Szomorúság tölt el, ha Nagy Imrére gondolok, mert kihullott az emlékezete a jelenből. A történetírás őrzi csak a személyét. Emléke lassan teljesen visszaszorul a tudomány lapjaira, és egy-két évtizeden belül ember se marad, aki számára élő valaki volt. Ez a szomorúságom természetes.
Ő annak a képzelt nemzeti egységnek a hőse, mely a forradalom néhány napján 56-ban látszólag megvalósult, és amelyből mára semmi se maradt. Az érzelmektől hajtott, lelkesültségen alapuló nemzeti egységről rég kiderült, hogy mennyire erőtlen, és tartalma könnyen semmivé válik. Ugyanazok, akik a forradalom idején a forradalmat éltették, alig egy évvel utána már mindent felejteni igyekezve vonultak fölt a pártállam május 1-jei dísztribünjei alatt. Ez is nemzeti egység volt, csak éppen hányni való.
Nagy Imre felejtése ezért is volt ilyen gyors. Csak a lelkesültség, a politikai hit kapcsolódott hozzá, és ezekről talán megtanultuk, hogy a legváltozékonyabb valamik.
