Az ember nem élhet történetek nélkül. Történeteken sírunk és nevetünk, ezekből merítjük hőseinket és példaképeinket, segítségükkel nézünk szembe félelmeinkkel. Persze, minden kultúrának és korszaknak megvannak a saját történetei. De vannak olyanok, amelyeket évszázadok óta nem tudunk megunni. Mózest és az exodust, Robinson Crusoe magányát, Rómeó és Júlia szerelmét, Othello féltékenységét, Drakulát, vagy Švejk együgyűségét a világon szinte mindenhol egyformán megértjük. Mégis újra és újra elolvassuk, elmondjuk, megfilmesítjük őket.

• A rendezvény időpontja: 2010. október 14. csütörtök, 19:00 óra.
• Helyszín: Merlin Színház, Budapest, V. kerület, Gerlóczy utca 4.

Új sorozatunkban olyan II. kerületi kulturális színtereket mutatunk be, amelyek a kerület hagyományos művelődési intézményei (Marczibányi Téri Művelődési Központ, Klebelsberg Kultúrkúria stb.) mellett nemcsak színesítik, gazdagítják a kínálatot, hanem újfajta kultúrafelfogást, finanszírozási modellt is képviselnek. A sorozatot a kalandos sorsú, Frankel Leó úti Törökfürdővel nyitjuk, ahol idén júliustól szeptember végéig szólt a klasszikus zene, az opera, a jazz, de filmvetítéseket és gyerekprogramokat is tartottak. 

„Orbán nagyobb gazdasági életteret szeretne” — ez volt a tudósítás címe, melyben az Index beszámolt Orbán Viktor vasárnap reggeli rádiós szerepléséről. A szerkesztő az alábbi mondatot emelte ki: „A kormányfő szerint, ha sikerül összekapcsolnunk a határon túli magyarokat a magyarországi magyarokkal, a határon túli magyarok gazdasági életterét a magyarországi gazdaság életterével, akkor az ország gazdasága sokkal nagyobb teljesítményre lesz képes, mint most.”

Mi is a demokrácia? Amikor még vágytunk rá, tudtuk. Ma kicsit bonyolultabb… Az lenne a demokrácia, hogy négyévente szabadon választunk magunk fölé egy olyan hatalmat, amely négy éven át kirekeszt bennünket a döntésből, nem enged betekintést a közügyekbe, ízlése szerint osztogatja a pénzünket? A demokrácia az a pillanat lenne csupán, amikor a keskeny résbe pottyantjuk a voksunkat? És utána négy év böjt?

Félmilliónyian idén választanak először. Minden bizonnyal lesz bennük egy kis megilletődöttség. És ezt palástolandó egy kis vagányság. De nem lesz könnyű, az biztos. Amikor 1990-ben választani — végre tényleg választani! — indultunk, talán minden könnyebb volt. A szabad választások egyet jelentettek a rendszerváltással. Akkor úgy éreztük, hogy minden egyes voksunkkal történelmet fordítunk. Azóta rutinosabbak lettünk. És kiábrándultabbak. Tisztában vagyunk a választási ígéretek árfolyamával. Azt is tudjuk, hogy a számlát a végén úgyis mi álljuk. Van, aki csak legyint: nem mindegy?

Egy közelmúltbéli emlékemet szeretném megosztani Önökkel. Az időpont 1995, a helyszín egy csendes holland város, Nordweijk. Itt tartotta kongresszusát a Liberális Internacionálé, s a többszáz résztvevő között ott volt egy fiatal és ambiciózus pártvezető is. Talán már ki is találták: Orbán Viktorról szól a történet.

Nagymamám tagja volt az Aktív Eutanázia holland társaságának, annak a szervezetnek, amelyik a menthetetlenül betegek azon jogáért harcolt, hogy kívánság szerint halhassanak meg — és mindezt jóval azelőtt, hogy a holland törvényhozás engedékennyé vált volna eutanáziaügyben. Szerettei tudták, hogy nagymama egy komoly betegséggel szemben inkább a halált választaná. Nem akart a gyerekeire hagyatkozni, de egy otthonban sem akarta befejezni az életét.