Második beszéd Nagy Imréről egykori háza előtt
A felejtés szükségszerű. Amire nincs szükség, azt elfelejtjük.
Mi azonban minden évben megemlékezünk itt valakiről, aki már régen halott.
Ez a megemlékezés azért szükséges, mert a halott – Nagy Imre, Magyarország miniszterelnöke az 1956-os forradalom idején – nem halt még meg eléggé.
Ezért nem tudott még végleg elveszni a természetes emlékezet számára. A most a hatalmat Magyarországon bitorló orbáni fasisztoid klónok eljutottak végzetes útjuk során ahhoz, hogy az emlékét megsemmisítsék. Ezt nem hagyhatják azok, akik még emlékeznek rá, legyenek a demokrácia bal- vagy jobboldali hívei.
Akik ma emlékezni akarnak Nagy Imrére, a kisebbséget képviselik. Azt a kisebbséget, amely ma idegenszerűnek és hazaárulónak számít Magyarország földjén. Volt már ilyen. A Nagy Imre emlékét őrzők ma egy olyan, demokráciának álcázott önkényuralmi rendszerrel szemben emlékeznek, amely velük szemben túlerőt tud maga mögött: a magyar választók jelentős része segítette ezt a rendszert hatalomra, és támogatja a mai napig. De erősödjünk meg feleim abban, hogy ez a többség a történelemben mégis csak semmit se jelent. A hitleri rendszer is a többség támogatta, nemcsak az orbánit.
Most, itt, a „hideg, a téli éjben, csillagoltó sötétségben, mi vagyunk csak éberen.”
Ez még sokáig így lesz.
És lesz még sokkal rosszabb. Ma csak az elején vagyunk annak, ami Magyarországra még ránk vár.
A szobrát el fogják távolítani, de ez nem számít, ameddig vannak, akik emlékeznek. A diktatúrák mindig véget érnek. És akkor megint azoknak lesz igazuk, akik virrasztottak.
Ebben a tudatban emlékezzünk, mégpedig derűlátóan emlékezzünk. Nem csak azért állok most itt Önök előtt úgy, hogy nem sötét, hanem színes ruhát vettem föl, mert erre kedvem volt, hanem azért is, mert bizalmam van a jövőben. A remény jegyében emlékezem meg arról az emberről, aki felül tudott emelkedni önmagán, még a saját életén is. Példát mutatott nemcsak tisztességből, hanem a legszemélyesebb bátorságból is.
Szükségünk lesz még erre a példára!
Ma már nincsenek sehol azok, akik akkor, 60 évvel ezelőtt, 1958-ban, Nagy Imre meggyilkolásában tevőlegesen részt vettek, de azok közül, akik akkor hallgatólagosan – a politikai „ésszerűség” jegyében – elfogadták ezt a tettet, még élnek, ha egyre kevesebben is. Sokan közülük 1989, a felszabadulásunk után, rátérve a Damaszkuszi útra, üdvözölték, vagy legalábbis elfogadták, hogy Nagy Imre halálával a forradalom vértanúja lett. Bizonyára ők rehabilitálták volna a legszívesebben a saját áldozatukat, hogy tisztára mossák magukat. A magyar demokraták úgy-ahogy, de megakadályozták ezt – pedig kevés híja volt, hogy ne sikerüljön.
Ma, ocsúdva a történelemből – amely soha nem ér véget –, biztosak lehetünk abban, hogy egyszer majd azok se lesznek sehol, akik ma újra el akarják tüntetni őt az emlékezetből, vagy egyetértenek ezzel. Ezek nem az „ésszerűségre” hivatkoznak, ez nem az ő nyelvük. Ezek arra hivatkoznak ma és majd egykor, hogy ez az eltüntető igyekezet abból következik, hogy hozzá tartozik a politikához, mint „szakmához”. De abban is biztosak lehetünk, hogy ugyancsak tolongani fognak megint a jövendő damaszkuszi úton, és mindent elkövetnek akkor, hogy – ugyancsak a politikai „szakmaiság” jegyében –, tisztára mossák magukat. Bármilyen undorító látvány is lesznek, majd azt is el kell tudnunk viselni.
És akkor, az akkori valóság bizonyára megváltozott, de semmivel se könnyebb világában őt, Nagy Imrét, személyesen bizonyára talán már békében elfeledhetjük. De ettől még mindörökre – immár láthatatlanná vált – társunk marad a tisztességben.
