Fordulópont

Magyarországra a válság nem 2008 őszén érkezett, hanem évekkel korábban. A világméretű recesszió hazánkat magas államadósság, jelentős deficit, alacsony lakossági megtakarítások, magas fogyasztási hitelek és a környező országokénál három-négyszer magasabb kamatok mellett érte el. A helyzetet súlyosbítja, hogy nálunk a lakossági és vállalati hitelek közel kétharmada devizában van, míg a szomszédainknál ez az arány mindössze néhány százalék. A külföldi befektetők már csak 10 százalék feletti hozamon voltak hajlandóak vásárolni a magyar államkötvényekből. Ennek hatására a forinthitelek kamata 7–10 százalékkal volt magasabb a devizahitelekénél. Százezrek hoztak racionálisnak tűnő döntést, amikor vállalták az árfolyamkockázatot. A költségvetési hiány finanszírozási kényszere elszívta a forrásokat a gazdaság elől. A körülmények nehezek, és a legnagyobb ellenzéki párt sem megy szomszédba a demagógiáért. A demokrácia játékszabályaiból adódóan azonban a magas kamatok és a többször eljátszott hitelesség legfőbb felelőse mindig a hivatalban lévő kormány. Az a kormány, amelyik a Fidesz populista népszavazása és a szakszervezetek tiltakozása hatására tavasszal sutba dobta saját programját, majd bársonyos reformok ürügyén újabb osztogatásba kezdett. Van felelőssége az SZDSZ-nek is, amely kormánypártként sokszor erőszakosan követelte a reformokat és az egykulcsos adót. Az igazság az, hogy még többet és még jobban kellett volna dolgoznunk értük. Utoljára a nyolcvanas évek végén éreztük azt a hangulatot, amit ma. Hogy valaminek történnie kell, mert ez így nem mehet tovább. Akkor kevesen hittek abban, hogy a berlini fal gyorsan leomlik és a Szovjetuniónak hamarosan vége. Kevesen hittek abban, hogy ellenállásukkal, európai elköteleződésükkel változást tudnak kikényszeríteni. A „kevesek” voltak a változás motorjai. Ők voltak a fordulathoz szükséges, elkötelezett kisebbség. Valaminek történnie kell, és úgy látom, hogy a változáshoz szükséges elkötelezett kisebbség most újra megvan. Ott vannak a közgazdász szakértők között, ott vannak az értelmiség soraiban, ott vannak a politikán kívül, de néhányan a Parlamentben is. Lehet, hogy még nem érték el a kritikus tömeget, de számuk napról-napra nő. Húsz éve, a szocializmus bukásakor nem kezdtünk magyar modellel kísérletezni. Most megint körül kellene néznie a térségben. Vegyünk végre egy nagy levegőt, vezessük be az egykulcsos adót, dobjuk ki a bürokrácia felét. Tervezzük újra nulláról a költségvetést úgy, hogy az állam csak a jövedelem 40 százalékát vonja el a jelenlegi 50 százalék helyett. Induljon el a reformok kritikus tömege, adjuk hozzáértő tulajdonosok kezébe az állami vállalatainkat, tagadjuk meg a protekcionizmus minden formáját, indítsuk be a versenyt az összes lehetséges területen. Magyarország gondjai nem specifikusan magyar problémák. Más országokban is ismerik őket, és van rájuk megoldás. Például egy ekkora országnak nem kell 160 kórház és 25 egyetem is bőven elég a több mint 70 helyett. Nem kell 150–200 ezerrel több állami alkalmazott, mint Csehországban. És az sem kell, hogy a miniszterelnök mondja meg, hogy milyen ágazatok fejlődjenek és milyen eredetű árut vásároljunk. Ha már az EU tagjai vagyunk — viselkedjünk is liberális európai demokráciaként. Ugye abszurdnak tűnne, ha újra akarnánk tervezni az Audi és a Suzuki gépkocsikat a magyar gyárakban? Miért gondoljuk akkor, hogy a régiónkban sikeres adóreformok és állami költségcsökkentés helyett nekünk más kell? Magyarországnak nem speciálisan magyar megoldás, hanem jó megoldás kell! A parlamenti pártok közül néhány képes volt válságkezelő programot írni. De megalakult a Reformszövetség is, a rendszerváltás óta a legtekintélyesebb, gazdasággal foglalkozó civil csoport. Az ő hitelességük sokkal nagyobb, mint a hitelvesztett politikáé. Jobboldali, baloldali, liberális közgazdászok, tudósok, kutatók írták le a gyógymódot. Higgyünk nekik! A politikának ezt a megoldási javaslatot kell követnie. Legyen Magyarországon bármilyen kormány, annak Magyarország saját válságát kell megoldania. A válságkezelés után arra kell felkészítenie az országot, hogy amikor levonul a baj és újraindul a növekedés, ne az utolsók legyünk a sorban. Mert most az Unióban az utolsók vagyunk. Úgy hiszem, a Parlamentben megvan az a kisebbség, amely érti a gondjainkat, és ismeri az európai gyógymódot. A kérdés csak az, hogy van-e bátorsága, lesz-e képessége ahhoz, hogy végre megmozdítsa a többséget.