Birodalmak perifériáján

Uniós pufferzóna – az autokraták játéktere

Ara-Kovács Attila – Magyar Bálint

Az Európai Unió eddig nem látott konfliktusokkal kénytelen szembenézni mind a határain belül, mind pedig azokon kívül. A magyarországi posztkommunista maffiaállam 2010-2014 közötti kiépülése után az az értelmezési keret elveszítette érvényét, amely az unió nagy, 2004-es Drang nach Ostenje után a felvételt nyert kelet-európai társadalmak demokrácia-deficitjét szimplán gyermekbetegségnek tekintette, melyet – megfelelő kezelés esetén – bizonyosan kinőnek majd. Határain kívül pedig – például Ukrajnában – illúziónak bizonyul az a remény, hogy a limesen kívüli társadalmak szükségszerűen közelednek az európai, „civilizált” normák felé.

A limesen belül

A valaha a térség legdinamikusabban modernizálódó és demokratizálódó országában, a magyarban mára kialakult az Orbán Viktor által már 2010 előtt meghirdetett, a politikai váltógazdaság érvényesülését korlátozó, autokratikus jellegű „centrális erőtér”. Ez is jelzi: a liberális demokrácia stabilizációja térségünkben csak az egyik lehetőség. A kelet-európai posztkommunista társadalmakat ugyanis komolyan fenyegeti, hogy autokratikus rendszerekké válnak, ekként stabilizálva önmagukat. Kétséges, hogy az EU a fegyelmező szankcióival vissza tudja-e téríteni az érintett országokat a liberális demokrácia pályájára, illetve – ennek eredménytelensége esetén – képes-e kitaszítani azokat a közösségből?

A demokrácia-deficitek Brüsszel által legitimált szankcióinak rendszere két előfeltevésre épül. Egyrészt, hogy az integráció olyan értékközösség, amelynek hatékonysága ezen értékrendszer koherenciáján és homogenitásán alapul. Másrészt, hogy a tagországok tudatosan vállalt és követett politikájának a liberális demokráciák értékrendszere képezi a központi vezérlő elvét, s az ettől való eltérés nem szándékolt, csak eseti deviancia lehet. A szankciók rendszere csak e két előfeltevés esetén működőképes, mert a második előfeltevés hiányában – mintegy végső megoldásként – magától kellene adódnia a közösségből történő kizárásnak. Azaz: amennyiben nem teremthető meg a tagországok értékrendbeli összhangja, mert nincs törekvés egyes tagországok részéről ezeknek a devianciáknak a felszámolására, akkor a szervezet, már csak saját védelme érdekében is, ki kell, hogy vesse magából az érintett országot vagy országokat.

Mivel a magyar közvélemény érzékeli, hogy a „centrális erőtér” rendszere nem esetlegesen, hanem szisztematikusan tagadja az unió értékvilágát, ennek nyomán rendre felmerül a feltételezés, hogy Orbán Viktor kormányfő végső soron ki akarja vezetni Magyarországot az unióból.

Mindazonáltal mégsem várható sem Magyarország kizárása, sem pedig a kormány által kezdeményezett kilépés az unióból.

A limesen kívül

A legutóbbi ukrajnai véres események is jelzi egyben, hogy egy erősödő geopolitikai verseny van kibontakozóban az Európai Unió és az Oroszország vezette, kiépülőben lévő Eurázsiai Unió között. Ezt a versenyt az teszi különösen élessé, hogy a nagy érdekszférák küzdelme két másik dimenzióban is megerősítést nyer. Egyfelől a kvázi-demokratikus, illetve a kvázi-autokratikus erők harcaként; másfelől egy egyre nyilvánvalóbban etnikai jelleget öltő orosz-ukrán konfliktusként. Ez utóbbi részben kulturális is, hisz’ Ukrajna a második világháborút követően területileg messzire túlnyúlt az ortodoxia hagymakupolás világán és mélyen benyomult a katolikus gótika világába.

Az emelkedett értékrendszerbeli küzdelem céljai keverednek tehát a földhözragadt birodalmi küzdelem szempontjaival. E küzdelem nem háborús eszközökkel zajlik. Épp ellenkezőleg: a nagyhatalmak mintegy „bónusz akciókkal” igyekeznek befolyásolni a meghódítandó közönségek választását. Az orosz fél olcsó energiát, adminisztratív eszközökkel biztosított piacot ígér a volt szovjet térségben, az Európai Unió pedig a társult tagjainak járó uniós forrásokat és versenyalapú hozzáférést az EU-s piacokhoz. A küzdelem birodalmi jellegét az is hangsúlyozza, hogy kölcsönösen igyekeznek kizárni a „bónuszok” együttes igénybevételének lehetőségét.

Ha szigorúan veszik az értékrendszeri homogenitás követelményeit, Ukrajna belátható időn belüli uniós csatlakozása kizárt lenne, de eközben a Nyugat geopolitikai célkitűzései az egyre szorosabb együttműködés irányába hatnak.

Értékközösség versus geopolitika

Az EU hirdette értékközösségi racionalitás és a kényszerítő geopolitikai racionalitás az elkövetkező néhány érvizedben kizárja egymást, vagyis együttesen nem megvalósíthatók. Ha a jelenlegi struktúrába engednék, csábítanák be a még kint lévő balkáni és kelet-európai volt kommunista országokat, ez az értékközösség végzetes inflálódásával járna. Ha ettől elzárkóznának, sőt a limesen – azaz az unió határain – belül létrejövő kvázi-autokratikus rendszerek kitaszítása is felmerülne, az a reinkarnálódó orosz birodalom nyugati térnyerésének adna esélyt. Ha az unió földrajzi határait Brüsszel szigorúan az értékközösség határainál kívánná meghúzni, az garantáltan Jalta reinkarnációját eredményezné, melyben a társadalmi értékstruktúrák történelmi önmozgása felülírná a politikai közösség érvényességét . Bár míg a második világháborút követő jaltai egyezmény egy észak-dél tengely mentén szelte ketté Európát, nem sokat törődve a kulturális értékközösségekkel, addig e tengely most úgy tűnik, északkelet-délnyugat irányban húzódna, visszavonhatatlanul beágyazva az unióba a balti államokat, Lengyelországot, a Cseh Köztársaságot, Szlovéniát és talán Szlovákiát is, illetve erősen kérdésessé téve Magyarország, Románia és Bulgária helyét e közösségben.

Bár Brüsszel erről ma még nem akar tudomást venni, az értékközösségi vágyak és a geopolitikai realitások ellentmondása egy kétsebességes unió rendszerében tud csak feloldódni. Minden politikai kényszer ebbe az irányba hat. A többsebességes Európa egyik – mondhatjuk úgy: nyugati – fokozatát maga az eurózóna jelenti. A visszavonhatatlanul az unióba beágyazott, már említett posztkommunista államok vagy részei az eurózónának, vagy kormányaik, tekintet nélkül ideológiai színezetükre, határozottan sürgetik az ahhoz történő, pár éven belüli csatlakozást. Mások viszont – köztük Magyarország – állami ideológiát gyártanak az eurózónán való tartós kívülmaradás indoklására. A „nemzeti szabadságharc” retorikájába rejtett függetlenségi igény valójában a liberális demokrácia normái alóli felmentés eufemisztikus követelése. Ne legyenek kétségeink, amit ezek az országok „nemzetek Európáján” értenek, az kvázi autokrata rendszereik kiépítésének-fenntartásának igénybejelentése. Ez ellen hatékonyan csak saját polgáraik léphetnek fel. Ennek hiányában, vagy ennek sikertelensége esetén bizton állítható, hogy a „nemzeti autokráciák” stabilizációs kísérletei többé-kevésbé sikeresek is lesznek. Ugyanakkor az Európai Unió geopolitikai megfontolásai nem engedhetik, hogy egy következetes értékkövető politika nyomán, tőlük megszabadulva az orosz birodalom újra a Lajtáig, azaz Magyarország nyugati államhatáráig érjen. A nyugat-európai politikai elit, feladva a berlini fal leomlását kísérő romantikus hitét és eredeti küldetését, Kelet-Európa leszakadó részére ma már nem, mint kulturális társra, hanem csak, mint gazdasági befolyási övezetre tekint. Hisz’ a mai kelet-európai politikai elitek sem civilizálni, hanem a nemzeti és szociális populizmussal – saját autokratikus hatalmuk kiépítése és konzerválása érdekében – inkább erősíteni akarják országaik keleties értékstruktúráját.

E folyamat megállítása az új uniós tagok egy része számára annál is inkább reménytelennek tűnhet, mert stabil demokráciát képtelenség autonóm polgárság és széles középosztály nélkül teremteni. Mi több, a 2008-as pénzügyi világválság még arra is rávilágított, hogy a már több évtizede uniós dél-európai társadalmak is milyen sérülékenyek lehetnek e tekintetben.

Uniós pufferzóna – az autokraták játéktere

Mindebből az következik, hogy elkerülhetetlenül haladunk egy eurózónán kívüli, tartós pufferzóna kialakulása felé, mely az uniós normák „elnéző” alkalmazásának terepévé válik. Az új birodalmi logika nem a „felperzselt föld” taktikájával, hanem adagolt támogatásokkal, valamint a korábban – szándékai szerint – csak esetlegesen megtűrt demokrácia-deficitek tartós tudomásulvételével védi magát.

Miért is akarnák az Orbánhoz hasonló autokraták kivezetni országaikat az unióból, ha e pufferzónában úgy rendezkedhetnek be, hogy eközben „két birodalmat adóztatnak”: az uniótól strukturális és kohéziós alapok, míg az orosz birodalomtól az energia-megállapodások biztosíthatnak pótlólagos forrásokat számukra. Az előbbivel a civilizált politikai jó modornak, a szabadság eszményeinek látszatát fizettetik meg, az utóbbival behódolásukat a keleti függőségi rendszerbe.


Másodközlés a szerzők engedélyével, a cikk eredetileg a Magyar Narancs 2014 február 27. számában jelent meg.