(1928-2006)

A Budai Liberális Klub Alapítvány kuratóriumának alapító elnöke, Tardos Márton közgazdász, volt országgyűlési képviselő, az SZDSZ alapító tagja Budapesten született, 1928. december 22-én. Édesapja mérnök, építési vállalkozó, édesanyja háztartásbeli volt. 1944-ben deportálták őket, mindketten meghaltak. Tardos a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban érettségizett, majd 1947-1948 között a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Karának a hallgatója volt. 1948-1956 között az MDP tagja volt. Ösztöndíjjal 1948-tól a Leningrádi Tervintézetben tanult tovább, ahol 1952-ben szerzett közgazdászdiplomát. Az Országos Tervhivatalba került, osztályvezető-helyettesként éves és távlati tervezéssel foglalkozott. 1956-ban az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottságában való részvétele miatt elbocsátották állásából. Ezután 1957-1964-ig a Kereskedelmi Kamarában, 1964-1980 között a Konjunktúra- és Piackutató Intézetben dolgozott, a magyar gazdasággal foglalkozó kutatásokban vett részt, reformközgazdászként részt vett az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus kidolgozásában. 1976-tól a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem címzetes egyetemi docense. 1980-tól az MTA Közgazdaság-tudományi Intézete munkatársa, a gazdasági mechanizmussal foglalkozó osztály vezetője. 1987-1990 között a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója. A Pénzügykutatónál ő volt a Fekete Doboz videóinak első felelős kiadója, a Fekete Doboz Alapítvány kezdeményezője is. 1990-1993 között a Budapesti Értéktőzsde felügyelőbizottságának tagja. A Magyar Közgazdasági Társaságnak és az MTA Közgazdaság-tudományi Bizottságának tagja.

A demokratikus ellenzékkel kialakulásától kezdve kapcsolatban állt. 1985-ben részt vett a monori találkozón. 1988-ban az Új Márciusi Front alapító tagja. A Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd 1988. november 13-án a Szabad Demokraták Szövetsége alapító tagjaként a kezdetektől részt vett a párt országos tanácsának a munkájában. A budapesti területi listáról került a parlementbe, az SZDSZ országgyűlési képviselője (1990-2002), frakcióvezetője (1991-1993) volt, 1994-1998 között a gazdasági bizottság elnöke, de tevékenykedett a költségvetési és pénzügyi, valamint a foglalkoztatási és munkaügyi bizottságban is. Kutatásait a közgazdaság-elmélet, a külgazdaság, a pénz- és vállalatelmélet tárgykörében végezte. Számos cikket, tanulmányt, önálló kötetet jelentetett meg Magyarországon, Európában és az Egyesült Államokban is. 2006. március 15-én vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (polgári tagozata) kitüntetését. Tardos Márton 77 éves korában, 2006. június 2-án hunyt el Budapesten.

Hetényi István: Tardos Márton emlékére 1928—2006

Közgazdasági Szemle, LIII. évf., 2006. szeptember (741—743. o.)

E megemlékezés abból az alkalomból született, hogy Marci — mert egyszerűen nem tudom kimondani azt, hogy Tardos Márton — átlendült egy másik dimenzióba. Nem hiszem, hogy eltávozott, csak átevezett a fizikai jelenlétből az emlékek ugyancsak valóságos világába. Most magányunkban továbbra is beszélgethetünk, vitatkozhatunk vele. Következetessége lehetővé teszi, hogy így is megbízható, kedvelt vitapartnerünk maradjon.

Közgazdászként talán én ismerem leghosszabb ideje őt, még a tervhivatali idejéből, a Rákosi fémjelezte korból. Marci a Rákosi—Nagy Imre párviadal korszakában csöppen e hivatalba, frissen szerzett szovjet diplomával, amelynek — az állásba kerülésétől eltekintve — valószínűleg semmi hasznát sem vehette. Közgazdává öntevékeny tanulással, nagyrészt az Élet nevű tanítómester hatása alatt vált. Éppen ezért nem szükséges, hogy részletes és tárgyilagosnak álcázott életrajzot adjak elő. A szerint, hogy ki mikortól őrzi emlékét, úgyis más tulajdonságai nyomulnak előtérbe, miközben egyénisége egész pályája során egyértelműen azonos és következetes, akár tervhivatali vezetőként, akár a frontvonalban tevékenykedő politikusként idézzük emlékezetünkbe. Mindig jó kolléga, odafigyelő vitapartner, nemes eszmékért nemcsak lelkesedő, de tenni is kész, következtetéseiben szélsőségektől mentes barát.

Kezdetben a magyar kohászat és gépipar útját kellett egyengetnie. Bár ezek az ágazatok stratégiainak számítottak, 1953 után éppen a leggöröngyösebb útra kerültek. Így hamar kifejlődhetett kritikai és reformgondolkodása. Az 1953 utáni korszak érdekes és gondolkodásra serkentő időszak volt, és már nagyon eltért 1951—1952-től. A Tervhivatal — mint nevéből kitűnik — hivatal volt, de kívül állt a klasszikus minisztériumi adminisztráción, és vezetőinek többsége kevéssé dogmatikusnak számított. (Persze csak a többség.) Ez a környezet megfelelhetett Marci beszélgetős, vitatkozó természetének, mert a munkatársaktól — éppen az olvadás és gyakori irányváltás korában — nem állt távol az egymás közti állandó konzultáció, olykor csak fecsegés az ország dolgairól. Intenzíven működött az úgynevezett mellékhelyiség-parlament is — a helyi pártvezetés nagyobb bosszúságára.

Tardos Márton reformer szelleme azonban túllépett a szűkebb szakmai kereteken, és így 1957-től új vizeken evezett. Későbbi emlékeim őt a mindenkori reformokkal kapcsolják össze, 1965-től kezdve egészen 1990-ig. Közgazdászéletművek kapcsán gyakran felteszik a kérdést, mi az a tudományos tétel vagy terminus technicus, amellyel az illető tudós neve a leginkább összeforrott. Tardos Márton esetében erre a kérdésre meglehetősen könnyű a válasz. 1972-ben publikált tőkepiaci modelljét tekinthetjük ilyennek. Tardos az 1968-as gazdasági reform eredményeit elemezve jutott arra a következtetésre, hogy decentralizált tulajdonviszonyok — mai szóhasználattal magántulajdon — és a tőkenövekményben való érdekeltség nélkül nem működhet piacgazdaság. Az egymással versenyző állami holdingokra építő koncepció valójában magántulajdonosi rendszert feltételez, amelyet 1972-ben nyilván nem lehetett nyíltan kimondani. Tardos, noha mi sem állt távolabb tőle, mint egykori igazságok merev védelmezése, végig kitartott a „holdingmodell” lényege, vagyis a magántulajdonnak a piacgazdaság alapjaként való felfogása mellett. Számára sem az önigazgatói, sem a Liskaféle vállalkozói szocializmus gondolata nem volt elfogadható. Alapvető állítása, miszerint „decentralizált tulajdon (azaz nevén nevezve magántulajdon) nélkül nincs modern gazdaság” végül is olyan igazság, amely a mai gazdasági viszonyainkat formálja, akárhány dilettáns politikus vagy közgazdász kérdőjelezze is meg a privatizáció értelmét, hasznosságát.

Tardos Mártont szokás refomközgazdásznak nevezni. Ez igaz annyiban, hogy — mint széles publikációs jegyzéke is — bizonyítja, tevékenysége főleg a reformokkal kapcsolódik össze, hol mint a döntésektől távolabb álló közgazdász, hol mint aktív résztvevő, és mindenkor mint erőteljes iniciátor. 1990 után közvetlenül a politika mezejére lép, a reformerszerep után aktív átalakító szerepet vállal, hogy aztán később újra szakértő reformerré váljon — immár a létező kapitalizmus adottságai között.

Reformerszerepének kiteljesedése — azt hiszem — 1987—1990-re tehető. Ennek a kornak a határkövei a Fordulat és reform, valamint a Kék Szalag Bizottság átfogó programjai. A Kék Szalag Bizottság programjának létrehozásában Tardos Márton mindenképpen oroszlánrészt vállalt. Valljuk be, a bizottság magyar tagozatának a többsége inkább csak konzultatív szerepet vállalt, néhányan még ennyit sem, legfeljebb a nevüket adták hozzá. De Tardos Márton valóságos programalkotó volt. Egyedülálló szerepe volt abban, hogy a magyar körülményeket nem ismerő külföldi tagok általános, esetleg doktriner ismereteiből a magyar helyzetben alkalmazható dokumentumot formáljanak. Az már nem rajta múlott, hogy a javaslatok sorsát az előre aligha belátható politikai fejlemények döntötték el.

1990 után közvetlen politikai szerepet vállalt. A Szabad Demokraták parlamenti képviselőjeként harcolt egy liberális eszméken nyugvó rendszer létrehozásáért. Úgy tűnt, nehezen vette tudomásul, hogy a parlament más terep, mint egy érett és bölcs tanácskozó testület ideálja. A politikai terep kevéssé felelt meg az ő érvelő, intellektuális és a megvalósítható legjobbat kereső egyéniségének. Lehet, hogy csalódott, de nem fordított hátat a gazdaságpolitikának. Amíg egészséggel bírta, a reformok iránti elkötelezettsége és társadalmi aktivitása töretlen maradt.

Ma újra széles tere lenne tevékenységének, hiszen változatlanul harci terep maradt az állam és a piac viszonyának optimális egyeztetése, a közérdeket automatizmusaival erősítő valódi verseny és a lobbik viaskodása, továbbá — elméletileg messzebbre visszanyúlva — a gazdasági liberalizmus és az üzleti érdeknek alárendelt társadalom viszonya.

E kérdések kapcsán önkéntelenül eszembe jut Földes Bélának, a nagy magyar szociálliberális teoretikusnak a közel 100 éve elhangzott panasza arról, hogy a közgazdasági életben mennyire lábra kapott a fiatizmus és a szukcesszionizmus. E ma szokatlan kifejezések megfelelője a voluntarizmus és „a cél minden, az eszköz, a módszer érdektelen” gondolkodásmód. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert Tardos Márton gazdaságpolitikai és pártpolitikai tevékenységétől mindez idegen maradt. Ez önmagában ok arra, hogy tiszteljük. Minden lehetséges alkalommal fellépett a voluntarizmus ellen, és tudta, hogy a gazdasági szempontokat nem lehet mellőzni, de csak a magán- és a társadalmi élet egyetemességébe illesztett, etikus gazdaságpolitika lehet helyes.

Visszatérve a reformpolitikus kifejezésre: a „közgazda és politikus” kifejezést helytállóbbnak tartom Tardos Mártonra. Ez nem leszűkítő, hanem összekapcsoló értelmű. Az összekapcsolás nem erőltetett. A nagy Palgrave lexikonban önálló címszó a „Gazdaság és politika”. A címszó arra utal, hogy olyan közgazdára van szükség a gyakorlati életben, aki nemcsak az egyéni preferenciákkal, hanem az általánosan elfogadott normákkal is számol. A homo oeconomicus önmagában igen hasznos kutatási absztrakció, de nem a teljes ember. Hadd hivatkozzak Berzeviczy Gergelyre, aki a 19. század elején az első magyar rendszeresnek tekinthető Közgazdaságtanában azt idézi, hogy: „Az elmélet a költött dolgokból, a gyakorlat a tényekből emelkedik ki.” Helyesen értelmezve, ma ez azt mondja számunkra, hogy az elmélet absztrakció, a gyakorlatot pedig a helyzet szüli.

Hogyan függ ez össze Tardos Márton személyiségével? Úgy, hogy Marci élete nagyobb részében tanácsadó volt, ami a modern korban vált nagybetűs kifejezéssé. Nos a tanácsadónak ott van jó terepe, ahol az elméletek vitatottak (vagy nincsenek), és a politika hajlamos a tényeket figyelmen kívül hagyni, egyeseket kiragadni, azokat félremagyarázni, vagy szlogenekkel helyettesíteni (olyanfélékkel például, hogy a gazdaság dübörög).

Szakértőnek lenni nem könnyű. Sokan ma is úgy gondolják, hogy attól szakértő valaki, hogy „független”. Független, de mitől? Kormányzattól? Párttól? A politikai tanácsadásban az ilyen szakértő ritka, mint a fehér holló. Sőt, talán nincs is, hiszen a gazdaságpolitika a természeténél fogva etikai jellegű, vagyis sok tekintetben értékválasztás kérdése. Ami a szakértőt az teheti szakértővé, hogy tudományosan vizsgál problémákat, hatásokat, döntési helyzeteket. Ilyen szakértő volt Tardos Márton is, vállalva, hogy álláspontja nem független világnézetétől.

A magyar közgazdasági gondolkodásra a gyakorlati és politikai vonulat mindig jellemző volt. Gondoljunk Széchenyire, Kossuthra, de akár a leginkább tudósnak tekinthető Kautz Gyulára, aki egyben jegybankkormányzó is volt. Gazdaságpolitikusi szerepet vállalni tehát nem szégyen. És ezek a közgazdák nyíltan vállalták világnézeti elkötelezettségüket, sőt gyakran érveltek is döntésük helyessége mellett.

A közgazdák más tekintetben is különbözők. Vannak, akik könyveket írnak. Vannak, akik nagyhatásúak de szinte semmit sem írnak. Tardos Márton egyik kategóriába sem szorítható be. Legendásan beszélgető, másokra személyesen nagy hatást gyakoroló közgazdász, de egyben nagyszámú írásművet is magáénak mondhat. Igaz, ezek jórészt publicisztikák. De sajátosak. Nem a tudományt népszerűsítik, hanem aktuális kérdésről a szakmának, sőt gyakran kifejezetten a politikusoknak szólnak. A két típus nem értékkülönbséget jelöl. A vastag művekre sem emlékszünk tovább, mint a rövidebbekre.

Befejezésül, még egy régi szerzővel élek vissza, Shakespeare-rel, őt idézem kifordítva: „Dicsérni jöttem Marcit, nem temetni, a jó mit tett túléli őt…” Ilyen szerencsés az emberi emlékezet.

A cikket a szerző lánya, Hetényi Zsuzsa engedélyével közöltük.

Megemlékezés Tardos Mártonról

Barátunk, Marci. Tardos Márton emlékére. Pénzügykutató Rt., Budapest 2007.