Filozófus és politikus: a nyolcvanéves Kis János pályaívét mindmáig két hivatás vonzása alakítja. Kettőscsillaghoz hasonlíthatnánk a két küldetését. Tekintélyes identitások ezek, de a megnevezésükkel nem jutunk közelebb Kis jelentőségéhez. Célravezetőbb, ha összevetjük a hivatalai súlyát a szavai súlyával. Nos: zéró kontra maximum, így áll a sajátos kisjánosi mérkőzés, amelyet a hetvenes évek eleje óta vív a maga teljes alkotói és állampolgári szabadságáért, beleértve a pozícióktól való függetlenséget is.
1973-ban szerzőtársaival, Márkus Györggyel és Bence Györggyel „kritikai gazdaságtant” köröztek kéziratban, a marxi elképzelések eredendő alkalmatlanságát bizonyították. Emiatt országos irgum-burgum közepette kipenderítették szerény kutatóintézeti állásából. Azóta ezt soha nem tehették meg vele, mert ő maga akadályozta meg újra és újra, hogy akár a politikai, akár a tudományos jelenléte hivatalos formát öltsön. Aminek dacára (vagy éppen ezért) időközben mindkét területen kikerülhetetlenné növekedett a szellemi hatása.
Soha nem birtokolt hatalmi pozíciót, és soha nem szolgált kormányt, de 1990-ben közkívánatra elfogadta, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének első elnöke legyen. Már másfél év után beváltotta önmagának tett ígéretét, hogy nem lesz hivatásos politikus, és megvált a tisztségtől. Páratlan a politika világában, hogy még pártelnökként sem volt hajlandó parlamenti képviselőséget vállalni.
Lépjünk hátrébb az időben egy évtizedet. A nyolcvanas években kétségbevonhatatlan vezetője volt a törvényen kívüli demokratikus ellenzéknek. Egy büszke demokráciában tanulmányok sorának kellene beszámolnia szerepéről a földalatti mozgalomban és a köztársaság előkészítésében. Néhány javasolt megközelítés: a Beszélő című szamizdat folyóirat létrehozója; a szabad beszéd fennmaradásához szükséges konspiratív hálózatok megszervezője; a szerkesztőség gyakorlati vezetője; az ellenzék szövetségi politikájának kezdeményezője.
Kis tíz évig maga írta, de sohasem írta alá a Beszélő vezércikkeit. Az első szám vezércikke még az állampolgári engedetlenségeket bátorította, a későbbiekből az egész magyar értelmiség tanult alkotmányos gondolkodást, geopolitikai látást és optimista realizmust.
1989-re demokráciamozgalommá álltak össze a külön-külön bátorságok. Kis János távollétében Magyar Bálint és társai műve volt „A rendszerváltás programja”, és ezt a forgatókönyvet szorosan követte és sikerre is vitte az egyesült ellenzék. De ez lehetetlen lett volna Kis János tízévnyi munkája nélkül. Tőle származott az átalakulásnak irányt adó és gyakorlatilag minden politikai szereplő által elfogadott „rendszerváltó liberalizmus”.
Lépjünk előre, a mába, amikor Kis János inkább „csak” filozófus, az emberi jogokról, az alkotmányosságról, az állam ideológiai semlegességéről és a politika erkölcséről szóló alapvető művek szerzője. Nem mellesleg filozófiai klasszikusok egész sorának magyar fordítója.
Életének ezen a pólusán is a politikában megismert erkölcsű szerzőt látjuk. Állami kitüntetést nem fogad el, tanárságot is csak az azóta elüldözött magánegyetemen, a CEU-n vállalt. A rendszerváltás után felajánlották neki a kandidátusi fokozatot, de visszautasította, mert a tudomány világát megosztó privilégiumok hierarchiájába semmilyen szinten nem kívánt belépni. Szellemi hatását az őseredeti filozófiai módon, az írásaival és a beszédével érte el. Nemcsak a sorjázó könyveivel, hanem a közügyekről tanulmányokban és interjúkban mondott ítéleteivel is.
Hiába „inkább” filozófus, ismét politikai tettek a 2010 utáni autokratikus áttörést elemző interjúi és nyilvános előadásai. Mi több, hasonlatosak a valahai kezdetekhez, amikor a kommunista autokráciát hívta ki maga ellen, pedig csak a propagandaözönbe akkor is belefulladó nyilvánosság szigetein szólalhatott meg.
A kormányzati sajtóban úgy tüzelnek Kis Jánosra, mintha pártja és hatalma volna. A harmadik magyar köztársaságot életre segítő rendszerváltó liberalizmusa kettős tűz alá került: balról kapitalista szálláscsinálásnak, jobbról kommunista átmentésnek szidalmazzák.
Kis János akadémiai belátások útján vált gyakorlatias forradalmárrá, aki a tapasztalatait ismét elméletté szűrte le, mintha a mozgalom a filozófia kísérleti nyula lenne az önkényuralom ketrecében. De életútját a bátorsága határozta meg. Hálásak lehetünk azért, hogy neki elméletet is kellett alkotnia ahhoz, hogy engedjen a benne lakozó lázadónak.
A legfontosabb Kis János-monográfiának az erkölcsi felfogásáról kellene szólnia. A politikához az erkölcsös politizálás vágya, a politikafilozófiához pedig az erkölcsös politika antinómiája vonzotta. A bátorsága tette filozófussá és politikussá, vállalni akarta a kihívást az eszével is, meg a mindennapjaival is. Egyszerű okból: az erkölcsi integritás boldogságszükséglete volt bármelyik korszakában.
Éltesse ez sokáig, mindnyájunk épülésére.
