emberek a liberálisokra, szintén meggyőző támogatást kapott mind az ÜT-ben, mind az Országos Tanácsban, valamint a frakcióban is. Magyar Bálint már „98-ban hirdette, hogy Orbán egyetlen potenciális kihívója Demszky Gábor lehet. Ezt az SZDSZ-ben sokan megütközéssel fogadták, mondván, hogy formális döntés erről még nem született. A szomorú az, hogy a fanyalgáson túl senki nem tett azért semmit, hogy ő maga is potenciális kihívója legyen a miniszterelnöknek. Az elnök mindent megtett az — úgymond — békés hatalomváltásért. Demszky feltételeit megint csak elfogadtatta az ÜT-vel, az OT-val, a frakcióval — mindenütt nagy többséget érve el —, mégis, akik ellene szavaztak, nem tartották maguk számára kötelezőnek a döntést. S minden ment tovább a megszokott módon. Az ellenzők fáradhatatlanul kihasználtak minden alkalmat, hogy újra tárgyalják a korábbi döntéseket. Ezt unta meg Demszky, s robbantott. Vagy lesz egyértelmű hatalommal bíró vezetése az SZDSZ-nek, vagy ő nem viszi vásárra a bőrét. Vagy képviseli a párt a minden más politikai erőtől különböző sajátos értékrendjét és programját, vagy nem ő vezeti a listát. Mit kér ehhez a főpolgármester? — Azt, amit a főváros élén gyakorol. A vezetése alatt lévő párt ne nyilatkozzon, ne cselekedjen az elfogadott irányelvekkel szemben; legyen az elnök joga a kampánystáb kinevezése, s hogy az önkormányzati választásokhoz hasonlóan a listavezetőnek legyen vétójoga a lista összeállításában. Ez, ugye, egészen másként hangzik, mint amit az ellenzői állítanak, hogy ugyanis Demszky kizárólagos jogot kér a lista meghatározásához. Azt is csak mások adják a szájába, hogy „egyenlő távolságra az MSZP-től, Fidesztől”. Ezzel szemben Demszky azt mondja, hogy sajátos politikánkat kell képviselni, függetlenül attól, mások mit csinálnak. Szövetséget, koalíciót csak fő programpontjaink érvényesítése alapján szabad kötni. Bár már ott tartanánk, hogy a lehetséges partnerek között kelljen választanunk. Mindenesetre a küldöttgyűlés lesz az első lépés ebbe az irányba. Itt eldől, hogy képesek leszünk-e újra erős párttá válni, vagy csak politikai klubként elvegetálunk még egy darabig. Az országgal meg lesz, ami lesz. Van tét.