Édesanyja, barátai, tisztelői emlékeztek születésének évfordulóján Solt Ottiliára, a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék meghatározó személyiségére, a Szegényeket Támogató Alap (SZETA) létrehozójára. Solt Ottilia emléktáblájánál Hodosán Róza szociológus, volt liberális országgyűlési képviselő, a Szamizdat történetek című könyv szerzője mondott beszédet. Kedves Barátaim, tisztelt emlékezők! Nehéz feladatra vállalkoztam, méltató beszédet kell mondanom valakiről, arról az emberről, aki életem egy szakaszában számomra a legbiztosabb pontot, eligazodást, emberi tisztességet, szerető és meleg családot jelentette. Mikor könyvemben portrékat írtam a demokratikus ellenzék egykori szereplőiről, az övét nem sikerült soha olyanná tennem, amilyennek szerettem volna, mert a szavak nem adták vissza az ő igazi lényét, emberi nagyságát és rendkívüliségét. Nem járok soha a Komjády Béla utca 3. felé, mert ez a környék, ez az utca, ez a ház őt, és családját idézi. Nem járok erre, mert nem mehetek el ablakuk előtt bekukucskálva, hogy vajon itthon vannak-e. Nem kocogtatom meg az ablakot, nem fordulok be a kapun, hogy a mindig nyitott ajtón betérjek. Nem hallom Andráska vendéglátói kérdését a teáról, vagy a svarcról, nem látom a nyüzsgést, vendégekkel, kutyákkal, macskákkal és más különböző állatokkal, nem látom Ottília kezében a Salvus vizes üveget, Máté nem rohangál. Nincs nyüzsgés, nem adják a látogatók egymás kezébe a kilincset, nem hallik sem sírás sem nevetés az ablakok mögül. Nem ülünk a cserépkályha elé hallgatni Andráska anekdotáit, nem pihensz meg közöttünk egyetlen percre, számtalan teendőid közben, hogy egy pillanatra felderülj. Nem nyit be nagymama, hogy korholó tekintetével jelezze, nem tartja helyénvalónak az állapotokat. Nem jönnek levelek az ország legszegényebb helyeiről, különböző, Ottília nevét, az utca házszámot soha jól nem tudó, mégis rátaláló borítékokkal, nem jönnek diákok csomagolni az összegyűjtött ruhákat, nem jönnek bajba került romák és szegények egy kis gyors segítséget kérni, nem jönnek a szamizdatosok megbeszélni az éppen aktuális politikai ügyeket, nem jönnek a szimpatizánsok egy kis szolidaritási látogatásra, nem jönnek a rendőrök sem követni, figyelni, házkutatni. 63 éves lettél volna néhány nappal ezelőtt, s több mint tíz éve már nem élsz. Fiatalon, testileg és lelkileg meggyötörve hagytál itt minket, hogy életünk végéig gondolkozzunk, megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen. Mi, akik tovább élünk, újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Mikor már nincsenek közöttünk ők, akik emberi nagyságukkal, egész életükkel kiemelkedtek a korból, környezetükből, ráeszmélünk, hogy valóban pótolhatatlanok, mint Ottília. Mindig a lényeget kereső, a dolgok mélyéig ásó szociológiai kutatásaid, a felszín és a látszatok mögött létező valóság feltárásaid, a politikai és a hatalmi játszmák igazi mozgató rugóiról szóló írásaid, elemzéseid a rendszerváltás előtt egy fiatal, tanulni vágyó nemzedéknek mutatták meg, hogyan kell egy szakmát művelni, egy életpályát tisztességgel bejárni. Igaz, mindezt a tudást nem állami egyetemekről, kutatóműhelyekről, hanem a 70-es évektől illegális szabadegyetemekről és folyóiratokból, kiadványokból szerezhették meg tőled. Kutatásaidból levont következtetéseid gyakorlati lépéseként, a SZETA megalapításával megmutattad, hogy hogyan lehet a dolgokat valódi nevén nevezni: a szegénység az szegénység, az elmaradottság az elmaradottság, a társadalmi kitaszítottság az kitaszítottság. S megmutattad, hogy kell ellenük valódi és konkrét lépéseket tenni. Megmutattad, hogyan kell egy diktatúrában szabad, civil kezdeményezést létrehozni, hogyan kell felelős polgárként élni, és úgy viselkedni, mintha demokratikus országban élnél. Morális tartásoddal, bátorságoddal, tetteid megkérdőjelezhetetlenségével, egy országnak adtál példát valódi ellenzéki magatartásból, hazaszeretetről. Mert a te igazi hazaszereted a tetteid bizonyítják. Hogy a diktatúrában is hazámnak tekinthettem az országomat, neked is köszönhetem. Az illegális Beszélő létrehozója és későbbi szerkesztőjeként példát mutattál a sajtószabadság művelőjeként egy olyan korban, ahol a cenzúra és öncenzúra működtette a magyar sajtót és könyvkiadást. Mindennek az árát életedben vállaltad, a szabadság számláját mindig te fizetted, és szinte nevetve viselted. Családod, gyermekeid edzett ellenállóként mindenben szövetségeseid voltak, együtt viseltétek a rendszer bosszújából következő életformát. Semmiben nem szenvedtek hátrányt, sőt, többet kaptak tőled, mint kaphattak egy átlagos gyermekét szerető anyától. Nem volt állásod sem neked, sem élettársadnak, Nagy Andrásnak, úgy neveltetek három gyermeket. Néha feketén kaptatok kódolási munkát, de azok is elapadtak Azután a magángazdaságból jött a segítség, ruhát festettetek a fürdőszobába beállított két automata mosógéppel, és nyomdászok voltatok, mint jómagam. De az élet mégis benyújtotta a számlát, s családod másik két tagjával együtt igazságtalanul fiatalon hagytatok itt minket. A demokratikus ellenzék meghatározó alakjaként tisztelt téged egy fiatal, éppen eszmélő nemzedék, köztük azok is, akik később a rólad elnevezett díjat is elvették. Hozzád fordult sok-sok elesett szegény, roma és nem roma ember, akiknek nyomorát, szegénységét és még létezését is tagadta a rendszer, nemhogy hathatós segítséget nyújtott volna felemelkedésükhöz. Hozzád fordult sok-sok emberi jogaiban korlátozott, politikai okból üldözött honfitársunk, akiknek védelmére a hatalommal szemben semmilyen jogorvoslatot, képviseletet nem lehetett találni. Hozzád fordult a nyugati újságíró, ha valódi elemzést, és képet akart kapni az ország, a demokratikus ellenzék helyzetéről. És hozzád fordultak a barátok tanácsért, kíméletlen kritikáért, figyelemért, szeretetért. Az 1989-90-es sorsfordító időket hihetetlen lelkesedéssel és aktivitással élted. Addig sem unalmas életed felgyorsult, ott voltál minden meghatározó történésnél és eseménynél, erkölcsileg mindig tiszta véleményed, politikai hozzáértésed megkerülhetetlen szereplőjévé tett a rendszerváltásnak. Az SZDSZ, a fiatal magyar demokrácia meghatározó alakjaként az emberi jogok a szociálpolitika elkötelezett, hiteles képviselőjeként tudtál úgy szólni mindenkor, hogy szavadra oda kellett figyelni. Parlamenti képviselőként felszólalásaid minden oldalon tiszteletet és kitüntető figyelmet érdemeltek. Majd nem találván helyed hivatásos politikusként, elhagytad a napi politizálást. Folytattad az immár legálissá vált Beszélő szerkesztését. Mikor abba hagytad a politikát, továbbra is újat, a fiatal nemzedék számára alapvető és meghatározó tevékenységet folytattál a Wesley János főiskola szociológia tanszékének arculatformálásában, továbbra is hallattad hangod publicisztikáidban politikáról, közügyekről. Ma nincs hozzád méltó és hasonló ember, akinek egész élete és munkássága arra példa, hogy elveit, tudását, emberi képességeit megalkuvás nélkül hordozza, viselje annak minden terhével és kérlelhetetlenségével. Nincs ma olyan ember, aki képes lenne annyi különböző nézetű, helyzetű honfitársával szót érteni, vitába szállni, mint te voltál. Véleményedet mindig kérlelhetetlenül kimondtad, sohasem érdekelt mi lesz a következménye. Ugyanakkor hangot találtál barátaiddal és ismeretlenekkel, értelmiségiekkel és egyszerű emberekkel, jómódúakkal és hajléktalanokkal, a legelőkelőbb negyedben élőkkel és szabolcsi kis falvak cigány putrijainak lakóival, politikai elvbarátaiddal és ellenfeleiddel egyaránt. Ahogy telik az idő, hiányod egyre nyilvánvalóbb. Lettek új méltatóid, nyilván jól szórakoznál, ha hallanád őket. Hogy nevettél akkor is, mikor elmesélted 89-ben, hogy neves hivatalos telvíziós személyiség keresett meg, filmet akart rólad forgatni. úgy értékelted boldogan, hogy tényleg megbukott a rendszer. Csak tudod, már neki nem jut eszébe, hogy mennyire hiányzik ez a film, nem is akarná megcsinálni. És fájdalmasan hiányzol családodnak, barátaidnak és azoknak a pályatársaidnak, akik sok időt tölthettek veled, közelségedben, élvezve lényed kisugárzását, egyediségét. Mi, akik itt emlékezünk, talán értjük ezt. S reméljük, hogy ő nem lesz a haza elfeledett hőse, s nemcsak a mi szívünkben, hanem egy nemzet lelkében talál otthonra. Mert a legnagyobbak között a helye.

Az alábbiakban közöljük Kőszeg Ferencnek, a demokratikus ellenzék másik emblematikus alakjának, volt országgyűlési képviselőnek, a Beszélő korábbi főszerkesztőjének Solt Ottiliára emlékező írását, amely 2007. februárjában jelent meg az Élet és Irodalomban.

A demokratikus ellenzék rangja

Gondolatok Solt Ottília halálának tizedik évfordulóján

Mi teremtettünk itt szabadságot és nyomort. (Pontosabban az utóbbit csak explicitté tettük Tényfeltáró és politikai munkásságunkkal.) Petri György: Szókoszorú Solt Ottilia sírjára

”Mi teremtettünk itt szabadságot”

Petri, mint mindig, pontosan fogalmaz. De mégis, nem túlzott ezúttal a demokratikus ellenzék köréhez tartozó költő? Hiszen nem gondolhatta komolyan, hogy egy maroknyi ellenzéki buktatta meg a rendszert, amelynek erős rendőrsége, kiterjedt titkosszolgálata, hatalmas hadserege volt? A rendszerváltást követő években mindinkább elhomályosult a demokratikus ellenzék szerepe a rendszerváltásban, a pártállam lerombolásában. A jobboldal azt akarta bizonyítani, hogy annak idején éppen olyan kérlelhetetlenül szemben álltak a baloldali kommunizmussal, ahogy ma szemben állnak a baloldali kormánynyal. Ennek következtében a kommunisták olyan kegyetlenül üldözték őket, hogy életben maradásuk érdekében igazi meggyőződésüket mélységesen el kellett titkolniuk, sőt sokuknak álcázásból még a pártba is be kellett lépnie, el kellett vállalnia mindenféle igazgatói, államtitkári vagy püspöki állást, holmi együttműködési nyilatkozatokat kellett aláírnia a titkosszolgálattal, csak hogy ki ne derüljön, milyen bősz ellensége a nemzetidegen kommunista elnyomásnak. A szocialisták ellenben úgy emlékeznek, hogy már az MSZMP-be is azért léptek be, hogy előre vigyék a mélyreható reformok ügyét: azért viseltek állami és párttisztségeket, azért voltak tanácselnökök és KISZ-titkárok, hogy a pártállamot és a tervgazdálkodást mihamarább többpártrendszer és piacgazdaság váltsa fel. A jobboldali ellenállók és a baloldali reformerek között nem juthatott hely azoknak a keveseknek, akik az 1970-es évek második felében szakítottak a Kádár-rendszer megszokott magatartásformáival, és kihívóan kezdték gyakorolni emberi jogaikat: cenzúrázatlan írásokat jelentettek meg, és engedély nélkül olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Szegényeket Támogató Alap. Annak, hogy így történt, mi magunk is okai voltunk. Túlságosan viszolyogtunk az ön-heroizálástól, meg nem akartuk holmi szamizdat-arisztokráciát alkotva elriasztani az SZDSZ-től azokat a liberális értelmiségieket, akik a korábbi években rokonszenveztek a demokratikus ellenzékkel, de óvakodtak attól, hogy bármiféle ellenzéki ügybe belekeveredjenek. S persze ódzkodtunk attól is, hogy afféle veteránok legyünk, mint a munkásmozgalom régi harcosai. Pedig 1989/90-ben az SZDSZ sikerének egyik kulcsa — a négyigenes népszavazás mellett — éppen az volt, hogy ebben a pártban gyűltek össze azok az emberek, akiknek a nevét mindenki ismerte a Szabad Európa Rádióból, s akikről mindenki tudta, hogy nem akkor fordultak szembe a pártállami rendszerrel, amikor ezt már maga az állampárt is engedélyezte. A szerénykedési vetélkedő végül olyan sikeres volt, hogy egy Kádár-kori munka-érdemrend már az SZDSZ-ben is nagyobb érdem volt, mint nyolc év állástalanság és tíz év publikálási tilalom. A reálpolitika szószólói lassan elhitették önmagukkal és a közvéleménnyel, hogy a szovjet birodalom összeomlása kizárólag a rendszer gazdasági kifulladásnak és a két szuperhatalom megegyezésének a következmény volt. Manapság azonban mintha változna a helyzet. A hallgatás és elhallgatás évei után kezd felértékelődni a kelet-európai, közép-kelet-európai ellenzéki mozgalmak jelentősége a szovjet világrendszer összeomlásában. Másfél évvel ezelőtt hatalmas nemzetközi részvétellel emlékeztek meg Varsóban és Gdańskban a lengyelországi Szolidaritás-mozgalomról. Budapesti villámlátogatásakor, a múlt év júniusában Bush elnök a rendszerváltást megelőző tüntetéseket 1956 hagyományával kötötte öszsze: ”A magyarok új generációja viszszatért az utcákra, hogy szabadságot követeljen” — mondta. Nehéz lenne tagadni, hogy a 80-as évek márciusi 15-i tüntetéseinek, októberi megemlékezéseinek a demokratikus ellenzék volt a kezdeményezője. 1988. március 15-ének hajnalán a várható tüntetés feltételezett szónokait vették őrizetbe: Demszky Gábort, Haraszti Miklóst, Solt Ottíliát, Gadó Györgyöt, Molnár Tamást. Helyettük aztán Kis János, Tamás Gáspár Miklós és Hodosán Róza beszélt a tízezres tömeg előtt, amelynek megrettenve adtak szabad utat a csatárláncba sorakozott rendőrök. Gyurcsány Ferenc Szembenézés című írásában (Népszabadság, jan. 26.) találóan foglalta össze a saját nézeteinek megváltozását: ”Korábban azt írtam, hogy a rendszerváltozás elsősorban a nagyhatalmi erőviszonyok átalakulásának következménye volt. Ez nem azt jelenti, hogy a globális vagy regionális folyamatok mögött nem volt cselekvő, azt támogató hazai bázis. Ennek programadó katalizátora, legismertebb szereplője a pár száz fős demokratikus ellenzék volt.” A demokratikus ellenzék felértékelődését mindennél ékesebben bizonyítja, hogy a különböző politikai erők egyszerre a demokratikus ellenzékben keresik a maguk pedigréjét. Orbán Viktor a demokratikus ellenzék legitim folytatójának minősíti önmagát és pártját. Annyiban nem alaptalanul, hogy annak idején a Fidesz alapítói voltak a demokratikus ellenzék új generációja. Olyasmire azonban nem emlékszem, hogy a demokratikus ellenzékben bárki (beleértve Orbán Viktort) közjogi erővel bíró ereklyének tekintette volna a Szent Koronát, és legitim történelmi jelképnek az árpádsávos zászlót. Legújabban az őskutatás az SZDSZ elnökválasztási kampányába is behatolt. Rajk László azt közölte a tévénézőkkel, hogy a két elnökjelölt közül, mint afféle csinálós ember, Kóka János jelképezi a kontinuitást a demokratikus ellenzékkel. Ezt az bizonyítja, hogy Haraszti Miklós, Konrád György, Pető Iván és Magyar Bálint őt támogatja. Hogy a programjában mi utal a demokratikus ellenzék tradíciójára, az nem derült ki Rajk szavaiból. De talán nem is fontos: egy mai pártprogram úgyis csak az általánosságok szintjén utalhat húsz évvel ezelőtti törekvésekre. Ahogy Mikszáthnál a honfoglaló vezérektől való leszármazás — ”de genere Huba” — biztosította a belépést a gavallérok társaságába, most a demokratikus ellenzék áldása kell a hitelességhez. És ez baromi jó! A demokratikus ellenzék harminc, húsz évvel ezelőtti tevékenységének történelmi jelentőségét természetesen nem a mai értékelések határozzák meg, hanem az, ami akkor történt, és ami akkor hatott. Az ellenzéki szerveződések — a Moszkvai Helsinki Csoport 1976-tól, a csehszlovákiai Charta „77-től — számon kérték a hatalom uraitól azokat a szabadságjogokat, amelyeknek a tiszteletben tartását maguk ígérték meg a Helsinki Záróokmány aláírásakor, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya elfogadásakor. A szovjet ellenzékieket kényszermunkára ítélték, a csehszlovákiaiakat bebörtönözték, a magyarok ”csak” az állásukat meg az útlevelüket vesztették el, de az amerikai politika megértette, micsoda fegyvert adott a kezébe a kemény antikommunisták által szégyenletesnek bélyegzett helsinki egyezmény civil értelmezése. Az emberi jogok ügye a két világrend közötti tárgyalások állandó témájává emelkedett. A két oldalról — a nemzetközi kapcsolatok és a hazai ellenzék felől — érkező támadások végképp felőrölték a gazdaságilag kiszolgáltatottá vált szocialista rendszer hitelét, szólamaikban már a rendszer urai és haszonélvezői se hittek. így következhetett be a szovjet rendszer világtörténelmi értelemben csodaszámba menő összeomlása. Amelynek méretét és perspektíváit valószínűleg ”a nagyhatalmi erőviszonyok” alakítói, vagy inkább csak felmérői, Gorbacsov és Reagen sem látta előre.

”Explicitté tettük…”

Explicitté tettük a nyomort — állítja Petri —, méghozzá ”tényfeltáró és politikai munkásságunkkal”. A létező szocializmusban nem voltak, nem lehettek szegények. A tabut Kemény István törte meg: 1970-ben, egy akadémiai előadásában a magyarországi szegénységről beszélt. Ezzel vette kezdetét a tudós kiszorítása a kutatásból, majd pedig az országból. Solt Ottília Kemény tanítványaként és munkatársaként kezdte szociológusi pályáját. Részt vett a Kemény vezette kiterjedt szociológiai vizsgálatokban: gazdasági vezetők, munkások, szegények, cigányok. A budapesti szakképzetlen munkáscsaládok körében végzett kutatásról szóló tanulmánya csak erősen meghúzott formában jelenhetett meg. 1977 nyarán Solt Ottília Párizsba utazott, hogy találkozzon a január óta ott élő Kemény Istvánnal. Hazatérésekor a vonaton átkutatták, tiltott könyveket találtak nála, egyebek közt Szolzsenyicin műveit, ezért rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Mintegy válaszképpen hozzájárult, hogy tanulmánya teljes terjedelmében belekerüljön a Profil című gyűjteménybe, amelyet Kenedi János meg — és kicenzúrázott írásokból állított össze, méghozzá a Kemény inkriminált előadására utaló provokatív címmel: A hetvenes évek budapesti szegényei. Az csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy 1979 októberében aláírta a tiltakozó nyilatkozatot a csehszlovákiai Charta „77 szóvivőinek elítélése ellen. Állásából elbocsátották, ettől kezdve élettársával és három gyerekével alkalmi munkákból, főként ruhafestésből élt. Ebben az időben, 1979 októberében, kezdte szervezni a Szegényeket Támogató Alapot, közismert nevén a SZETA-t, amelynek alapító felhívása a következő év márciusában jelent meg. A formálódó szervezet célja kezdettől fogva kettős volt: közvetlen segítséget kívánt nyújtani a segítséget kérőknek, és fel akarta hívni a társadalom figyelmét a szegénység létezésére, a szociális háló folytonossági hiányaira. Ottília és a többi SZETA-szociológus tényfeltáró munkája a szakmai hátteret biztosította. A nyomort mégsem a tudomány, hanem a részben karitatív, részben a politikai szervezet látványos jelenléte tette explicitté. A SZETA lett a demokratikus ellenzék első és valószínűleg legfontosabb mozgalmi jellegű intézménye. A szamizdat csak olvasni — (esetleg megvitatni-) valót kínált az érdeklődőknek. Feladatot a SZETA tudott adni azoknak, akik — mind nagyobb számban — csatlakozni akartak a demokratikus ellenzékhez: lehetett pénzt és ruhát gyűjteni, lehetett csomagokat készíteni a segélyezetteknek, szét lehetett hordani a kulturális rendezvények meghívóját. így válhatott Ottíliáék Komjádi utcai lakása (amelyet a II. kerületi SZDSZ emléktáblával jelölt meg) a demokratikus ellenzék fontos központjává, ahol egymásnak adták a kilincset a SZETA-aktivisták, a segítségre szoruló szegények, szakmai tanácsot kérő szociológusok, nyugati újságírók és a demokratikus ellenzék ”kemény magjának” tagjai. S minden látogató számíthatott egy teára vagy ”svarcra”, amelyet többnyire a csodás humorú Nagy András főzött, szükség esetén kevés piros arannyal díszített zsíros kenyérre, s egy-egy biztató vagy korholó szóra. Ottília tekintete áthatolt minden álságon és önáltatáson, politikai és erkölcsi ítélete meggyőző volt mindenki számára, aki hozzá fordult tanácsért, rosszallásától a rendszerváltás után még magas pozícióba emelkedett barátai is tartottak. Amikor 1982-ben a Beszélő munkatársa lett, ő hozta be a lapba a létminimum alatt élőkőkről szóló tudósításokat. Neki köszönhettük a felismerést, hogy miközben a politikai elnyomás puhulni látszott, miközben egy politikai indíttatású házkutatás vagy útlevélelkobzás híre bejárta a világsajtót, a mélyben a legszegényebbeket, a munkájukat vesztő szakképzetleneket egyre keményebb elnyomás sújtja. ”Magyarország a politikai téren kívül rendőrállam igazán” — írta a szamizdat Beszélő 23. számában. A depolitizált, a pártirányítás alól felszabadult, önjáró rendőrség túlhatalmáról szóló tudósítások végig jelen voltak aztán az 1990 és 1995 között hetilapként megjelenő Beszélőben, amelynek Ottília egyszerre volt vezető publicistája és száguldó riportere. A SZETA felismeréseit nem mindenki fogadta el. Nem azokra gondolok, akiknek érdekében állt, hogy a közvélemény ne tudjon a magyarországi szegénységről. Nekik már ekkor semmi hitelük sem volt. De elutasította a SZETA társadalomképét például Vas István is. Hagyjuk el a cigánykérdést, mondta, az más ügy. De a cigányokon kívül olyan szegénység, amilyen a 30-as években volt, ma nincs Magyarországon. Tiltakozó közbevetésemre folytatta: majd ha azt látod, hogy az emberek összeszedik a csikkeket az utcán, akkor beszélhettek szegénységről. A rendszerváltás után ez is eljött. A 90-es években az utcán ismét megjelentek a csikkszedők, akiket utoljára gyerekkoromban láttam, közvetlenül a háború után. Petrinek ebben is igaza volt: a szabadság és a nyomor együtt járt. A SZETA-n iskolázott szociálpolitikust, a parlamenti képviselő Solt Ottíliát azonban az új keletű nyomor sosem késztette arra, hogy kiábránduljon a szabadságból, vagy megtagadja a rendszerváltást. Heves parlamenti csatái arról szóltak, hogy a szociálpolitika a leginkább rászorulókat mentse meg a teljes leszakadástól, ne pedig a középosztálybeli családokat próbálja mesterségesen a fölött a szint fölött tartani, amit az ország gazdasági teljesítménye lehetővé tesz. Személyiségének és érveinek erejét mutatja, hogy bár szemlélete képviselősége idején, 1990 és 1994 között élesen szemben állt mind a konzervatív kormánykoalíció, mind a szocialisták, sőt nem egy esetben pártja, az SZDSZ álláspontjával is, felszólalásaiba nem kiabáltak bele, hitelét ellenfelei sem vonták kétségbe. A hazai demokratikus ellenzéknek Kis János mellett a legjelentősebb személyisége Solt Ottília volt. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a térség demokratikus ellenzéki mozgalmai történelmi szerepet játszottak a szovjet világbirodalom békés összeomlásának előkészítésében, ha elfogadjuk, hogy a hazai demokratikus ellenzék katalizátora volt a Kádár-rendszer, majd pedig a magyarországi államszocializmus bukásához vezető folyamatnak, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy a tíz éve elhunyt Solt Ottília a rendszerváltás történelmi alakja. Ma Magyarországon valószínűleg a legtöbb ember nem tudja pontosan, hogy milyen szerepet játszott az 1848-as forradalomban Irinyi József, Vasvári, Nyáry Pál vagy Irányi Dániel. De a róluk elnevezett utcákon járva majd mindenkinek rémlik, hogy valami közük volt március 15-éhez. Ilyen homályos, bizonytalan elemekből áll össze egy társadalom történelmi emlékezete. Szeretnék fogadni az újszülött unokáimmal, hogy mire nagyok lesznek, Solt Ottíliának is lesz utcája a fővárosban.

A demokratikus ellenzék történetének egyik emlékezetes pillanata — Kőszeg Ferenc menekül a rendőrök elől a ferencvárosi Tűzoltó utcában. A fotót Demszky Gábor készítette.