Beszélgetés Póta Gyulával
Az előző ciklus derekán, úgy 1996 táján egy parlamenti vitában az egyik képviselő a magyar egészségügy területi egyenlőtlenségeit szemléltetendő a II. kerülettel példálódzott, mondván: amíg a II. kerületi egészségügyi ellátás színvonala a Benelux államokéhoz közelít, addig — az általa megnevezett — külpesti kerületéé inkább egy harmadik világbeli ország színvonalára emlékeztet. Póta Gyulát, az akkori polgármestert kérdezzük: Három és fél év elteltével tartja-e a kerület korábbi kedvező pozícióját? 
Tölgyfa utcai rendelő — ahol négy éve áll az idő — Viszonylagos előnyünket fokozatosan elveszítjük. Az elmúlt néhány év során egyre több fővárosi kerület látta be azt, hogy az egészségügy olyan terület, amelyre a kötelező feladatellátási minimumon felül is érdemes áldozni, mert ezen a területen viszonylag kevés befektetéssel is nagyon nagy eredményeket lehet elérni. Eközben kerületünk fideszes vezetése, sajnos, nem osztja azt a véleményt, hogy ezt a területet érdemes kiemelten kezelni. Az egészségügy — az oktatással együtt — ma már nem élvez prioritást a II. kerületi Önkormányzat döntései során. — Mivel tudja alátámasztani ezt az állítást? — Elég csak végignézni az elmúlt néhány év költségvetésének egészségügyi fejezetét. Vegyük például a működési kiadásokat. Ezek korábban évről évre növekedtek, 1998-ban, az általam beterjesztett utolsó költségvetésben 140 146 E Ft-os szintet értek el. Ugyanez a szám az 1999. évi költségvetésben 112 000 E Ft, 2000-ben 105 308 E Ft, 2001-ben már csak 91 042 E Ft. A számsor magáért beszél, pedig az infláció értékcsökkentő hatását nem is mutatja. — Miért baj az, hogy az önkormányzat kivonul az egészségügy folyó kiadásainak finanszírozásából? Az önkormányzati törvény szerint ez nem az önkormányzat, hanem az OEP feladata. Az önkormányzat csak a rendelők állagáért és a műszerpark állapotáért tartozik felelősséggel. — Jogilag tényleg ez a helyzet. Ha azonban egy önkormányzat nemcsak szavakban tartja fontosnak az általa működtetett ellátás színvonalát, akkor — amennyiben lehetősége engedi — nem ennyire szűkkeblűen értelmezi a lakosság egészségéért viselt felelősségét. Márpedig, ha 7 milliárdos költségvetési főösszeg esetén lehetett vállalni az OEP-támogatás némi kiegészítését, akkor ez talán egy 11-12 milliárdos főösszegű költségvetésbe is belefér. Értékrend és politikai akarat kérdése az egész! De mást mondok: a működési támogatás elinflálását is jobb szívvel lehetne viselni, ha az ebből eredő megtakarítás egy minél jelentősebb része az ágazatnál maradna felújítási és beruházási forrásként. — Mi a helyzet e tekintetben? — Először is tudni kell, hogy a jelenlegi vezetés viszonylag kedvező helyzetet örökölt: a legszükségesebb, legnagyobb költségigényű beruházások az előző két ciklusban megtörténtek (a Kapás utcai rendelő emeletráépítéses rekonstrukciója, a Fillér utcai Pulzus stroke-központ kialakítása, a Hunyadi utcai háziorvosi rendelő felépítése). A privatizációval egyidejűleg a háziorvosok számítógépet, betegkövető szoftvert, EKG-t és egyéb eszközöket kaptak. Amikor a felnőtt fogászatot a fővárostól átvettük, haladéktalanul kicseréltük az összes fogászati széket az akkori legkorszerűbb típusúakra, amikor ’97-ben a Tölgyfa utcai gondozó került hozzánk, azonnal hozzáláttunk a lerobbant rendelők felújításához. (Tudomásom szerint ez a nem túl nagy munka azóta sem fejeződött be teljesen.) A megújult Kapásban egy sor olyan szakrendelés indult be, amely korábban nem létezett. És ami talán mindennél fontosabb: minden évben több tízmillió jutott a járóbeteg-szakrendelők műszerparkjának korszerűsítésére. Sajnos, ez a műszerfejlesztési program ’98 után legalább két évre leállt: sem az 1999. évi, sem a 2000. évi ún. eredeti költségvetésben nagyítóval sem találtunk ilyen rendeltetésű összegeket. Az SZDSZ-frakció ezzel kapcsolatos módosító indítványait a jobboldali többségű képviselőtestület rendre elvetette. — Történt-e előrelépés a praxisok privatizációja terén? — A háziorvosi praxisok funkcionális privatizációja — négy praxis kivételével — az előző ciklusban megtörtént. A szerződést, amely a privatizációt vállaló orvosok, illetve az önkormányzat jogait és kötelezettségeit tartalmazza, hosszas, az érintett orvosokkal, illetve képviselőikkel lefolytatott tárgyalásokat követően fogadta el a képviselőtestület annak idején, még 1994-ben. Tavaly a testület egyoldalúan, az orvosakkal való előzetes egyeztetés, sőt tájékoztatás nélkül módosított a korábbi, kompromisszumon alapuló szerződés szövegén. A módosítás ürügye az volt, hogy az 1994 óta bekövetkezett jogszabályváltozások miatt ma már nem lehetne megkötni a most privatizáló orvosokkal a szerződéseket. Csakhogy a szerződés tartalmilag is megváltozott: például a takarítást, a veszélyes hulladékok elszállítását a régi szerződés szerint az önkormányzatnak, az új szerződés értelmében pedig már a háziorvosnak kell fizetnie. De másról is döntött a testület. Elkülönített 6 millió forintot „Háziorvosok eszközbeszerzési többlettámogatása” címen. Ebből a keretből azonban csak azok az orvosok részesedhetnek, akik hajlandóak az új, számukra egyébként hátrányosabb tartalmú szerződést aláírni! Ki-ki maga döntse el, hogy ezt az eljárást „ösztönzés”-nek nevezi-e, mint a polgármester úr hívta a testületi vitában, vagy pedig valami egészen másnak. — Korábban felröppentek hírek a fogorvosi praxisok küszöbön álló privatizációjáról. Volt-e, van-e ezeknek valóságalapjuk? — A kerületi fogorvosok már 2000 áprilisában szándéknyilatkozattal fordultak az önkormányzat vezetéséhez. Ebben egységesen és egybehangzóan kinyilvánították szándékukat praxisaik funkcionális privatizációja iránt. A fogászat tudvalevőleg olyan szakma, amely természeténél fogva különösen alkalmas ennek a privatizációs formának az alkalmazására, hiszen itt az ellátás egy rendelőben, egy orvos közreműködésével valósul meg, nincs tehát szükség más szakmákkal való együttműködésre, ami a magánosítást esetleg bonyolultabbá tehetné. Később a fogorvosok konkrét, alternatívát is tartalmazó koncepciót, sőt szerződéstervezetet tettek le az illetékesek asztalára, érdemi választ azonban — az Egészségügyi Bizottság elvi támogatásán túl — nem kaptak. Ehelyett a színfalak mögött tárgyalások folytak egy már több önkormányzat által elutasított külső befektetővel. Az egészen kezdett valami szegedies „stich” érződni. Mi történt, mi nem, pontosan nem tudni, az önkormányzat vezetése — nyilván érzékelvén a politikai támogatottság elégtelenségét — eleddig nem hozta a testület elé a külső befektető által történő privatizáció ideáját. Igaz, a fogorvosok javaslatáról sem volt módunk dönteni.
