Közpénzek és magánkultúra

avagy az intézményrendszeren kívüli értékteremtés esélyei

Az úgynevezett könnyűzenei élet jeles képviselői — köztük a Kispál és a Borz, az Anima Sound System, a Kimnowak, a Korai Öröm és az Emil.RuleZ! — a közelmúltban felvetették, hogy az általuk teremtett és közvetített értékeket valamilyen formában az államnak is támogatnia kellene. Ennek azonban a költségvetésben és a jelenlegi intézményrendszerben nincsenek meg a feltételei, így csak a különböző — igencsak szűkös — pályázati lehetőségek és más, alkalmi jellegű támogatások maradnak. Ugyancsak az elmúlt hónapok szomorú fejleménye volt az értékes népzenét, jazzt és etno-zenét felkaroló Fonó Budai Zeneház súlyos pénzügyi válsága, amely sokáig az intézmény bezárásával fenyegetett. Retkes Attila vitavezető: Jó estét kívánok, hölgyeim és uraim. Köszöntöm önöket a Budai Liberális Klubban. Retkes Attila vagyok, a Magyar Hírlap kulturális újságírója. Ennek az estnek a megtisztelő feladata, hogy házigazdája lehetek. Két szolgálati közlemény, mielőtt bemutatnám vendégeinket. Van egy ilyen aláírási ív, ami azért fontos, mert a Budai Liberális Klub rendezvényeit a Friedrich Neumann Alapítvány támogatja és felírjuk és dokumentáljuk, hogy sokan jelen voltak és a rendezvényt megtartottuk, a másik pedig, hogy vannak ilyen kis cédulák, ilyen kis A5-ös vagy még kisebb formátumú papírok, ahová azok leadhatják az adataikat, akik nem meghívóval jöttek ma, valamely újságból értesültek erről a rendezvényről, és akkor a jövőben a Budai Liberális Klub rendezvényeiről őket is szívesen tájékoztatjuk. Ha megengedik, akkor leülök és bemutatom vendégeinket. Jobbról balra haladva: Körmendy Ferenc, a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke, László Sándor, a Fonó Budai Zeneház és a Fonó Records igazgatója, Derdák András, a Millenáris művészeti igazgatója, Hajós András, az Emil Rulez vezetője, frontembere és Bence Ottó, a Hungarofest Kht. kinevezett igazgatója, ami ugyebár azt jelenti, hogy még kilenc nap és október 15-én foglalja el pozícióját. Beszélgettünk arról, hogy lehet, hogy nem volt szerencsés a főcím, amit megfogalmaztunk: Közpénzek és magánkultúra. Mindenesetre azt próbáltuk ezzel a főcímmel meghatározni, hogy van a magyar meg hát nem csak a magyar, hanem az egész világ kulturális életének egy olyan jelentős szelete, amely döntően nem közpénzekből, nem állami, vagy tartományi, vagy önkormányzati támogatásból, hanem magánkezdeményezésből, ha úgy tetszik, alulról építkezve — ez egy időben divatos fogalom volt —, civil szervezetek által vagy magánszemélyek által, esetleg vállalkozások által valósul meg és hát egy elég érzékeny kérdés az ilyen szervezetek viszonya a mindenkori hatalomhoz, a mindenkori pénzosztó szervezetekhez, lett légyen szó pályázati forrásokról vagy pedig intézmények által nyújtható támogatásról. Egy konkrét apropója is van, bár már nem az elmúlt napok, de azért az elmúlt hetek eseménye és a kulturális közvéleményt joggal foglalkoztatta, hogy a magyar, úgynevezett könnyűzenei élet jeles személyiségei, inkább úgy mondanám, hogy akik nem a klasszikus zene, vagy a par excellence dzsessz képviselői, hanem más műfajokat jelenítenek meg, tehát a magyar úgynevezett könnyűzene képviselői meghatározták és megfogalmazták azt a szándékukat, hogy jó lenne, hogyha a kulturális kormányzat, illetve a közpénzeket osztó szervezetek az ő általuk teremtett és közvetített értékeket is az eddiginél hangsúlyosabban támogatnák, vagy egyáltalán támogatnák. Úgyhogy Hajós Andráshoz fordulnék elsőként, hiszen ő és az Emil Rulez benne volt ebben a csoportosulásban, amelyik ezt megfogalmazta. Milyen szempontok vezéreltek titeket? Hajós András, az Emil Rulez zenekar vezetője, frontembere: Köszönöm szépen a szót. Annál is inkább érdemes velem kezdeni, mivel gyakorlatilag semmit nem tudok erről az egész ügyről, be kell vallanom őszintén. Arról van szó, hogy elsősorban a zenekarunk más tagjai képviseltették magukat ezekben az előkészületekben, de tény egyébként, hogy magam is tudok az ügyről. Bár tényszerűen nem írtam alá, de nyilván támogatója vagyok ennek az akciónak. Amennyit én erről olvastam és amenddig ezt követtem, én azt gondolom, hogy az egésznek a motivációjáról tudnék talán többet beszélni, mint arról, hogy milyen anyagok hol tartanak és milyen kormányzati oldali reakciók vannak erre. Azt hiszem, hogy a magyar könnyűzenészek talán egy ilyen második generációja, lehet úgy nevezni, vagy most feltörekvő, vagy feltörekvésében tíz éve egy helyben toporgó köre, vagy mint ahogy mi öreg korára feltörekvővé vált kis csapat úgy gondolta, hogy itt van az ideje annak, hogy megpróbáljunk valamit, valamit változtatni azon a helyzeten, hogy a könnyűzenének csak és kizárólag piaci körülmények között kelljen működnie. Számos iskola van ezen belül. Magam számos veszekedésen vettem részt különböző zenész társaimmal, kölcsönösen lehülyéztük egymást Prigerékkel, Lovasival, majd utána a telefonon ezt folytattuk ide-oda, de arról be tudok számolni, hogy nagyjából egy dologban mindenki egyetért. Lehet, hogy ez demagógia a részemről, hogy ezt emelem ki, de nyilván azért, mert az az én véleményem ez ügyben, vagy ehhez áll közelebb. Nem elsősorban arról van szó, hogy a piacon működő zenekarok konkrétan gázsira vagy a saját zsebükbe több pénzt szeretnének az államtól. Arról van szó, hogy valahogy ennek a könnyűzenésdinek a keretrendszerét szeretnénk egy kicsit megtámogattatni. Én úgy tudom, ahogy a dolog most állt, de talán mások erről többet fognak tudni, hogy igazából a másik oldal a fogadókészség és elsősorban ez irányban nyilvánul meg a holland modell, ha úgy tetszik, állítólag az egyik minisztériumnak, a másik minisztériumnak elsősorban az tetszik, hogy a vidéki kultúrházprogram része a dolognak. Most különösebb részleteket nem tudok erről mondani, ezért abbahagyom a beszédet. Retkes Attila: Mielőtt ütköztetjük az álláspontokat, mert én úgy érzem, hogy lesz valamennyire ellenvélemény is, azért megkérdezném, hogy említetted a — hogy is fogalmaztad? — könnyűzene kereteinek a meghatározását, vagy támogatását? Mert éppen ez az, ami ugye az úgynevezett rendszerváltás előtti évtizedekben már jól-rosszul, de működött és amitől éppen hogy szabadulni akartak a könnyűzenészek? Hajós András: Viszonylag kevés ismeretem van a rendszerváltás előtti könnyűzenéről. Azt, ami hallgató, tudok arra a korszakra csak visszaemlékezni. Én azt gondolom, hogy egyébként a viszontkérdezés az valóban jó, tehát azért egy nagyon bonyolult történet ez az egész, mert szerintem már önmagában azt definiálni, hogy akkor most ez a könnyűzenei nevű dolog ez honnantól és meddig tart, amiről mi beszélünk, már ez is egy eléggé bonyolult ügy és ennek a végén a legtöbb félelem az egész üggyel kapcsolatban elsősorban az, hogy amikor ilyen definíciós kérdések már a történet elején felmerülnek, akkor a végén annak van egy bizottság, abban a bizottságban vannak emberek és azok az emberek fogják megmondani, hogy hol van a határa egy kulturális fogalomnak és innentől kezdve az én lázadó és önkritikusan megjegyzem, lusta lelkem el szokott fáradni ezektől a történetektől. Retkes Attila: Itt is van egy bizottsági elnök, a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke, aki egy kicsit az egész közszférát vagy pénzosztókat is képviseli ezen az estén és gondolom, talán nem teljesen ért egyet az eddig elhangzottakkal. Körmendy Ferenc, a Fővárosi Közgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke: Én hasadt lelkű vagyok, mert életemből körülbelül harminc év azért a zene jegyében telt el és én emlékszem azokra a bizottságokra, amikről az András beszélt, sanzonbizottságnak, vagy ilyesminek hívták annak idején Bródy János és …Én „85-től rádiós voltam. ott a rádióban még működött egy olyan bizottság, Szentkuthy Pál volt a vezetője, amelyik például vette, szóval úgy érezte, hogy arra fel van kenve, hogy döntsön arról, hogy mi a jó rock zene, meg mi a rossz rock zene, mi jó tánczene, mi rossz tánczene és akkor ott be voltak sorolva ezek a művészek, együttesek mindenféle fakkokba és akkor e szerint jutottak hozzá lemezhez, rádiófelvételhez, esetleg kelet-németországi turnéhoz, effélékhez és, és akkor akik nem voltak minősítve, azok nem jutottak ezekhez hozzá, legalábbis így volt a hatvanas-hetvenes évek, meg így volt aztán a nyolcvanas évek, ugye itt elfogult a teknősbékának a páncélja, tehát akkor egy kicsit más helyzet lett már. Szóval az ilyen bizottságok igénylése, mert én sem tudom voltaképp elképzelni, hogy ki fogja megmondani és milyen formában azt, hogy melyik a jó rock zene és melyik a rossz rock zene. Seres László kitűnő publicista a Népszabadságban fölvetette ezt a kérdést, hogy akkor most a Ganxta Zolee hova sorolható, vagy hogy hol van az a határ, ahol majd esetleges állami pénzekhez hozzá lehet férni, mert egyesek szerint az értékes művészet, mások szerint nem értékes. Megmondom őszintén, hogy tekintve, hogy nem csak a rockzenéről van itt szó, hanem egy nagyon alapvető kérdést feszegetnek maguk a rockzenészek. Talán nem is tudják, mennyire fontos kérdés. Elnézést, nem akarok őket lenézni, magam is tizenkét évig a Rockszínházban játszottam. Tehát azt a kérdést, hogy az alternatíva struktúrán kívüli művészeti produkciók miként foglalhatják el a helyüket abban a társadalmi értékrendben, amelyik nem is ismeri ezeket az elosztásokat. Az emberek voltaképp műalkotásokkal szembesülnek egy galériában ugyanúgy, mint amikor otthon föltesznek egy CD-t, vagy pedig elmennek egy színházba, amiről első pillanatban nem azt fogják megállapítani, hogy ez egy struktúrán kívüli színház, hanem hogy játékra alkalmas művészeti igény. És azt nézik meg, hogy mit kapnak ott, tehát voltaképp mégis, mégis nekünk, akik döntéshozóként felelünk állami és önkormányzati pénzek elosztásáért, ezt a különbséget meg kellett tenni, mégpedig oly módon kellett megtennünk és elsősorban a színházi életben kellett megtennünk 1990, a rendszerváltás éve után, hogy el kellett venni, tehát ezt nem tudom máshogy mondani, el kellett venni a nagy struktúrán belüli hatalmas, ólomlábakon mozgó kulturális intézményektől, nevezetesen színházaktól, amely pénzköltés szempontjából ilyen fekete lyukak voltak, tehát számolatlanul dőlt beléjük az állami támogatás, bevételi kényszer nem volt, 60-80-120 forintos színházjegyek voltak, amelynek köszönő viszonyuk nem volt a színházi működésnek a költségeivel, tehát ezektől az intézményektől el kellett venni pénzt, létre kellett hozni úgynevezett támogatási alapokat. Mi négyet hoztunk létre: színházi, zenei, képzőművészeti és közművelődési alapot. Ez később egy kötőjellel, közművelődési kötőjelű, közművelődési-tudományos alap lett. A legnagyobb rikácsolás a színházi világban volt természetesen. Aztán a színigazgatók hát ezt nehezményezték, hogy a színházuk pénzei meg lettek nyirbálva. Azt a színházi alapot, ami mindmáig szerintem elég sikeresen működik, jelenleg 100 millió forint körüli összeget osztunk szét évente ebből az alapból és ide készülve megnéztem, körülbelül 80 produkciót illetve alkotóműhelyt támogatunk ebből. Na most ez egy — zárójelet nyitottam — (?) ez megint egy másik ellentmondásra vezethető. Ha elosztjuk nyolcvannak a százmilliót, már annyira kevés lesz az osztás végén, hogy, hogy fölvetődik a kérdés, hogy nem csak a lelkiismeretünket nyugtattuk-e meg azzal, hogy ilyen kevés pénzt átlagoltunk két produkcióra, de ez mellékszám. Tehát létrehoztuk ezeket az alapokat a struktúrán kívüli vagy alternatív művészetek támogatására és a művelődési házaktól független közművelődési tevékenységek támogatására. Na most ezzel szerintemaz önkormányzat, közvetve az állam elismerte azt, hogy a kultúra az nem a bürokratikus működés íróasztal-dömpingjében keletkezik, hanem az kint keletkezik, a tehetséges emberek többnyire személyiségek. Tehát ez egy ilyen, sajnos ez egy ilyen dolog, személyiségek hozzák létre a kultúrát és személyiségek közössége, tehát nem az állami bürokratikus ész és nem az önkormányzat hozza. Ebből viszont az következik, hogy ezeket a személyiségeket kell megtámogatni és mi itt támogatunk elsősorban. Azt a lehetőséget, hogy ezek által a személyiségek által létrehozott termékek, műalkotások, mondjuk így, találkozzanak önökkel, a közönséggel. Tehát mi a találkozás színtereit szeretjük a legjobban támogatni, vagyis én nem is szeretném ezt a kérdést föltenni, amit a Seres föltett, hogy Ganxta Zoleet támogassuk-e, vagy pedig a nem tudom, Zoltán Erikát. Szóval a kérdés úgy szól és az a feladatunk, hogy teremtsünk minél több olyan teret, ahol ezek a találkozások létrejöhetnek. Nem véletlen, hogy a fővárosi Trafó — kötőjel — Kortárs Művészetek Háza nevű intézményt létrehozták és több száz millió forintos támogatással fönntartja. Az sem véletlen, hogy a Petőfi Csarnok egy igen jelentős belső tartalmú változáson ment át és egyre inkább válik a rockzene mellett úgynevezett etnomozgalomnak is egyik színterévé, a dzsesszről és egyebekről nem is beszélve. Helyeket hoztunk létre, illetve alakítottuk át a profilját, tehát és ezen túl helyeket igyekszünk támogatni, ugyanúgy a Fonó, ahogy a filmszínházak, ahogy a MEO nevű képzőművészeti centrumot, ahol évi körülbelül 10 millió forinttal segítjük az átfogó művészetkutató központot, tehát elsősorban a színtereket segítjük, másodsorban csak közvetlenül az alkotókat, hiszen az önkormányzatnak az a feladata elsősorban, hogy, hogy magát, demagóg módon fogalmazok, az adófizető polgárokat juttassa kulturális élményhez. Tehát — mindjárt be is fejezem ezt a kört —, tehát ha azt kérdezik, hogy elegendő-e az a pénz, amit mi erre költünk, akkor én azt mondom, hogy olyan kulturális emberrel még nem találkoztam, aki bármire azt mondja, hogy elegendő. Nem csak azért nem mondja ezt, mert valóban nincs neki elég pénze, hanem taktikai okokból sem mondhatja, mert ha egyszer azt mondja, hogy elegendő pénze van, azt becsületesen bevallja, akkor soha többet nem fognak neki adni, mert iszonyatos kaparászás, marakodás van a végesen rendelkezésre álló források körül. Tehát egyébként az az összeg, amit nagyjából a főváros most a kultúrán kívüli kultúrára költ, tehát nem említem a Vidámszínházat és egyéb művészeti intézményeket. Körülbelül félmilliárd forint. Ez egy kétmilliós nagyvárosnak, egy 370 milliárdos költségvetéssel rendelkező nagyvárosnak szerintem kevés. Tehát ugyanakkor nincs olyan pénzügyi állapotban a főváros, hogy többletforrásokat tudjunk szerezni és az a technika már nem működik, ahogy elindultunk, tehát hogy … [nem érthető] az intézményről. Az nem megy. Az intézmények bizonyos értelemben rá vannak már kényszerítve arra, hogy saját belső forrásaikat mozgósítsák és teljesen ki vannak számítva Tehát elvonni tőlük már nem tudunk odaadni alternatívoknak. Egy, illetve nekem van egy régóta a művészek által kárhoztatott elképzelésem, főleg a színészekkel. Én azt állítom, hogy a főváros tizenhárom színházat fenntartani nem tud. Ilyen egyébként a tőlünk nyugatra levő világban sem ismert, hogy városok, színházak, kőszínházak, társulatok eltartsanak. Tehát én nem látok nagyon más megoldást, mint a színházak átalakítását közhasznú társaságokká vagy vállalkozásokká, amelyek jobban kiteszik a piaci hatásoknak ezeket a színházakat, kicsit az alternatív szféra felé közelítik ezáltal, hiszen a struktúrák nap mint nap küzdenek a forrásokért, a közönség kegyeiért. Tehát ők számukra természetes is … [nem érthető] a piacszerkezetben való működés. Ezt az egyetlen olyan lehetőséget látom én, hogy többletforrásokat az alternatív … [nem érthető] fővárosi jelenlegi pénz… Elnézést, hogy hosszasan beszéltem. Retkes Attila: Köszönjük szépen. Derdák András, nekem úgy tűnik, de majd lehet, hogy megcáfolsz, hogy mintha egy kicsit kettős szerepkörben is venne részt ebben a vitában, hiszen egyfelől egy kormányzati, tehát közpénzfenntartású intézmény és kulturális színtér, a Millenáris művészeti igazgatója, másfelől részese, kezdeményezője ennek a mostani akciónak is és belülről ismered azt a világot, ahonnan ez kiindult. Derdák András, a Millenáris művészeti igazgatója: … [nem érthető] Szerintem most az ittlétem szempontjából indifferens a Millenáris, mert a Millenáris szerintem az egyetlen olyan hely, aki dacára annak, hogy pont ötödét költjük az egy évvel ezelőtt költöttnél, mégis azt tudom mondani egyetlen kulturális intézményként, hogy elég, köszönöm szépen, tehát mi jól vagyunk a magunk részéről nem több és nem kevesebb a forrás. Nyilván ki tudok találni ezer olyan dolgot, hogy el lehessen költeni még sok pénz, mondjuk nem áznának be a csarnokok, az jó lenne, de hát beáznak. Nem ez a lényeges szerepköröm itt most, hanem az, hogy én ebben a közegben mozgok tizen-éve egy Banán klub nevű nonprofit kultúrházat csináltam ennek előtte és hát ahogy a Feri mondta, a nap mint nap való küzdés és túlélési gyakorlat volt az én részem. Innen ismerem az aláíró zenészek habitusát, hozzáállását, lelkét, szándékát, bármilyét és azt mondtam, hogy miután én egy kicsit beljebb vagyok most az államba, valószínűleg tudok nekik segíteni, vagy szívesen segítek, mert nyilván ebben a szférában fogok még mozogni tíz év múlva is. Úgyhogy megpróbálom artikulálni, hogy mi is a probléma, vagy mi, mi is a beszélgetésünk tárgya. Azt észleltük, észlelték a zenészek, hogy van egy magyar kultúra, ami olyan amilyen: élő, mozgó, változó, megújuló, részese a Fesztiválzenekartól kezdve a Nemzeti Színházig, az Emil.Rulez-től a nem tudom meddig mindenki. Függetlenül attól, hogy kinek mi tetszik belőle, ez egy kultúra. Ezen belül vannak különböző források. Egy forrás a piac, ami nyilvánvalóan eltart egy csomó részt, részterületét a kultúrának, egy másik forrása az állam különböző csatornákkal, erre majd szerintem érdemes visszatérni és ez szerintem az Ottó dolga lehet, mert ő például egy olyan új állami forrás, amit eddig nem számoltunk bele tulajdonképpen ezekbe a forrásokba és azt láttuk, hogy én legalábbis azt látom mint szervező, aki nap mint nap ilyen rendezvényeken veszek részt, hogy van valamire közönség, vannak alkotóművészek, akik igenis értékes, fontos dolgot csinálnak és az állami újraelosztásban a pozíciójuk mégsem olyan, mint hasonló művészeti produktumokat előállító művészi csoportoknak, művészeknek, nem tudom, hogy hogy mondjam. Azt láttuk, hogy az állam nagyon lassan reagálja le a születő új irányzatokat, az állam rettenetesen lomhán reagál bármire, ami új. Még mindig arról beszélünk tulajdonképpen, hogy létrejöttek különböző párhuzamos, nem tudom, nyugati szó, amit használtál rá, kultúrán kívüli intézmények, akik nap mint nap küzdenek a túlélésükért, miközben láthatóan, ha egymás mellé tesszük a programjukat, akkor több program van, több közönség van, több, több élet van bennük, mint néhány intézményben, amit viszünk tovább, mert megszoktuk hogy van Vígszínházzal példálóztunk, hogy van tizenhárom színházunk, akkor úgy ment. Miközben elképesztő helyek vannak a városban, elképesztő figurák vannak a városban, akik eszméletlen jó dolgokat csinálnak És az egyik kiindulópontja ennek az egész mozgalomnak az az volt, amikor kiderült, hogy az egyik nagyon jól menő zenekar frontembere amikor kórházba került, beteg lett, akkor nem volt mögötte semmi, mert hogy ő úgy kimaradt ebből az állami gondoskodásból, ami régen nem fordult elő, mert volt egy zenészalap, voltak különböző jól-rosszul működő struktúrák, most nincsenek ezek. Mert azt mondtuk, azt mondta az állam, azt mondta azt mondtuk mi közösen, ne szépítsük, hogy majd ezt megoldja a piac. Na azt látjuk, hogy nem jó hogyha a piacra bízzuk. Nem jó, mert akkor az történik, hogy a rádiókban, vagy akár a magyar közszolgálati televíziókban is nem magyar zenék hallhatók többségében, hanem külföldi zenék. Én igazán nem fogom azt mondani, hogy százszázalék magyar zenét a közszolgálati médiumokba, vagy médiákba, de azt gondolom, hogy az mégis csak helyes, hogyha abban az országban lakó fiatalok annak az országnak a zenéjét is hallják legalább. Na most a piaci érdek ez ellen dolgozik. A kereskedelmi csatornáknak nem érdeke magyar zenéket játszani, mert nagyon kicsi a hallgatottság és ugye ez aztán rögtön összefügg egymással, mert azért kicsi a hallgatottság, mert nagyon kevéssé hozzáférhetőek. Persze ez egy nagyon fontos probléma, de innen is megközelíthető. Tehát azt láttuk, hogy nem helyes a piacra bíznunk tökéletesen azt a fajta kultúrát, ami — és ne szépítsük — a tizen…, mondjuk tizenháromtól harmincig korosztály, tehát aki a nézőinket meg fogja határozni, nagy számban fogyaszt. Ez a korosztály nagyon kis részben jár operába, nagyon kis részben használ klasszikus intézményeket, ellenben rendkívül nagy számban hallgatja az Emil.Rulez!-t. És én azt gondolom, hogy ez helyes, hogy ez így van. Helyes és nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy az Emil.Rulez!-nek vagy a Kispálnak kéne a zsebébe nyomni pénzt, mert ők megkeresik a magukét. ők azon zenekarok között vannak, akiknek jól megy a szekér, fut a szekér, ismertek, sok koncertjük van, korrekt gázsikat képesek kialkudni velünk, szervezőkkel. De mi van a fiatalokkal? A fiatalokkal ugye az van, hogy míg régen az ember a kezébe vett egy gitárt és kiállt valahova a barátaival egy lakásba és akkor összehozott egy zenekart, ahol úgy el lehetett indulni. Most sokkal nehezebb, minden látszat ellenére sokkal nehezebb ez a helyzet. Budapesten még csak-csak működik. Ugye azt mondjuk, hogy Budapesten mindig bajok vannak, de Budapest még csak-csak. Vidéken ellenben a művelődési házrendszer gyakorlatilag összeomlott, koncerthelyek nincsenek. Azok a koncerthelyek, akik maradtak, akik ilyenfajta akár dzsessz-szel, akár folkkal, akár népzenével, akár könnyűzenével, bármilyen ágú rockzenével foglalkoznak, iszonyú állapotban vannak, rettenetes fizikai körülmények között működnek, rendszerint nincsen annyi pénzük, hogy a rezsit ki tudják termelni, ergo, csak tutira mennek. Tehát hogyha mondjuk a … kevésbé ismerem, a Kispállal fogok példálózni, mert azt jobban tudom. Kispál mondjuk nyolc évvel ezelőtt adhatott vidéken egy koncertkörúton nyolc-tíz-tizenöt helyen koncertet, most ad hát hat helyen mondjuk, hat nagyobb városban és egyre kevesebben vannak a koncertjeiken. Megkérdezték a szervezőt, hogy hát ez miért, miért fordulhat elő, hát kezdünk rosszak lenni, gondolták ők nyilván először. Kiderült, hogy nem, hanem évente az az egyetlenegy darab koncert van abban az adott művelődési házban, amit ők adnak és a Kispálra menni tuti, mert arra biztosan bejön annyi lé, amiből ki lehet fizetni azt a gázsit és aztán pont. Tehát így történik a fiatalokkal, nincsen fellépési lehetőségük. Ez azt jelenti, hogy ki fog veszni, vagy legalábbis nagyon veszélyes módon elkezd gyengülni a tehetségek fölhozása. Tehát még egyszer: nem arról van szó, hogy a sztárzenekaroknak kéne támogatást adni, hanem arról van szó, hogy a piac rendkívüli kegyetlenségét kéne kicsit erősíteni annak érdekében, hogy új tehetségek, hogy új Hajósok, hogy új Lovasék születhessenek és ők aztán mindenféle külföldi helyeken képviselhessék a Magyar Köztársaságot, mert közben viszont amikor arról beszélünk, hogy külföldi fesztiválokon a magyarok milyen remek helytállnak, lásd olasz, angol meg mindenféle hetek vannak, akkor az ottani programnak rendkívül nagy szelete ez a fajta párhuzamos könnyűzenei világ, amit eszelősen szeretnek is Nyugat-Európában, mert tényleg jó és nagy tömegeket mozgat meg. Merthogy amikor kifelé föl kell mutassuk a bizonyítványunkat, hogy mit csinálunk, akkor örömmel látjuk, hogy milyen jó zenekaraink vannak, és közben nem gondoskodunk arról, hogy ezek aztán még tíz-húsz év múlva is legyenek. Retkes Attila: Köszönöm. A Fonó Budai Zeneház és a Fonó Records példája ugyancsak az elmúlt hónapokban elég sok helyen megjelent a magyar nyilvánosságban és itt ugyebár nem erről a bizonyos említett úgynevezett könnyűzene fogalomköréről van szó, hanem olyan zenei műfajokról, amelyeket teljesen egyenértékűnek mondhatunk az úgynevezett komolyzenével, klasszikus zenével is, hiszen éppen arról szól az utóbbi tíz-tizenöt-húsz év és nem csak Magyarországon, hanem Európa-szerte, hogy a műfaji határok korábbi merev, dogmatikus szembenállása egyre kevésbé jellemző. Ezt a folyamatot nyilván segítette a világzenének nevezett zenei irányzat, a cross overnek (?) nevezett különböző műfajokat ötvöző zenei irányzatok, de nem csak ez, hanem egyébként is van egy társadalmi-szociológiai folyamat, amely e felé mutat. Szóval a Fonó olyan zenei műfajokat vállalt föl, népzenét elsősorban, különböző etnikus gyökerű zenéket, kortárs kreatív-improvizatív zenéket, amit más nem nagyon. Valóban klasszikusan talán struktúrán kívülinek is mondható, de ugyanakkor a Fonó mégis csak egy intézmény és hát nagy bajba került az elmúlt időszakban. Most talán már kicsit jobb a helyzet, László Sándor igazgató úr elmondja. Mik ennek a történetnek számodra, számotokra, vagy akár mások számára is a legfontosabb tanulságai? László Sándor, a Fonó Budai Zeneház és a Fonó Records igazgatója: Hát én ahhoz csatlakoznék, amit András fejtett ki, hogy … [nem érthető] nincsen évek óta, a rendszerváltás óta, vagy előtte nem tudom, hogy volt-e, nincsen kulturális stratégiája, nincsenek olyan, vagy nagyon kevés olyan szervezet van, ami le tudná reagálni ezeket az úgynevezett struktúrán kívüli intéményeket. Tehát a rendszerváltás után létrejött jó néhány olyan kezdeményezés, amit nem az állam hozott létre, de mégis azért az elmúlt tíz év alatt bizonyította, hogy van létjogosultságuk, értéket termelnek, különböző csoportoknak adnak holdudvart, biztosítanak lehetőségeket. Ilyen az említett MEO, ilyen a Krétakör, ilyen a TNT, különböző területeket említsek, és ilyen a Fonó, ami nyolc éve magánkezdeményezésként alakult, volt egy őrült ember, aki azt mondta, hogy neki elég sok pénze van arra, hogy felelősen gondolkodva, nemcsak a saját életét biztosítsa, hanem gondoljon arra, hogy az eljövendő generációknak esetleg mi lesz és úgy gondolta, hogy kulturális területen tud leginkább valamit mutatni és azt mondta, hogy… [nem érthető] annakidején is az volt már, hogy a művelődési házak ugye haldoklottak, nem igazán volt az a régi struktúra jól vagy rosszul működött. Tehát ő azt mondta, hogy létrehoz egy ilyen intézményt és eltelt nyolc év, a nyolc évet végigcsináltuk, számtalan programot, számtalan fesztivált megjelentettünk és egyszercsak abban az állapotban találtuk magunkat, hogy nem tudunk tovább működni, aminek az volt az oka, hogy hát a nyolc évet úgy csináltuk végig, hogy soha egyetlenegy évben nem igazából előre tervezünk, nem tudtuk, hogy miből gazdálkodjunk, mert úgy gondolkodtak rólunk, hogy hát ők úgyis működnek, tehát úgyis, úgyis ki fognak nyitni, úgyis lesznek programok, nagyon jó, hátba veregettek minket, kaptunk … díjat, de igazából senki nem látott be úgy a gazdálkodásunkba, hogy biztosította volna azt a, azt a bizonyos működési költséget, ami feltétlenül van egy ilyen intézményben. Én úgy gondolom, azt leszögezhetjük és ezzel szerintem mindenki egyetért, hogy kultúra nagyon kis szelete tud működni piaci alapokon. És akkor el is jutottunk oda, hogy az állami szerepvállalásra szükség van és, és akkor viszont meg kell találni azokat a struktúrákat, meg létrehozni azokat a struktúrákat, ahol ezek az intézmények azt gondolom tudnak működni. A Fonónak a legnagyobb problémája az volt, hogy, hogy nem tudta kigazdálkodni a bevételeiből, a pályázati úton befolyt pénzeiből azt a költséget, amivel be lehet fűteni a házat, amivel ki lehet fizetni a fizetéseket, tehát az úgynevezett klasszikus rezsiköltséget. És eljutottunk oda a nyáron, hogy ezt nem tudtuk tovább csinálni. Tehát vagy létezik valami állami szerepvállalás, amire bizton számíthatunk és kiszámítható és tervezhetünk vele, vagy be kell zárnunk a kapukat. Több helyről érkeztek segélykiáltásokat, amik gondolom, elég megszorítottak. És van még egy másik dolog, hogy a Fonónak a hiányait a tulajdonosok, nem szeretik ezt a szót, hogy tulajdonosok, az az alapítók tömbjében és nem biztos, hogy az egészséges állapot, hogy egy vagy két embernek az éppen aktuális vagyoni helyzetére legyen alapozni, hogy mi működjünk. Tehát mi azt mondtuk, hogy vagy felvállalnak minket a döntéshozók, kulturális döntéshozók, vagy , vagy be kell hogy csukjuk a kapunkat és mivel most említetted, hogy egy fokkal jobb helyzetben vagyunk, annak vannak előnyei, mert a minisztérium illetve a főváros is felismerte azt, hogy ez így nem mehet tovább. Hajós András: S ön tovább ment, csak azért, hogy ne legyek ilyen simli, ne legyünk ilyen simlik. Tovább tudja vinni ezt a dolgot. László Sándor: A probléma az az, hogy ennek egy ilyen, hát az, hogy most már ránk kimondod, ezt kellett, hogy kiváltsa ez a bizonyos balhé, vagy nem tudom, kampány, tehát hogyha nincsen kampány, akkor, akkor, akkor mi ugyanúgy elszenvedünk még négy-öt évig, tehát a probléma gyökerére nincsen igazából kulturális stratégia, nincsenek meg azok az intézményrendszerek, hogy egy ilyen intézményt tudjunk működtetni. Azért folyamadunk mindig ilyen vészkiáltásokhoz, meg azért vannak ilyen kampányok, mint a Rádió C, most nem akarok példálózni más intézményekkel, mert nincsenek meg az intézményi hátterek. Vagy nagyon kevés helyen van. Retkes Attila: Ez az alapításkor nem látszott? Tehát romlottak azóta a feltételek? László Sándor: — Nem, nem. Az alapításkor optimisták voltunk igazából, főleg az alapítók. ők azt mondták, hogy van egy intézmény, ami jól működik, eltér a művelődési házi bizonyos szokásoktól, tehát tiszta a mellékhelység, kapcsolódik a kulturáltságágunk, az,hogy normális programok vannak, azt, hogy egy kicsit más hozzáállással megy neki ezeknek a dolgoknak, akkor ez előbb-utóbb ki fogja termelni magát, illetve hogyha olyan …mint például nálunk a lemezbolt, vagy lemezkiadás, tehát ezek a több állami, több lábon álló működések ezek talán meghozzák azt, hogy el tudja tartani önmagát. Sőt a tulajdonosok, vagy az alapítók odáig is mentek annakidején, hogy ne is folyamodjunk állami forrásokhoz, tehát mutassuk meg, hogy ez nem működik. Tehát ők is belátták azért az elmúlt két évben, hogy ez így nem megy, tehát nem működik az, hogy ha baj van, akkor itt megmarad a …évente beletesznek 30 milliót, mert ez egy pár évig mehet nyilván, de hát ott is szűkösek a források, másrészt amit mondtak, tehát erre nem lehet egy ekkora intézményt alapozni. És önmagát meg nem tudja eltartani, tehát akárhogyan is próbáljuk csavargatni a dolgot, nem, nem, bebizonyította az elmúlt nyolc év. Retkes Attila: Körmendy Ferenc. Körmendy Ferenc: Hát énnekem nagyon nagy bajom evvel a gondolatmenettel. Alapvető bajom és megpróbálom ezt röviden összefoglalni. Tehát egy hasonlattal élek. Tehát van egy szegény család, pontosabban egy szegény férj és feleség, mely családot alapít, gyermekeket nemz egyet-kettőt-hármat-négyet-ötöt, mert egyszerűen úgy érzik, hogy ez az életük hivatása. De az a család az nem teremti meg az öt gyerek felnevelésének a feltételeit, hanem voltaképp elég felelőtlen módon az állami gyámkodás és szociálpolitika felé fordul, hogy én csináltam gyerekeket, de tessék ezt eltartani, hiszen közhasznú ez, hogy legyen majd katona, meg munkáskéz meg nem tudom mi. Ez egy rendkívül felelőtlen magatartás. Rendkívül felelőtlennek nevezem azt a kulturális alapállást, ami bármely jó szándékkal és szakszerűséggel, — még egyszer mondom — kulturális tartalmi szakszerűséggel létrehoz valamit, elkezd nevelgetni egy csírát, az a csíra megerősödik, olyannyira megerősödik, hogy intézményesedik, majd pedig ugye a létrehozók a történettől visszahúzódnak és azt mondják, hogy bár nem közöltem én az állammal, hogy majd az ő szerepvállalására is igény fogok tartani X év múlva, amikor én már csődbe mentem ebben a történetben, de most már ez annyira megerősödött, hogy az államnak úgymond, kötelessége azt az intézményt fönntartani. Tehát az a helyzet áll elő, hogy a tisztán strukturán kívül spontán módon a művészet önmozgásával létrehozott kulturális helyek megszilárdulnak, meggyökeresednek és vissza revolvereznek az államra és az önkormányzatra. Arra az államra és arra az önkormányzatra, ahol a bevezetőmben próbáltam mondani, azért szeretné egy kicsit oldani a merev intézményfenntartó funkcióját, hogy az így felszabaduló pénzekből éppen a tőle független kezdeményezéseket támogassa és akkor ezek a tőle független kezdeményezések gyakorlatilag szinte megzsarolják az államot és az önkormányzatot és azt mondják, hogy te azért támogassál engem és azért vegyél részt az én fönntartásomban, mert én már nagyon megszilárdultam és nagyon jól élek. Ez történt a Rádió C-vel is. A Rádió C rádiónak a pályázatában egyetlen szó nem volt arra, hogy a működéséhez állami és önkormányzati forrásokat igényel. A Fonó Budai Zeneház alapításakor egyetlen szó nem volt arról, hogy ez állami vagy közpénzforrásokra bazírozva akar működni. Azért és hát nagyon sajnálom, hogyha ezt ilyen vállveregetésnek vetted, én úgy emlékszem, hogy a legelső között a főváros volt, ami nemcsak díjat. hanem pénzt is adott a zenei alapból mondjuk például a Fonó Budai Zeneháznak, visszaigazolván a maga szintjéig, ameddig a tehetősségünk ezt engedte ezt a működést. Na most sorozatosan ezzel szembesülünk. Legutóbb, két héttel ezelőtt a Titanic Filmfesztiválnak az igazgatója, Horváth György fordult a fővároshoz az ugyancsak struktúrán kívüli és független Titanic Filmfesztiválért, hogyha izibe nem adunk nekik 12 millió forintot, akkor nem lesz fesztivál. Én erről azt kell kegyetlenül mondanom, hogy akkor nem lesz fesztivál. Ha íziben nem adunk a Fonó Budai Zeneháznak X millió forintot, akkor nem lesz Fonó Budai Zeneház. Akkor én erre azt kell hogy mondjam, hogy akkor nem lesz Fonó Budai Zeneház. Tessék a Fonó Budai Zeneházat hogy úgy mondjam, kalibráltatni a közönséggel. Ha olyan lesz a kulturális minőség, akkor tessék egy rövid, rugalmasabb és dinamikusabb jegyárpolitikával előre menni, vagy tessék mondjuk a BMC-től a hanglemezkiadás egy más stratégiáját, a Budapest Music Centerről beszéltem, ami szintén igen jelentős közszolgálati hanglemezkiadással rendelkezik, amely nem szégyellte a Csinibaba című film zenéjét kiadni és az abból kitermelt igen sok pénzből keresztfinanszírozta mondjuk a veszteséges Vidovszki, vagy Jenei, vagy nem tudom, a kortárs zenének azokat a kiadványait, amelyeket viszont kulturális misszióból kiadott. Na most nyilván ilyen belső… jó tanácsokat lehet osztogatni, én ezt tudom, de az ilyen belső keresztfinanszírozások lehetnek az egyedüli módszerek, nem pedig a közpénzekre való állandó ácsingózás, arra, hogy az ilyen kulturális viotópok, mert ezeket én annak nevezem, amely saját magán belül önfenntartó egységként kellene hogy az működjön, hogy ezek a viotópok meglegyenek, vagy a számuk szaporodjon. Tehát ilyen kulturális viotóp (?) a Sziget fesztivál, amely Sziget fesztivál az általa kőkeményen kitermelt profitból bekeresztfinanszíroz — bocsánat, csúnya szó —, keresztfinanszírozza azt a kulturális missziót, ahol amatőr vonósnégyesek, kórusok, vagy félamatőr táncszínházak és egyebek és képzőművészeti aktivitások és karitatív szervezetek a Szigeten dömpingszerűen meg tudnak jelenni. Nagyon egyszerű fölmutogatni az önkormányzatra meg az államra, hogy én már megszilárdultam és tessék engem eltartani! És megkérdezem én, hogy akkor mi hányat tartsunk el azon túl, hogy mondjuk fönntartja a Trafót meg a meg a Petőfi Csarnokot, mint helyek. Tehát példát, mondok egy példát csak. A ti legsikeresebb dolgotok annak a Pátria hanglemezsorozatnak a fölújítása volt, mint például a zenetudományi jelentőséggel bíró Az utolsó óra programnak a lebonyolítása. Tudniuk kell, hogy a magyar népzenekutatás és -gyűjtés egyik legnagyobb teljesítménye az a Pátria hanglemezsorozatban testesült meg a két háború között. Bartók, Kodály, Lajta és mások nagy érdemeket szereztek. Ez az anyaggyűjtés abbamaradt. ők voltak azok, akik ezt újra előhozták. Énszerintem ezt eminens módon a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének a fő tevékenységi profiljába kellett volna hogy tartozzon. Ti valóban közfeladatot vállaltatok itt át ebben az esetben, most ezt arra hozom példának, hogy szerintem jogosan várhattátok el és nem tudom, hogy végül is mennyi, arányaiban mennyi támogatást kaptatok erre a vonalra, jogosan várhattátok el, hogy mivel a magyar tudományosság legmagasabb fórumának a feladatait vettétek át, hogy itt ebben tisztán és jelentősen állami pénzek menjenek. De a ti koncertjeitek és lemezkiadásotok ugyanazok alá a piaci törvényszerűségek alá esnek, mint minden más. Tehát az nem megy, hogy a büfében többet költ a színházi látogató és a koncertlátogató, mint amennyit a jegyre elkölt. Tehát egyszerűen rá kell tudni a kulturális helyek fenntartóinak és a kulturális aktivitások kiötlőjének rá kell tudni venni a közönséget, hogy ne sörre költse a pénzét, inkább a jegyre. (Közbeszólás.) Meg kell tanulni kommunikálni, meg kell tanulni gazdálkodni. Körmendy Ferenc: Körülbelül ezt mondtam, tehát meg kell… (Közbeszólás.) Kicsit így három gyerekes anyaként háborgok. Körmendy Ferenc: Bocsánat, én a felelőtlenségről beszéltem, nem arról aki el is kapja. (Közbeszólás.) Csak vannak nehézségeink. Azt gondolom, ahogy elvárható az, hogy a gyerek ahogy nől, úgy megtanul különböző dolgokat, jó esetben ugye megtnulná a különböző szakmákat, megtanulna dolgozni, ez ugye sajnos úgy tűnik, hogy az elmúlt 10 évben elfelejtődött. De ugyanígy egy alapított cég is, egy intézmény is tanuljon meg helyet teremteni saját magának és hát… Retkes Attila: Adjuk meg először a viszontválaszt és egyébként a beszélgetés végén persze a közönség számára is teljesen szabad, a hölgynek természetesen megadjuk rögtön utána a szót. Derdák András művészeti vezető (Millenáris Kht.): Egyik dolog az az, hogy mi nem azt várjuk, hogy az állam tartson el minket, tehát szó sincs arról. … [nem érthető] … hogy tartson el minket, nem arról van szó. Arról van szó, hogy szeretnénk, hogyha a mi működésünkhöz hozzájárulna az állam. Az, hogy te azt mondod, hogy felelőtlenül létrehoztuk ezt az intézményt és felelőtlenül közpénzekért ácsingózunk. Én azt gondolom, hogy, nem hiszem, van Magyarországon olyan kulturális vállalkozás, függetlenül attól, hogy az állam [nem érthető] vagy hogy magánszemély … … [Nem érthető] …hogy el tudja tartani saját magát. Nem a programnak a felelőssége azt gondolom, hogy Magyarországon semmilyen intézménynek sem a felelőssége, hogy hogy itt milyen a közízlés, másrészt milyen az emberek anyagi helyzete, másrészt pedig mindannyian tudjuk azt, hogy a magyar lakosság hány százalék költ egyáltalán kultúrára. Tehát azt, hogy a, mondtál ötleteket, esetleg hogy jegyárak, meg… Szóval azt gondolom, hogy ezek olyan kényes kérdések, én nem tudok magasabbra emelni jegyárat, mint mondjuk a Millenáris ……Ha van egy ugyanaz a koncert, mondjuk egy … koncert a Millenáris Parkban és én nem tudom drágábban adni, az emberek nem jönnek el. Nem fizetik ki egész egyszerűen. A harmadik dolog az az, hogy már megemlítette az utolsó így önmagában is a Fonónak körülbelül 15 millió forint veszteséget hozott. De mi ezt felvállaltuk. Azt gondolom, hogy ez rendben is van, ha ennyi pénzzel meg tudtuk ezt a nagy programot, ennyi ráfizetéssel egy ilyen nagy programot meg tudunk csinálni, akkor azt gondolom, hogy … bitrokában vagyunk. a, ami azt gondolom, hogy biztos, hogy valahol vissza fog jönni. Tehát itt nem arról van szó, hogy abban reménykedünk, hogy az állam majd eltart minket, de nem is szeretnénk egyébként. Arról van szó, hogy valamilyen kis hányaddal szálljon be az állam igenis és nemcsak a mi tevékenységünkbe, hanem ugyanúgy azokba a társintézményekbe, amik felnőttek és létrehoztak valamit és hát vagy tudnak működni, vagy nem. Azt mondod, hogy akkor ne működjenek, akkor valószínűleg nem fognak működni. Mi is azt mondtuk, hogy akkor föltesszül a kezünket és akkor tényleg bezárunk és akkor… Az a kérdés, hogy ez fontos az államnak, vagy nem fontos. Ha nem fontos, akkor hagyjuk elapadni tényleg, mert akkor zárjuk be az ajtót. (Közbeszólás.) Retkes Attila: Tessék parancsolni. (Közbeszólás.) Retkes Attila: Köszönjük szépen. Derdák András. Derdák András: Egy picit visszaterelném a beszélgetést az eredeti napirendhez, mert akkor nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak arra, amit mondott a …nagyon nem értek egyet, inkább vissza errefelé. Hogy az a baj ezzel a fajta működéssel, hogy ez egy pici ország, pici nyelvvel, ez pici piac. Addig, amíg Franciaországban el lehet adni x lemezt, addig Magyarországon ennek a tizedrészét, ráadásul azok gazdag országok, ez még mindig nem gazdag ország. Tehát hogy nem elég, hogy azt mondjuk, hogy az állam ne segítsen a piaci kultúrának, a piaci kultúra eleve sokkal kisebb, tehát nem tud igazi piaci kultúra lenni, ráadásul nem tudjuk külföldre kiterjeszteni igazából a magyar verseket, mert a kutya nem érti és így tovább. Tehát hogy én inkább abban gondolkodnék még tovább, hogy milyen egyéb olyan lehetőségek vannak a kezünkben, ami állami szerepvállalás, vagy legalábbis állami segítség, mert mégis csak az államnak az én felfogásom szerint az egyik dolga az, hogy beszedi az adókat, hogy aztán kifizesse olyan célokra, amiket a köz javára fontosnak tart. Hogy nézzük meg inkább, hogy milyen olyan lehetőségeink vannak, amiket még eddig nem használtunk és ilyen például szerintem egy Hungarofest Kht., amiről eddig keveset lehetett tudni, eddig kevés hír volt róla. Néhány éve alakult, még az előző kormányzati ciklusban és az volt a dolga, hogy a külföldi magyar megjelenéseket szervezze. Nézzük meg, hogy mi lesz a dolga most. Retkes Attila: Bence Ottó még mindig nem szólalt meg, de valóban talán érdemes lenne egy mondatban, ha gondolod, bemutatni, hogy a Hungarofest Kht.-nak, ami azt hiszem teljes nevét tekintve Nemzeti Rendezvényszervező Kht. Milyen feladatköre lehet és hát nyilván ezen belül az a koncepció, amelynek a nyomán te elnyerted az igazgatói posztot, milyen lehetőségeket kínál a mai este tematikájában szereplő struktúrán kívüli csoportoknak, művészeknek? Bence Ottó, a Hungarofest Kht. kinevezett igazgatója: Ami egy kicsi pontosítás, hogy volt egy ennek a kht.-nak egy jogi szervezeti elődje, ez volt a Frankfurt Kht., amiről talán mindenki a legtöbbett hallott, hogy a frankfurti könyvvásárt szervezte ezt bizonyos közhasznú társaság és némi névváltoztatással lett Hungarosfest Kht. belőle, amely jelen pillanatban eddig két nagyobb évadot tud maga mögött. Az egyik a franciaországi magyar évad. Ezek nagyon komoly megjelenések voltak. Szerintem nagyon kevés, befelé nagyon kicsi volt ennek a kht.-nak a visszhangja, miközben kifelé csak pusztán a franciaországi évad legalább kilencszáz eseménnyel bírt.. Tehát ez mindet úgy kell elképzelni, hogy vagy létező fesztiválokba integrálódtak be magyar programok, vagy önálló megjelenések voltak. A komolyzene… Ami nekem probléma, tehát ahogy elkezdtem nézni, én elkezdtem nézni a cég tevékenységét, tulajdonképpen majdnem mindenhez, ami itt elhangzott, tudok valamilyen módon kapcsolódni, de csak egy-két dolgot szeretnék Az egyik, amit én értem és amiből szerintem a lényeges problémák jönnek és itt is kiderül köztetek. Második oldalon és remélem ezt később a minisztérium is el fogja fogadni tőlem, az egyenlő távolság elvét. Az a nehéz ezekkel a közhasznú társaságokkal, miközben az állam pumpál bele az egyik oldalon pénzt keretszerződések alapján évadra ötszáz-hatszáz-nyolcszáz millió forintot, noha az állam minden pontján programmeghatározással próbál lenni. Most én gyakorlatilag a cégnél azt az újdonságot akarom behozni, hogy ez a kht. ne eddigi mintát követve pusztán egy pénzügyi lebonyolító mechanikus lebonyolító szerepű dolog legyen, hanem nagyon komoly kreatív tartalmi funkcióval töltődjön meg ez a kht. Mondok egy példát, hogy mire gondolok. Én azt gondolom, hogy a csatlakozás kapcsán is nagyon sok minden hangzik el az egész euro-atlanti integrációban, rengetet közhely van a levegőben. Egy évet voltam kint Németországban és abban teljesen biztos vagyok, hogy a magyar kultúra külföldi képviseletének nagyon-nagyon kettős stratégiát kéne követnie és ma már érdekes, amit te mondtál. Én azt hiszem, az egyik alapprobléma, hogy valószínű nagyon kevés [nem érthető] láttam eddig, tehát akár állami, állami oldalról is. Probléma szerintem az, hogy ez olyan provokatív pláne elmondani, de Kléberszberg Brúnon és Aczél Györgyön kívül ebben az országban eddig nem nagyon jutott eszébe kormányzatoknak az, hogy itt, tudom hogy azért, mert durva ez az ötéves terv, hát van egy baromi rossz … , hogy tervezni kell, kulturális stratégiák kellenek és mindig ciklusokon túlmutató kulturális stratégia kellene. Retkes Attila: Most alakult egy ilyen tanács. Bence Ottó: És hál“ istennek ez egy nagyon biztató jel, egyáltalán az hogy senkinek nem jutott az eszébe, hogy Magyarországon a kulturális fogyasztás milyen módon alakult át az egésznek a szerkezete, és akkor erre építve kitalálni azt, hogy az az új középosztály és ami egyre erősebb, egyre több pénzt ad ki, hogy lehet átcsábítani árukapcsolással a plázakultúrával a komolyabb, igényesebb kultur… Ugye ezek, ezek a dolgok apró építőkockák, amit csak tervezve lehet elérni. Ebből a logikából próbáltam kiindulni, hogyha létezne ez a belső magyarországi logika és úgy látom, hogy talán a Hiller miniszter úrral létezni fog, én látok biztató, kedvező jeleit ennek, ennek megadni a külső tervezett verzióját, tehát hogy lehet megcsinálni és én majdnem biztos vagyok benne, hogy a csatlakozó országok azt a nagy hibát fogják előre elkövetni, hogy mindenki iszonyú agresszív és aszelektív módon a saját nemzeti kultúráját próbálja kint érvényesíteni majd. Olyan sokan fognak lenni és annyira taszítóan fogják érzékelni az egész dolgot, hogy itt kettős stratégia van. Az évadokon keresztül új tartalommal, új formában kellene kampányszerűen, jövőre egyébként Hollandia lesz, a rá következő évben Olaszország, tehát tartalmilag, formailag megújítva a magyar külföldi jelenlétet képviselni. Ez két évszak szokott lenni általában, de a másik oldal, hogy rá kell szoknunk, tehát az alteritás nyomán, hogy az adót befogadó és ez is egy nagyon fontos dolog, tehát hogy amikor Hollandiába vagy Oroszországba viszünk ki programokat — hogy mondjam? — viszonyba kell lépnünk az adatkultúrával. Tehát nem azt kell elképzelnünk, hogy mi mit szeretnénk kivinni, hanem mitől válik izgalmassá a jelenlétünk. Mondok egy teljesen egyszerű példát. Egy irodalmi példánál maradva, ha azt mondom, hogy Oroszország, az nem biztos hogy lesz, csak hogy mindenki értse. Ha Oroszország és ha azt mondom, hogy van egy fiatalember, akit úgy hívnak Pérei János és iszonyú nagy sikere volt az utóbbi egy évben az irodalmi életben, megírta a Paulus nevű verses drámáját. Mindenképp egész irodalmi közegben nagyon, nagyon komoly irodalmi teljesítményt jelent. Szerintem a magyar kultúrának azért kell Pérei János, nem mert valakinek az ismerőse, hogy az irodalmi közeg azt mondja, hogy ő egy kellően súlyos ígéret, hanem azért mert a Paulus, Paulus-tábornak Sztálingrád mítoszt, tehát kutyakötelességünk Oroszországba bevinni egy olyan dolgot, amihez érzelmileg az oroszok, lehet az ellenkező oldalról, de viszonyulni tudnak. Ugyanezt tudom elmondani a holland kultúráról. Tehát itt is tervezni kell valamit, meg kell ismerni az adott országot viszonylag elég jól és ehhez kell a magyar művészetet hozzárendelni és hozzácsatolni ehhez a fajta dologhoz. A másik ugye, és tényleg lezárom ezt az egész dolgot és bármit lehet ezen túl kérdezni, hogy nekünk tényleg három-négy-öt országra szóló kooperatív együttműködési formákat kell kitalálni, tehát úgy kell elindulnunk, hogy mindig Magyarország legyen az iniciátor, mert csehek, lengyelek, mindenki magát akarja majd beletenni a közösbe és nekünk pedig mindig, mindig az össz európai identitáshoz kéne teljesen originálisat hozzátenni, ehhez már hihetetlenül megvan a tradíciónk, az egész XX. századi komolyzenei tradíció, tehát Bartóktól Ligetiig a kortárs zene mind. Kint azt várják el tőlünk, hogy ez originális eredetű unikális dolgot hozzuk. Ezt kéne beleilleszteni. Felmerült még a beszélgetés elején a holland modell meg több más nemzetközi példa. Nyilván nem lehet megkerülni a kérdést így néhány hónappal a csatlakozás előtt, hogy mindazok a problémák, amik a mai estén itt szóba kerülnek, megmaradnak-e, súlyosbodnak-e, így könnyebbé válnak-e a csatlakozással és vannak-e olyan modellek, amiket ha nem is automatikusan, de a struktúrán kívüli kulturális intézmények át tudnak esetleg venni EU-tagállamoktól. Egyet hadd mesélje el, hogy én a finneket iszonyatosan imádom. Tehát amit én finnekkel összebeszéltem, interjúztam, tehát a következő, tehát hogy lehetne a marketinget jól és ízlésesen hogy lehet működtetni. Erre egy példa, megint jó példa lesz és szerintem ezeket mind a hollandoktól, svájciaktól, finnektől kéne, tehát maradjunk a kis országoknál és a működő modelleknél. A finnek azt csinálják, hogy veszik a 12–16 év közötti kizárólag segédmotorral foglalkozó, gyertyát tisztogató külvárosi fiatalnak a célcsoportját. Hogy kell ezt a célcsoportot minőségi kultúra irányába terelni? Szeretném, hogyha ezek operába, színházba, minőségi kultúra irányába mozdulnának el. Az állam beletesz pénzt, vagy az önkormányzatok beletesznek pénzt abba, hogy …látogatásokat csinálnak, tehát magyarul, nem ültetik le a borzasztó idézőjelben, egy „unalmas” operett-előadás előtt, hanem megnézik, hogy a gép…, a színpadi gépezet hogyan működik a háttérben, hátulról kerítik be az operát és a színházat, vagy pedig kiderült a kutatások alapján, hogy elkezdenekj érdeklődni a tartalom, tehát az opera iránt a technikán keresztül. Tehát tulajdonképpen ehhez kellenek a jó kutatások, a jó felmérések, mi történik, mi történt az utóbbi tizenkét évben, hogy hasonló kreatív ötletekkel meg lehessen kicsi célcsoportokat bemozgatni, átmozgatni, átterelni a figyelmünk, és itt csatlakozom ahhoz, amit ön nagyon fontosnak tart, hogy kommunikáció, tehát hogy a médiának iszonyú nagy szerepe van ebben. Tehát ebbe igenis bele kell tennünk. De hallottam, hogy a kulturális stratégiai tanács nagyon komolyan gondolkozik ezen, hogy hogyan, milyen módon lehet akár a kulturális rovatokat indirekt módon támogatni újságokban, műsorokon keresztül. Nagyon fontos a szerepe szerintem. Sajnos, az emberek nagy része mintakövető, tehát ha az igényes kultúrához kötjük őket, arra fog jobban odafigyelni. Egy csomóan nem, de a végén szerintem rengeteg ember nyerhető meg. Körmendy Ferenc: Lelkiismeretfurdalásom lett, nagyon cinikusan lerugdostam magamról mint állami és önkormányzati feladatot, a struktúrán kívüliek támogatását. Azért én látok egy-két olyan területet én is, ahol András szavait megfogadva megpróbálom elgondolni, magamba nézni önkritikusan és a következőt találtam. Hallatlan fontos és évtizedek óta változatlanul meglévő misszió a tehetséggondozás. Tehát a fiatal tehetségek fölismerése és pályára indítása. Ez ma azért nem lehet üzleti feladat, mert maradjunk a zenénél most tényleg a könnyebbség kedvéért, mert ugye voltaképp megszűnt ugye Magyarországon az állami hanglemezkiadás, amelyik régebben ezt a fajta funkció némiképp gyakorolta. A rádiónak iszonyú nagy szerepe volt abban, főképpen a rockzenei tehetséggondozásban, mondjuk is ki a nevét, Victor Máté volt az, aki a fiatal tehetségek felkutatásában oroszlánrészt vállalt ezelőtt tizenöt-húsz évvel kezdte talán a munkáját és a mai magyar rock-…-nek a derékhada az onnan jött fel. Tehát ez abszolút közszolgálati feladat, erre kell pénzt adni, hogy a tehetségeket megtaláljuk és bemutatkozáshoz juttassuk, ugyanis a lemezgyár, a magán lemezgyár-tulajdonosok nem fognak arra kockázati tőkét áldozni, hogy no name, de nagyon tehetséges embereket adjanak és a forgalmazását is biztosítsák ezeknek a cégeknek. A rádiónak kell például magára vállalni, vagy nonprofit kis lemezcégeknek magára vállalni ezt a, ezt a tehetségfölhajtó feladatot és aztán onnan elrugaszkodva arról a trambulinról lehet később ezt a kultúrát a piaci közegbe viszontlátni. Tehát amikor már termeli is ezt, nemcsak…Bár ez egy nagyon fontos misszió a tehetséggondozás és rád is gondoltam Ottó, ugyanis a külföldi magyar intézeteknek hallatlan nagy szerepe kell hogy legyen abban, hogy ugyanígy …Musical nevű szervezetnek fiatal tehetségeket teljesen műfaji elfogulatlansággal, mert ebben azért lépnünk kellene, mert még a rendszerváltás előtt azért sok volt a könnyűzenével szembeni fikázás, hogy ezt a nagyon csúnya szót használjam. Tehát azért még műfaji elfogulatlanság működik e téren, nagyon tudatosan kell a csereprogramokban, a kétoldalú kulturális szervezésekben ezt a fiatal művészeknek, főleg muzsikusoknak, azért mondom a zenét, nem mert elfogult vagyok, azért mert ott nincsenek nyelvi problémák. Tehát nagyon könnyű kontaktust teremteni. Tehát a tehetséggondozás ilyen. A másik a kortárs, tehát az úgynevezett kortárs zene vagy kortárs művészet romlikony, nagyon romlékony dolog. Ahogy az úgynevezett művészfilmek is romlikonyak. Ötezer néző megnézi és 200 millió forintba kerül. Tehát nagyon szívtelen lenne visszaosztani, hogy akkor most egy nézőre bizony hány forint közpénz jutott. De ki, ki meri vállalni magának a felelősséget, hogy azt mondja, hogy amiatt veszítek el egy Fellinit, vagy egy Andrzej Vajdát, mert nem adom meg neki a sanszot annak a filmrendezőnek. Ez azért jó példa, mert most az elmúlt öt-hat évben fiatal tehetséges magyar filmrendezőkből olyan dömpingünk lett. Ugyanitt színház. Mondom a színházi példát is. Több színházi ember ül itt, akik a struktúrán kívül dolgoznak sok-sok éve. Az én emlékezzetek vissza arra Sanyi, vagy Gabi, hogy ezelőtt tíz évvel nem volt párbeszéd a nagy kőszínházak és a strukturált … között, mert a nagy kőszínházak mind lenézték ezeket. Másodlagos frissességű tehetségeknek tartották azokat a művészeket, akik a pincékben dolgoztak. Ma már azért ott vagyunk, hogy ez nem kérdés, ha valaki ezzel előállna, hogy ez másodrangú vagy harmadrangú, egyszerűen lesöpörnénk a terepről, mert olyan párbeszéd alakult ki az úgynevezett hivatalos vagy strukturán belüli kultúra és a struktúrán kívüli között, aminek csak örülni lehet, hiszen kölcsönösen termékenyítik egymást. Tehát egy ilyenfajta párbeszéd is elképzelhetetlen. Tehát látok mozgástereket tehetséggondozás, kortárs művészetek kiemelt és pozitív diszkriminációja feltétlenül. Vállalni kell a kockázatot. Most fog kezdődni az őszi fesztivál. Minden őszi fesztiválban legalább húsz bukott produkciót vállalunk. De a Siemens segítségével, valóban így van, mert a Siemens is vállalja egy ilyen kortárs … most a Gázművek is bevállalta. Tehát vállalják ennek a kockázatát, mert tudják, hogy nem vagyunk zsarnokok, akik parancsba adjuk, hogy remekművek szülessenek itt az orrunk előtt egy pillanatra! Kockázatot kell vállalni. Még egy nagyon fontos dolog: a közönségnevelés. Sanyi utalt rá, Sanyi utalt a közönség tehetőségére, ízlésére. Magyarországon a közoktatásnak a lepusztulása az katasztrofális kulturális következményekkel jár. Szövegértés emberek … Saját gyerekeimről beszélek. Képtelenek három oldalnál több szöveget folyamatosan elolvasni, mert elfáradnak. Tehát ez szégyen ez nekem bevallani, aki sokat olvasok, szégyen mégis, talán nem egyedül vagyok ezzel apaként. Nem olvasnak, általános műveltségük hiányzik, akusztikai élményviláguk beszűkül, tehát egyszerűen nem …, tehát a készség, a fogékonyság a művészetek befogadásának bizony beszűkült. Cserébe kapnak sok minden mást természetesen. De hát azért nem akarok én a kultúrpesszimista vagy válsággal riogató figurává válni, de mindenképpen azt látom, hogy sokkal kisebb a belső képességük és képzettségük, a kultúrával való autentikus találkozása a közönségnek, mint rég, nem beszélek az zenéről, ugye a Kodály-módszer helyébe, amiről nagyon sokat írnak. A zenei nevelő módszer a helyébe. Egyébként ezt a készséget fejlesztette volna. Tehát kultúrák kivezető okok ezreit tudnám sorolni. Mindenesetre ezt a két-három dolgot. Tehát hogy a közönséget is valamilyen módon nevelni kéne. Mi kiemelten támogatjuk például a művészeti ismeretterjesztő programokat zajlódjék az a Műcsarnokban, vagy zajlódjék az éppen most a Szabó Ervin Könyvtár kezd egy zenei ismeretterjesztő sorozatot, vagy a hagyományos titkos keretek között. Tehát meg kell becsülnünk azt, amit itt még nem látnak. Németországban hatvanéves emberek járnak egyetemre. A Freier Universit�tbe Berlinben nem kérdés, hogy valaki a nyugdíjas éveit értelmesen töltse és végre azzal foglalkozik, hogy a Goethe színház élete az végül is akkor most hogy miről szól. És oda jut és beiratkozik és tanul, tehát … Na most mondom, nagyon kihegyezetten. A közönséget is kel nevelni, tehát fiatal művészeket kell gondozni meg ránézni. A kortárs … … művészetet kell fönntartani, hogy ki tudjuk venni majd a fiókból a műveket, amelyek ha nem születnek meg, az pótolhatatlan és a közönséget kell nevelni, mindenre alkalmas emberek is szülessenek. Tehát ezt a három plusz feladatot látom. És a magán mecenatúra mint tetszett mondani, a legfontosabb dolog. Magyarországon nincs magán mecenatúra, mert az adókörnyezet, a törvényi kontextusok nem kedvezőek ennek. Akkor volt kedvező, mikor szabad rablás volt az alapítvány világban, mert akkor egyszerűen benyújtották sorozatban az alapítványokat, kivitték a cégekből a pénzt és odadobtak valamennyit a kulturának. De mégis akkor a kultúra jobb volt, Princz Gábor évi 40 millió forintot adott a Vígszínháznak és a lelkiismerete nyugodt volt. Az ÁB Aegon a Tháliának és nem tudom, sorolhatnám tovább az összes biztosító társaságot meg bankot. Ezek kivonultak a kulturából, tisztelet kivételnek és átmentek a reklám területre, vagy pedig a szponzorok akkor a sportra mentek el, mert annak a hatékonysága sokkal nagyobb. Tehát nagyon rossz a kulturális …, azért nincs senkinek igaza, ha Amerikával példálózik, hogy Amerikában nincsen kultuszminisztérium. Valóban nincs kultuszminisztérium, de egy olyan több ezres alapítványi rendszer áll a kultúra mögött, hogy egyszerűen minden zsák megtalálja az összes foltját. Tehát egyszerűen ha valaki kreatív, megtalálja a kapcsolódási pontokat. Nálunk nem működik, tehát valóban nem működik a magán mecenatúrának az a biztonságos és hosszú távon tervezhető rendszere, ami, ami például a … túlélését garantálhatná. Mert te mondtad a jó példát, Sanyi, ugyanis azt mondtad, hogy a Dresch Quartett az Andráséknál a Millenárison olcsóbban meghallgatható. Én mint közéleti ember azt mondom, hogy én ennek örülök. Mert van Dresch Quartett koncert és a közönség oda tud menni és olcsóbban meghallgatja. Nagyon cinikus, lehet, hogy a Fonó tönkremegy, de a Dresch Quartett fog játszani. Tehát a kulturális szolgáltatás oldaláról ezt kell megnézni, milyen kulturális kínálatszűküléshez vezet valójában. (Közbeszólás.) Retkes Attila: Kiindulópontunkhoz visszatérve ezek a szempontok, amiket Ferenc említett, tehát a tehetséggondozás, kortárs művészet mennyire jelennek meg azokban az elképzelésekben, amiket az úgynevezett könnyűzenészek megfogalmaztak? Tehát mire kéne fordítani azt a pénzt, hogy kialakuljon egy kerete ennek? Hajós András: Én csak a saját elképzeléseimről tudok beszélni, mindenki másnak az elképzelésétől elhatárolom magamat. Én és egyébként távoli tudomásom szerint az elképzelések forrongnak folyamatosan, illetve az elképzelések azok iteráció következtében könnyebb és nehezebb ellenállások irányába amőboid jelleggel szoktak változni. Ezért se szeretem, hogy a mások elképzeléseit, illetve részt venni mások elképzeléseiben. Én inkább egy új szempontot szeretnék mondani, ami talán egy kicsit tágítja ezt a, ezt a — hogy mondjam? — gondolati teret, amibe, amiben itt most körüljártuk ezt a kérdést. Én úgy látom, hogy a könnyűzenészek ilyen értelemben intézményfenntartó funkcióval bírnak, tehát én azt a, azt a, azt a két oldalon állást, amit mondjuk egy kulturális bizottság, amelyik egy költségvetési intézmény képviseletében intézményfenntartó és költségvetésre redukáló, illetve stratégiát megvalósító szerv és egy művelődési házat, vagy bármilyen befogadó intézményt. Ebben a kettőben én a harmadik helyre állnék, tehát én háromszögesíteném a dolgot. Én azt gondolom, egy saját életemből vett példával, hogy az lenne az egészséges, én piachívő vagyok ilyen szempontból, azt a művelődési házak és a bizottságok játsszák le egymással, hogy ki, milyen programmal hogyan akarja az államnak és milyen stratégia szerint mennyi pénzeszközét elhozni. Nekem személy szerint, mint előadóművésznek van egy saját kulturális tőkém, amit én úgy gondolom, hogy a saját képességem szerint a piaci viszonyok között fel tudok használni. Ha nekem az jó, hogy elmenjek a gumibugyi gyárnak az éves haknijára vagy éves báljára haknizni, vicceket mesélni, vagy gitározni és azzal én pénzt keresek, az az én egyéni erkölcsi érzékem, vagy művészi érzékem. Én tehát a saját magamban tételezett kulturális és piaci potenciát azt gondolom, hogy szintén bizonyos szempontok szerint hiszem ide valónak. Például: én elmegyek valahova koncertezni, ahol én valóban kapok egy gázsit, ami egyrészt fedezi annak a költségeit, hogy az egész projekt ott megjelenik, másrészt én ott fellépek és ezért a munkáért valamilyen díjazást kapok. Ezen túlmenően engem érdekel az is, hogy ott például ez hogy szól. Amennyiben ez olyan visszhangos volt, hogy azt a távlati és stratégiai célomat, hogy az én zenémet a közönség megismerje és lemezeken megvásárolja, nem tudom elérni, akkor én úgy fogok dönteni, hogy majd oda legközelebb nem megyek játszani. És azt hiszem, hogy az lenne a helyes, hogyha a zenészek, ez lenne az egészséges, ez valahogy egy kicsit felülemelkedne ezen az egész mostani állásponton, hogy, hogy akkor mi kérünk-e pénzt valakin keresztül, meg honnan és mire használjuk, hogyha ezt a, ezt a háromszöges felállást mindenki világosan látná, akkor lehetne arról beszélni, hogy, hogy hol van a mi szerepünk ebben. Tehát én azt gondolom, hogy mi igenis piacképes termékeket tudunk létrehozni. Én azt gondolom, hogy talán a saját személyes életem bizonyítja azt, hogy én azt, amit az Emil.Rulez! zenekarral a színpadon kipróbáltam, vagy kialakult, azt én konvertálni tudtam a kereskedelmi televíziózásban, amelyből nem messze, tehát messze, messze nem állítom, hogy bármilyen szempontból a kultúra része volna a kereskedelmi televíziózás, a nevében is benne van. Tehát én pénzt tudok csinálni abból, amire, amire én képes vagyok. Erre szerintem nagyon sokan képesek az aláírók köréből is. Azt kellene megtekintenünk, hogy hol vannak azok a csatlakozási pontok, ahol mi nem támogatottak, hanem szerintem támogatók vagyunk ebben a, ebben az egész kérdéskörben. Ezt most már a végére én se nagyon értettem, de a háromszögbe szívesen kapaszkodok. Retkes Attila: Te hogy látod, András ezt a háromszög kérdést? Derdák András: Elkezdődött egy… Igen, valóban amerikai módon folyik ennek az érdekpartikulálásnak az egyeztetése. Most ami a kezemben van, ez egy félkész levél, amit megkíséreltünk aláírni és akkor én ezt elmondom, hogy ez hol tart és elmondom, hogy mi az állam visszajelzése erre. Még mielőtt a levél megszületne, már tudjuk, hogy mi lesz a válasz. Ez szerencsés helyzet. Azt mondják a zenészek, hogy jónak tartanák, hogyha a jelenlegi szétszórt állami forrásokat összegyűjtenénk, rendszereznénk és közzétennénk és mindenki számára hozzáférhetővé tennénk. Ez egy helyes cél, én azt gondolom, hogy ebben egyetérthetünk. Jó volna, hogyha a klubhálózatot, vagyis a művelődési ház rendszert, vagy utoljára narancs klubhálózatot, a Fidesz volt szíves nekünk adni a „90-es évek elején, valamilyen módon újraélesztenünk. Ez bármilyen módon lehet, az élő zenére alkalmas technikai feltételek javítására, a visszhangosítás erősítésére, a nem tudom, mit, mindenfélét lehet csinálni. Valószínűleg fontos, hogy az egyetemi klubokkal valamilyen módon foglalkozzunk. Azok olyan bázisok, ami, amelyek ígéretesek, legalábbis hogyha már a fiatalok elmennek egyetemre, akkor feltételezhetjük, hogy oda érdemes valamilyen kultúrát vinni még. Fontosnak tartják ezek a zenészek, hogy új zenekaroknak, tehetséges zenekaroknak fellépési lehetőséget biztosítsunk, vagy ezt valahogyan támogassuk ezeket a lehetőségeket. Arra gondolnak itt, hogy legyenek kicsi, közepes és nagy koncerttermek országszerte valamilyen lépcsőzetes rendben, mert én most kicsit megbicsaklik ez a dolog, tehát hogy a koncerttermek mérete az mondjuk nem egyenletes, hogy finoman fogalmazzak. Biztosan szükség lesz arra, hogy valamilyen módon, szükségesnek látszik, hogy valamilyen módon hozzányúljunk a közmédiákban a magyar zenék arányához. Erre különböző európai példák léteznek. A legbrutálisabbak a franciák voltak ez ügyben, akik most éppen visszakozni kényszerűek. ők azt mondták, hogy nem tudom én, 60 százalék francia zenét kell játszani a francia közmédiumokban és hát most ez az EU-szabályozással persze ellentétes, de itthon nincsen ilyen és ez tényleg nem, nem O.K., hogyha a közmédia nem követi, hogy mi történik a magyar könnyűzenében. Mert ugye segíti a lemezkiadókat, utána segíti a fellépőket, ez mindenkinek jó. Miközben a szerzői jogdíjak ráadásul itthon maradnak, mert amúgyis be kell fizetni, tehát egy csomó… hatása van, több CD-t fogunk vásárolni stb., stb. A Nemzeti Kulturális Alapban, ami mégis csak az állam fő kulturális szerve vagy támogató szerve, jó volna létrehozni egy önálló kortárs zenei kuratóriumot vagy szakkollégiumot, hogy ott egy bizottság megítélhesse, hogy ki a remek zenész és ki a nem remek zenész. Ez igazából csak egy intézményi logika. Arról van szó, hogy a filmnek, a színháznak, az irodalomnak, a komolyzenének van állami támogatása, míg ennek a fajta gyors reagálású …kultúrának nincsen és hogy jónak tartanák ők, ha ez lenne. Javasolják, hogy valamilyen módon nyúljunk hozzá a járulékok rendszeréhez, mert vannak olyan technikai eszközök, amikre nem vetettünk ki kulturális járulékot, miközben a fogyasztási szokások igen-igen deklarálják … Ilyen például a hangkártya a számítógépben. Jelenleg fiatalok nagyobb részben hallgatnak, jóval nagyobb részben számítógépen zenét, mint bakelitlemezen, tehát az egy remek dolog, hogy a bakelitlemezen van járulék, de érdemes a hangkártyára is valamit kivetni. Odáig elmerészkedett az egyik zenész, hogy a zenehallgatással összefüggő járulékok megemelését is fölvetette, szolgáltatásonként változó százalékban, ez már nyilván egy bonyolultabb kérdés. Nagyjából ez a, ez a javaslat, ami jövő héten szerintem bekerül a kulturális miniszterhez. Retkes Attila: És mi a válasz? Derdák András: A válasz az lesz… Nyilván van egy pár olyan tétel, ami… Nyilvánvalóan van egy-két olyan kérdés, amiben egy kulturális minisztérium nem illetékes, ilyen például a járulékkérdés, vagy a különböző források összege, eredézése, tehát valószínűleg ez ebben csak annyit tud tenni, hogy segítse az érdekegyeztetést, segítsen leülni a Pénzügyminisztériummal, segítsen kiszámolni járulék-béri összefüggéseket, mert a zenészek nem matematikusok, vagy nem adószakértők pláne. A kulturális minisztérium kinyilvánította azon szándékát egy előzetes beszélgetésen. Ezt azért tudom elmondani, hogy mit fog válaszolni a minisztérium, mert volt erről egy beszélgetés a médiahajón és ott kicsit kiderült, hogy hogyan viszonyulnak ehhez a problémához. Nem zárkózik el attól tehát, hogy a Nemzeti Kulturális Alapban valamilyen elkülönített támogatási formát létesítsen ennek a világnak. Itt is egyébként érdekes fejlemények lettek. Van egy Magyar Dzsessz Szövetség nevű csapat, aki a dzsessz, hát ez a nevük hogy Dzsessz Szövetség, azt elmondanám, hogy a dzsesszt mint műfajt … egy korosztály végez erőteljes érdekartikulációval rendelkezők csapata, akik most éppen úgy tűnik, hogy azt kijátzották, hogy a dzsessznek legyen egy külön támogatási rendszere Nemzeti Kulturális Alapon belül. Mi azt mondtuk, hogy ebbe óvnánk a minisztériumot, hogy ebbe a zsákutcába elesétáljanak, hogy a dzsessz. Hogy ez egy veszélyes dolog. Azt lehet mondani, hogy a kortárs zenékre érdemes egy támogatási alapot létrehozni. Úgy semmi esetre se vonjunk el pénzt a komolyzenészektől, mert azt szerintem nem kívánná, hogy a komolyzene érdekei bármilyen módon sérüljenek, csak ismerjük el, hogy van egy másik fajta zenei világ is. Tehát ebben úgy tűnik, partnerek lesznek. Ez egy bonyolult kérdés, hogy ez egy új kuratórium, vagy nem, ehhez az MKA törvényhez hozzá kell nyúlni, vagy sem, tehát ez egy hosszú egyeztetést kívánó dolog. Mindenképpen amire első körben rábólintottak, az az, hogy a vidéki klubhálózatot fejleszteni kell és ez szerintem, ha semmi más eredménye nem volt ennek a néhány hónapos sajtópolémiának és beszélgetéssorozatnak, amit mi itt folytattunk, csak annyi, hogy a vidéki klubhálózatok kapnak támogatási lehetőséget, akkor már megérte ezt a kis nyári uborkaszezonba beletett dolog. Retkes Attila: Köszönöm szépen. Adjuk meg a szót… Körmendy Ferenc: Elhangzott az, hogy nincs kulturális, többen is mondtátok, hogy nincs kulturális stratégia biztosítva. Én tizenhárom éve vagyok a fővárosban. Én azt merem állítani, hogy van, legfeljebb nincs leírva. Tehát nem …, hanem csináljuk. Nem akarom ezt most…de bárki megkérdezi tőlem, el fogom … De ezt ne felejtsük, hogy a kulturális stratégia még nem szavatol a kulturális sokszínűségnek azért a fantasztikus megjelenéséért, ami a budapesti kulturális életben például van. Ha valaki a … [nem érthető] … és leszámolja, hogy abban mi és mennyi van … és ha bárki beszél ide érkező külföldiekkel és megnézeti vele ezt a programlapot és egyszerűen csak megy az utcán és és keresi a részleteket, minden külföldi ismerősöm azt mondja, hogy ez hihetetlen. Miből tartjátok ti ezt fenn? Én azt mondom, nem mi tartjuk fenn, a társadalom tartja fenn. Sorozatban itt épülnek össze a vendéglátós vállalkozások. Lehet, hogy ez finnyás értékcentrikus ízlésnek furcsa, vagy egyenesen káros. De mégis azt kellett látni, hogy azok a dzsesszhelyek működnek, tehát nem a Petőfi Sándor utcai klasszikus dzsesszklub működik, hanem azok a dzsesszhelyek működnek, amelyek össze vannak épülve a vendéglátó szolgáltatással. Tehát valamilyen módon mégis csak van egy kulturális sokszínűség, kínálat. Egyes kritikusok, például a Koltai Tamás azt írja le, hogy már túlzottan sok a színielőadás Budapesten. Na most én ennek örülök, hogy túlzottan sok a színielőadás, majd a közönség és a kritika meg szelektál belőle és amely, amelyet nem néznek meg, nem mennek be a nézők, azt majd leveszik a társulatok a műsorról, vagy mást tanulnak be. Tehát ő azt mondja, hogy már gyanúsan sok. Kevesebb elég lenne, mert ezek elviszik a pénzeket. Én annak örülök, hogy sok van. Tehát végül is lehet, hogy nincs kulturális dömping, de kulturális élet viszont van és szerintem ez fontosabb, hogy egy helyen inkább ne legyen kulturális stratégia, csak legyen kulturális élet. Végül még egy hasonlat. Azt hiszem, hogy kevesen lennénk, akik megkérdőjeleznénk azt, hogy van gasztronómia vagy a konyhaművészet az a kultúrának egy vonulata. Tehát az végig kísérte az emberiséget, mondhatni ezen csak akkor lehet hitelesen róla beszélni, hogyha ez kultúrtörténeti … [nem érthető] Senkinek nem jutnak eszébe az éttermek, amely ezeknek a, ennek a művészetnek a színtere. Nem tudok mást mondani. Ha valakinek nem tetszik, akkor azt mondom, hogy a legjobbjai, tehát az Articsókától a Gundelen át, nem tudom én, tehát valóban templomai mondjuk a konyhaművészetnek. Senkinek nem jut eszébe, hogy ott az étlapot vagy az italt államilag, önkormányzatilag támogassuk meg. Miért nem? Nem közhasznú? Nem kell? Nem létszükséglet? Csak … Szóval én ezt egy kicsit provokatívan kérdezem, mert … (Közbeszólás.) Retkes Attila: Parancsolj. Bence Ottó: Csak annyit zárásképpen, hogy szerintem kell tervezni, szerintem kell. A feltételrendszert kell, tehát nem a világot, nem a művészetet kell, a feltételrendszert kell, muszáj tervezni. Tehát eltelt x év, tizenhárom év és kiderült, hogy nem működik úgy a piaci önmozgás vagy ezek a dolgok, tehát muszáj előre tervezni. Ezenkívül, jó, én nem a főváros szintjén mondtam ezt a dolgot. Állami szinten muszáj, tehát egy kulturális külső megjelenését egy országnak muszáj tervezni, mert olyan a környezet, látni lehet előre, hogy milyen mozgások vannak, ki, hogyan lép. Nekünk az az érdekünk, hogy valahogy nagyon jól adjuk el, a létező legjobban adjuk el a magyar kultúrát. Egyébként csak annyit még visszakanyarodva, hogy a szakmai koncepciómban már benne szerepel, csak én óvatos duhaj vagyok, hogy 2005-2006 tájékán terveztem én, hogy át kéne alakulni az egész Hungarofestnek egy nagyon komoly nemzetközi művészeti ügynökségi láncot kell üzemeltetni. Azt kell tudni, hogy a baj az, hogy a, illetve nem baj, tehát a collegium hungaricumok rendszere, a magyar kulturális intézetek sajnos nem alám tartozik, hanem más… Nem, nem, ugyanis az a baj, hogy van sajnos egy komoly érdekütközés, tehát hogy vannak a házak és van ez a cég, ami gyorsan, operatívan mozog kint, tehát van egy érdekütközés és ugye a közös érdek az lenne, hogy szerintem a ch-kon keresztül ha csak két emberrel, a helyi kultúrába integrálódva adjuk el a létező fesztivál struktúrákba a magyar művészeket, fiatalokat, és így lehet öt-tízéves távlatban magyar fiatalokból, fiatal kortárs művészekből brendeket, márkákat építeni. Tehát nekem mondjuk abból indult a logikám, hogy a Kertész-jelenségre valaki ráugrott volna 1990-91-ben, ha létezne egy ilyen dolog, ha létezett volna, akkor az állam beleszállhatott volna nagyon komolyan legalább egy átmeneti időszakban impresszárióként ebbe a munkába. Tehát a probléma az, hogy nem működik igazán, tehát szóval tőkehiányosak a magyar impresszárió cégek. Tehát hiába bombáz a Hungarofest meg egy országot egy évben, ki fogja tartani később a kapcsolatot? Tehát van-e elég pénz infrastruktúrára, nem tudom, mire. Szerintem kéne valami köztes megoldás, hogy az állam egy kicsit legalább valamilyen módon beleszáll ebbe az öt-tízéves átmeneti időszakba és ez mondjuk a Hungarofest, én remélem, hogy a Hungarofestnek egy létező profiljává nőheti ki magát mondjuk 2005-2006 tájékán ez a dolog.. Retkes Attila: Köszönöm szépen.