Budai Liberális Klub
tiszta beszéd a közélet és a civil társadalom kérdéseiről

Hírlevelek

Cím

Emléktábla-avatás Litván György halálának ötödik évfordulójára

Emléktábla-avatás Litván György halálának ötödik évfordulójára

Dátum: 2011. november 8., 10 órakor
Helyszín: Budapest XIII., Pozsonyi út 40.

Az emléktáblát felavatja: Rainer M. János, az 1956-os Intézet főigazgatója

Az emléktáblát készítette: Czinder Antal, Munkácsy-díjas szobrászművész


ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR
1956-OS INTÉZET ÉS ORAL HISTORY ARCHÍVUM

LITVÁN GYÖRGYRŐL – EMLÉKTÁBLÁJA ELŐTT

Rainer M. János emléktábla-avató beszéde
2011. november 8. Budapest XIII. Pozsonyi út 40.

Ki is volt Litván György? El kell-e mondani - hiszen csak tegnap ment el, hiszen az itt állók közül sokan ismerték, hiszen mindenki ismerte. De bizony el kell mondani, mert egyáltalán nem olyan könnyű elmondani ki is volt Litván György. Nem könnyű tudományosan meghatározni a Litván Györgyöt.

Nekem legalábbis nem.

Litván György - az életútja volt. Az életút, amely szociológia, eszmetörténet, politika, családi és személyes életút - teljesen reménytelen szétszálazni. És csaknem reménytelen megmagyarázni. Benne van a valamikori magyar nagypolgárság, a Gründerzeit nagy alakjainak leszármazottai, köztük Litván József, az apa - már a Galilei-körben, később (1945 után) a Magyar Radikális Pártban, 1958-tól Bécsben.

Litván az életútja - a budapesti tudományegyetem történelem-politikai gazdaságtan szakos hallgatója (1946-1950), a középiskolai tanár (1957-ig); a mozgalmár, aki 1947-ben, 18 (tizennyolc) évesen tagja lett az MKP-nak, majd 19 évesen az MDP-nek. Az ifjúsági, egyetemi mozgalmár, a pártoktató (mi az hogy pártoktató), aki 1954-ben csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzék (mi volt akkor az, hogy pártellenzék)

Litván György, aki 1956. március 23-án Budapest XIII. kerületének aktívaülésén Rákosi jelenlétében jelentette ki, hogy az első titkár elvesztette a párttagok (és az ország) bizalmát. Beszólt Rákosinak - írta valaki a Facebookon.
És beszólt még mennyi mindenkinek, később, állandóan. Beszólt a Petőfi Kör történész- és pedagógusvitáján, a forradalom alatt csatlakozott a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságához, és tagja volt a XII. kerületi nemzeti bizottságnak. November 4-én fegyvert fogott, de - mint mondta, szerencsére - nem használta. Amúgy november 4 után sem hagyta abba, ezért 1958-ban letartóztatták és hatévi börtönre ítélték. 1962-ben szabadult, volt iskolai könyvtáros, tanár, majd a Történettudományi Intézet tudományos munkatársa.

1979-ben beszólt Kádárnak: aláírta a csehszlovák polgárjogi ellenzék vezetőinek bebörtönzése elleni nyílt levelet. Részt vett a demokratikus ellenzék megannyi tevékenységi formájában. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság, majd az SZDSZ egyik alapító tagja. 1991-től 1998-ig az 1956-os Intézet főigazgatója volt.

Litván György - a nemzedéke. Az 1920-as - 30-as évek fordulója táján születettek generációja. Fantasztikus és rettenetes gyermekkoruk volt - egy fantasztikus és rettenetes társadalomban, fantasztikus és rettenetes országban kamaszodtak. Amely kitagadta legtöbbjüket, többször egymás után, a zsidóságukért, a kultúrájukért, a vagyonukért - anyagiakért és szellemiekért; kitaszította őket és az életüket is elvette volna, vagy legalábbis némán, közömbösen tűrte volna, ha elvesznek.

Generációja koraérett gyerekfejjel lett túlélő, koraérett gyerekfejjel lett kalandor. Fantasztikus és rettenetes szellemi kalandokba bonyolódtak, saját megváltásukat az országéval, a térségével, de mit nekik térség, ország - a világ megváltásával szerették volna összekötni. A Totalitással. A kommunista eszme nagy kalandja pillanatokon belül összeszálazódott egy totális politikai rendszer berendezésével - de ők egy darabig mit sem törődve ezzel rendezkedtek. Szüleik 1918-ban látták elérkezettnek a pillanatot: itt az idő, modernizálni a réginek, korhadtnak látott Magyarországot. Fiaik harminc évvel később ugyanúgy tudás és hit birtokában érezték magukat. Bűnösök talán nem voltak - felelősök igen, de ezt senki sem érezte-szenvedte mélyebben át, mint ők. 1953-56-ban lehetőség kínálkozott a megtisztulásra. Sokan éltek vele - Litván György is - de ez kevés. A generáció egésze rázkódott össze. Aztán ment tovább, ki élesebb, ki lágyabb kanyarral.

Litván György azonban, és az őhozzá hasonlók azonban nem kanyarodtak. Nem fordultak vissza 1956-tól, félig se, kicsit se. Az igazán hűségesek, radikálisok (és szerencsések) pedig 1989-ben, java erejükben úgy érezhették, úgy láthatták: visszatértek a csoportképre, amely szüleikkel és tanítóikkal közösen készült róluk. Litván György közéjük tartozott.

Litván György, talán leginkább, az életműve. Az a történészi mű, amely valamikor 1955 táján kezdődött. Pont akkor, a megrázkódtatás, a lelkiismeretvizsgálat, a felmérés időszakában. Akkor, amikor új válaszokat keresett, s ha tetszik (vissza)talált azokhoz a kérdésekhez, amelyekkel apái nemzedéke is viaskodott. Litván (élet)műve nagyon közel áll őhozzá, magához: térben, időben, emberekben. Élete és életműve nagy témája a magyar huszadik századi progresszió eme örökös és utánozhatatlan, értékjogon választott főnemesi rendje volt: az Adyé, a Jászié, a Polányiaké. És leszármazottaiké - egy nagy családé, a radikális és szociális magyar demokrácia családjáé. Két-három (nagy) generáció eszme- és eszméléstörténete.

Ez a történet Gyurinak mélységesen személyes ügy volt. Nemzedéki- és önanalízis, a szó szoros értelmében - a sztálinizmus és az abból való kiábrándulás, a leszámolás lélekrajza. A mű töredékekben maradt - hol hatalmas művekben (Magyar gondolat..., Szabó, Jászi), hol mesteri esszékben.

Egy ennyire személyes ügyért az ember olyat is megtesz, amit amúgy a háta közepére... Litván Györgynél kevesen utálták jobban a formális és bürokratikus szervezeteket. Ha az 1956-hoz való hűség nem szolgált volna iránytűként egész férfikorának, aligha adta volna fejét intézetalapításra. Ott aztán egyszerűen maga volt, és ez a legtöbb, ami elmondható. A főnököm volt - soha kevésbé főnök főnököt nem láttam. Tudta, mit tesz az emberrel a kezébe kapott hatalom? Hogy a kezében tartja? Megrontja? Lehet, biztos - mindegy is. Amikor a sors úgy hozta, hogy a helyébe kellett lépnem, semmit se szerettem volna jobban: olyannak lenni, mint ő. Ami persze reménytelen.

Litván - az életműve: életút, generáció, hűség, művek. Mi marad a történész életművéből? Sajnos, az ritkán időt álló. Talán két dolog mégis: a szenvedély, ami nyelvi formát ad a gondolatoknak. És a kérdés, amit feltett. Litván György kérdése messze túlmutatott a személyes történeten. A lehetséges progresszív, elkötelezetten nyugatos, szabadelvű és szociális magyar baloldal hagyományát kereste. Hagyományt, amely a jelennek és jövőnek mutat értékeket és példát. Olyat, amelyre építeni lehet, mert elvszerű és politikai-emberi szempontból egyaránt erkölcsös. A magyar liberális baloldal mély válsága idején - most, itt, nekünk - aligha van fontosabb kérdés a Litván Györgyénél.
Litván ügyei most rosszul állnak. Rosszul áll az az 1956-os Intézet ügye - de vajon fontos ez? Hiszen 1956 ügye áll rosszul. Vajon fontos-e, hogy sarlatánok magyarázzák a történeteinket - 1989 ügye áll rosszul. A demokratikus Magyar Köztársaság ügye, a demokraták magyar közösségének ügye. Az emlék vigasztalhat - Gyuri nem vigasztalna. Morogna, dühöngene, aztán elszáguldana, hogy telefonáljon, cikket írjon és leteremtsen, akit kell. Kérdése ma is elevenünkbe vég. Nem emléktábla ő tehát, hanem Jelenvalóság. Jelenléte intenzív, sürgető: minket sürget. Jelenvaló - jobban velünk van most, mint valaha.


Copyright © 2000 Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány

Litván György 1929. február 19-én született Budapesten, polgári értelmiségi családban. Apja, Litván József részt vett az 1918–19-es forradalomban, valamint a polgári radikálisok köréhez tartozott. Litván György 1946–1950 között a budapesti tudományegyetemen történelem–politikai gazdaságtan szakon tanult. 1950–1952 között tényleges katonai szolgálatát teljesítette, majd 1957-ig középiskolai tanárként dolgozott, illetve a Huba utcai vendéglátóipari technikum igazgatóhelyettese volt. 1947–1956 között az MKP, majd az MDP tagja volt, aktívan részt vett előbb az ifjúsági, egyetemi mozgalomban, később a pártoktatásban. 1954-ben csatlakozott a Nagy Imre körül kialakult pártellenzékhez. 1956. március 23-án Budapest XIII. kerületének aktívaülésén az elsőként követelte nyilvánosan a jelenlévő Rákosi Mátyás eltávolítását a hatalomból. Aktívan részt vett Petőfi Kör munkájában, majd a forradalom alatt a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának és a XII. kerületi Nemzeti Bizottságnak a tagja volt. A forradalom leverését követően részt vett a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom létrehozásában és annak tevékenységében, ezért 1959-ben az úgynevezett Mérei-perben a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Vida Ferenc elnökletével hat év börtönbüntetésre ítélte a fellebbezés lehetősége nélkül. 1962-ben szabadult. 1963–1971 között az Árpád Gimnázium tanára, illetve könyvtárosa volt, majd az MTA Történettudományi Intézetben történészként dolgozott. 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottsága alapító tagja volt. 1991-től az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézetének az igazgatója. 1995 óta az ELTE Szociológiai Intézetben egyetemi tanár. Kutatási területe a századeleji magyar társadalmi és politikai gondolkodás, a Trianonhoz vezető politikai, diplomáciai és katonai folyamatok, valamint az elmúlt fél évszázad történelme.


http://www.tte.hu/toertenelem/forraskoezlesek/399-lemondasra-8222-szolitotta-fel-8221-litvan-gyorgy-rakosi-matyast :

Lemondásra „szólította fel” Litván György Rákosi Mátyást?

Történelem - Forrásközlések

2006. március 23. csütörtök, 01:00

Az éppen 50 éve történt események minden kronológiában szerepelnek. Dokumentumközlésünk (amely először, teljes terjedelmében csak a www.tte.hu oldalon olvasható) a huszadik század egyik jellegzetes legendáját oszlatja el.

Az interjúrészletekből, a váratlanul előkerült dokumentumból, valamint Litván György utólagos kommentárjából kirajzolódik a korszak is, amelyben a személyes emlékezetben esetenként jobban bízhatunk, mint az írott dokumentumban.

Egy legendás aktíva története

Litván György az 1956. március 23-án tartott pártaktíván szinte lemondásra szólította fel a jelenlévő Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártja első titkárát. Amikor a történésszel Hanák Gábor és az OSZK munkatársai az életút-interjút készítették, ő sem ismerte azt a jegyzőkönyvet, amelyet az MTH 21. Intézetének kultúrtermében megtartott értekezleten felvettek. Nemrégiben azonban előkerült a Fővárosi Levéltárban őrzött, kerületi anyagok közül, a hozzászólások gyorsírásból áttett leirata. Amikor az elmúlt hetekben Litván György történész megismerte az iratot, a leirat nem lényegtelen torzításait tette szóvá.

Életút-interjú Litván Györggyel, 2003:

"A huszadik kongresszus csalódást okozott, amikor zajlott. Emlékszem, izgatottan olvastuk a Szabad Népben naponta az ott elhangzott beszédeket. Azok a beszédek bizony semmi jót nem ígértek. Mikojané volt viszonylag szabadabb szellemű, de ugyanolyan marxista-leninista verkli volt, mint az addigiak.
Utólag tudtuk meg, hogy valami mégiscsak történt, ez volt a Hruscsov-féle záróbeszéd.
Március elején, a lengyeleken keresztül ez kiszivárgott Nyugatra, nyugati sajtó hozta, és akkor már Vásárhelyi Miklós ismerte. A Szabad Európa Rádióban is lehetett hallani. Kiderült, ha nem is az áttörés, de a kezdeményező lépés mégiscsak megtörtént. Úgyhogy ez új időszámítást jelentett.
Hruscsov titkos beszéde nagy példányszámban jutott el léggömbakcióval Magyarországra …
Én nem emlékszem, én nem láttam, nem olvastam, de hallottam róla. Akkor ez már nyílt titok volt, élénken vitattuk, és pontosan tudom, hogy amikor március 23-án meghívtak erre a XIII. kerületi pártaktívára, már tudtam róla.
Hol volt az aktíva?
A Váci úton, az ipari tanuló intézetben, a Rákos-patak hídja után közvetlenül. Többször tartottak abban a nagy ebédlő teremben ilyen gyűlést.
Ennek az a története, hogy fölhívtak az iskolában (a Közétkeztetési Technikumban tanítottam), hogy délután menjek el, mert Kovács István elvtárs, nagy-budapesti első titkár lesz kint, és szeretnék, hogyha egy-két, nívósabb hozzászólás is elhangzana. Nekem nem volt kedvem erre elmenni, Kovács Istvánt nem kedveltem, és azt sem tudtam, hogy miről lesz szó.
Délután Erényi Tibor történész kollégám megemlítette, hogy a kerületi aktíván ismertetik a Hruscsov-féle záróbeszédet. És akkor rohantam ki a Váci útra, hogy ezt meghallgassam. Nem azért, hogy a tartalmáról tudomást szerezzek, hanem, hogy lássam, hogyan prezentálják, és hogyan reagál erre ez a kerületi aktíva. Ez volt ami nagyon érdekelt. Kis késéssel érkeztem, nem találták a nevemet, nem akartak beengedni. Mire beléptem, a hosszú terem túlsó végén az emelvényre gurult föl egy fényes golyó, Rákosi. Váratlanul ő érkezett Kovács István helyett. És akkor nagyon megijedtem, mert tudtam, hogy ez egy páratlan helyzet és ezt nem szabad kihagyni.

Amikor ment föl az emelvényre, bennem akkor megfogant az elhatározás. Az ő jelenlétében szabadon beszélni egyébként soha, sehol nem lehetett, minden meg volt szervezve. 
Azt viszont tudtam, hogy ezeken az aktívákon az ember fölnyújtja a kezét, és elmondja, amit akar.
Elkezdődött egy fölolvasás, nem a Rákosi részéről, hanem egy nő, egy olyan másfél órán át olvasott az egyébként sokkal hosszabb Hruscsov beszédből. Rákosi ott ült mellette némán, és bólogatott. Ez külön földühítette az embert, hiszen fölébresztette az emlékeket Rákosi elmaradhatatlan, nagy Sztálin dicsőítéseiről, és most hallgatott és bólogatott. Sorolták Sztálin rémtetteit.
Közben gondolkoztam azon, mit kéne mondani, és hogy mi lesz ennek a következménye. Arra jutottam, hogy itt most olyan helyzet van, amikor valószínűbb, hogy nem fog lecsukatni, nem mer lecsukatni.
Rákosinak mindenképpen rossz, ha én fölszólalok ellene, mert akkor döntenie kell: és csak rosszat léphet, de valószínűbb, hogy nem nyúlnak hozzám.
És akkor egy mondatot fölírtam magamnak.
Én úgy ültem, hogy ne ismerős mellé kerüljek, egyedül ültem. Szünet után elkezdődtek a hozzászólások, és meglepetésemre - Biszku Béla volt akkor a kerületi titkár – papírról szólították a felszólalókat.
És akkor kicsit megkönnyebbültem: én jót akartam, nem tehetek róla...
Aztán mégis erőt vettem magamon, fölírtam és kivittem a nevemet, Biszku Béla elé tettem, és perceken belül szólítottak.
Ki kellett menni a Rákosi mellé a mikrofonhoz, és ott mondtam el amit elmondtam.
Én az egészet egy vértelen merényletnek szántam.
Szemben az addigi hozzászólókkal, akik mintha mi sem történt volna, úgy verklizték az akkori szöveget, ami külön dühítő és őrjítő volt.
Én egy őszinte emberi hangot ütöttem meg, hogy milyen nagy lehetőségét nyitja meg ez a huszadik kongresszus, a Hruscsovi beszéd, a megújulásnak. Itt Magyarországon ennek számos akadálya van, és azt tapasztaljuk, itt állandóan változik a pártvonal, és már eszpresszó viccek témája ez a 180 fokos fordulat ide-oda.
Így vezettem le azt az előkészített mondatomat, hogy itt ugyanaz a vezetés az,
- amelyik Sztálin halála előtt és Sztálin halála után minden fordulatot végigcsinált -  teljesen elvesztette a hitelét.
És akkor jött ez a mondat: hogy teljes felelősséggel ki kell jelentenem, hogy ma már sem a nép, sem a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, és nem bízik személy szerint elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban. Ez volt a bomba, amit odadobtam, és ami azt hiszem jól volt megfogalmazva.
Mintha ezer palackból húznák ki a dugót, olyan fölhördülést okozott. Még mondtam egy-két mondatot: lehet, hogy ezért megköveznek, vagy sokan elítélnek, de elég volt abból, hogy az ember másképp beszél otthon, másképp a barátaival, és másképp a taggyűlésen.
Taps is volt. Körülbelül egyharmada a jelenlévő két-háromszáz embernek tapsolt. Láttam csillogó szemeket, és gyűlölködő tekinteteket ugyancsak.
Aztán jöttek az engem elítélő értelmiség-szidalmazó felszólalások, végül maga Rákosi egyórás választ adott. Nem nekem, de tulajdonképpen végig nekem. Csak az utolsó percekben tért rá, hogy itt elhangzott valami Litván, és kibetűzte a nevemet, mintha nem jegyezte volna meg … Nem ismerem az elvtársat, lehet, hogy személy szerint a legbecsületesebb, de amit itt mondott, az nem más, mint amit az Amerika Hangja harsog, hogy én menjek, a párt adja át a hatalmat.

Egyenlőségjelet téve a kettő közé. Az ilyen hangokat le kell leplezni, vissza kell verni, szét kell zúzni, satöbbi, satöbbi. Szóval akkor jött az igazi Rákosi, amitől megfagyott a levegő, elhúzódtak tőlem. Tökéletesen egyedül voltam. Elénekeltük az Internacionálét, elindult a közönség a kijárat felé, és akkor úgy éreztem, hogy én innen nem fogok szabadon kijutni. De nem állítottak meg, nem állítottak meg a villamosmegállónál sem, hazaértem. Otthon elmondtam, és akkor vártuk Évával, (Gaál Éva történész, Litván György felesége) hogy jönnek. És nem jöttek.

Milyen volt a hír terjedési sebessége?

Nagyon gyors volt. Pénteken volt huszonharmadika, Éva szombaton beszélt a Vásárhelyiékkel és a Miklós akkor megkérdezte, hogy a Gyuri volt? Mert ő csak azt hallotta, hogy Angyalföldön ez történt, és ő rájött, hogy ez én lehettem. Ő tudta, hogy én égtem a tettvágytól, de nem volt lehetőség. Emlékszem a március 15-i iskolai ünnepségen én beszéltem, és akkor már ilyen hasonlatokban fogalmaztam, hogy még hó és jég van mindenfelé, de már érezzük a tavaszt, és az el fog jönni. Nagyon erős célzásokat tettem, de az csak úgy elment a levegőbe.
Vasárnap a Lukács uszodában Vásárhelyi Miklóssal találkoztam, és akkor azt mondta. gyere, be akarlak mutatni a Boldizsár Ivánnak, akinek van egy fogadalma, hogy megcsókolja a seggét annak, aki egyszer megmondja a Rákosinak …
És akkor odavitt a Boldizsárhoz, bemutatkoztunk, és jött Aczél Tamás, az író, ő is gratulált, Boldizsár odafordult Aczélhoz, Tamás, kezdd te, hát mégiscsak te vagy a Sztálin-díjas. Elröhögtük a dolgot, de aztán ebből egy legenda lett: hogy én megyek az uszodába és követnek ketten, bejönnek utánam, és ott mondják, hogy azonnal jöjjön velünk a tusolóba, és ezek voltak Boldizsár és az Aczél …Ami természetesen nem így zajlott le. De akkor életemben egyszer ilyen legenda tárgya, vagy alanya lehettem.
Úgy terjedt el, hogy én kimondtam, hogy Rákosi mondjon le.
Nem így történt, de az egésznek ez volt a csattanója…"

Minden történeti kronológia úgy idézi ezt az ötven évvel ezelőtti történetet, hogy Litván György tanár, a budapesti XIII. kerületi pártaktíván, a jelenlévő Rákosi lemondását követeli - kommentálta az esetet Hanák Gábor.

Ennek az interjúnak egyes részleteit a Századunk sorozat 2006. március 26-án megjelenő epizódja is közli.

Részletek a most előkerült dokumentumból:

„A pártaktíva feladata a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa célkitűzéseinek feldolgozása …”
„Előadó Biszku Béla elvtárs, a XIII. PVB. I. titkára.”
„Megjelent Rákosi Mátyás elvtárs, az MDP. I. titkára.”
„Révai Ernőné elvtársnő felolvasta az MDP Központi Vezetőség levelét a személyi kultuszról.
Hozzászólások:”
Nyolcadiknak következett „Litván György et. (Közétkeztetési technikum)
Az egyszerű párttagok számára ritka az, hogy a párt vezetőivel közvetlen tanácskozhatnak. Engedjék meg, ebből az alkalomból elmondjam őszintén azokat a gondolatokat, amik az utóbbi években a legmélyebben foglalkoztatnak.” …
„Az utóbbi három év nekünk, kommunistáknak, a tisztulás idejét jelentette, ez azonban a nép szemében úgy érzem, az ide-oda változásnak ideje volt. Úgy látták, hogy még egyes határozatok is egymásnak ellent mondanak. Ez espresso viccek témájává is lett. Azt hiszem, hogy ennek az az oka, hogy ezeket a politikai változásokat ugyanaz a vezetőség hajtotta végre, amely a hibákat elkövette, és amely 1953 óta komoly önbírálatot nem gyakorolt. A nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem.” …

Az utolsó felszólaló volt Rákosi Mátyás. Hosszú beszédének utolsó perceiben a következőket mondta:
„Felszólalt Litván elvtárs, - ezt a hangot én jól ismerem.
Az amerikaiak is ezt szokták mondogatni, a párt adja át a hatalmat, én menjek el.
Ha ide ilyen hang, az ellenség hangja is bejuthat, Litván elvtárs lehet, hogy nem ellenség, egy becsületes dolgozó, de az ellenség befolyása alá került. Én nem ismerem Litván elvtársat, de ha ő kétségbe vonja azt, hogy a tagság, a dolgozók nem követik a pártot, ugyanazt mondja, mint amit az ellenség hirdet. Ne kicsinyeljük le a veszélyt elvtársak. Az ellenség megpróbálja a dolgozó nép tisztánlátását megzavarni. … „

„k.m.f.

XIII.,  Párt-Végrehajtó Bizottság”

Olvassa el a most előkerült, 1956. március 23-án készült jegyzőkönyvet, pdf (7MB)
(Budapesti Fővárosi Levéltár, XXXV108b/93 jelzet)

Interjúrészlet 2006. március 8.-án Litván Györggyel:

„… Ha nem került volna elő ez a jegyzőkönyv, akkor nem törődnék a teljességgel, de itt van egy jegyzőkönyv, és aki ezt jegyzőkönyvbe gépelte, az nem tudott, vagy nem akart, vagy félt pontosan mindent leírni.
Éppen a kulcsmondatokat rontotta el. Más gyengeségei is vannak a leiratnak, de én ezt a két kulcsmondatot szeretném helyesbíteni.
Teljes biztonsággal emlékszem a szövegre.
Az én egyik kulcsmondatom: Ezzel a pártvezetőséggel nem lehet élni a XX. kongresszus nyújtotta nagy lehetőséggel: a párt megújulására. Ez a megújulási lehetőség a leiratban nem is szerepel.
Minden átmenet nélkül idézi az irat, a nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem. …
Ez van leírva, holott a következő történt:
Ezt a gondolatot azzal vezettem be, hogy kommunista felelősségem teljes tudatában, itt meg kell mondanom, hogy a nép és a párttagság zöme nem bízik többé a jelenlegi pártvezetésben, és nem bízik személy szerint elsősorban Rákosi Mátyás elvtársban.

Egyébként meg kell mondanom, hogy a Rákosi szövegét is pontatlanul írja le a jegyzőkönyv.
Rákosi ugyanis az Amerika Hangjára utalt, a rádióra. És utána jött a kulcsmondat: Én menjek, a párt adja át a hatalmat. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a párt én vagyok. Ugyanis ha én megyek, ebből következik, hogy a párt átadja a hatalmat.
És nem úgy volt, ahogy a jegyzőkönyv idézi, hogy a párt adja át a hatalmat, és én mellékesen elsomfordálok.
Azt hiszem világos a különbség, hiszen ő egy jóslatot fogalmazott: saját távozása után bekövetkezik a katasztrófa. …”

Szerencsésnek vagyunk mondhatók, mi késői megfigyelők, akik az ötven évvel ezelőtt történtekre hívhatjuk fel a figyelmet - írta az eset kapcsán Hanák Gábor. Ez az eset ugyanis ismét figyelmeztet, a történet sokoldalú megközelítésének, minden forrásnak a kritikus használatára. Az egykorú irat itt legalább olyan pontatlan, mint a romló emlékezet. Igen, mi szerencsések vagyunk, hogy Litván György emlékezete pontos.

(Az interjúkat készítette Hanák Gábor az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában.)