Kisebb-nagyobb bosszúságok — egyre több a kátyús út, már megint feltúrták a járdát, fizetni kell a parkolásért, ismét pénzt kér a gyerek iskolája, kenőcsöt kell vinni a fizikoterápiás kezelésre, stb. — mindennap érnek bennünket, s ilyenkor rögtön eszünkbe jut az önkormányzat, átkozzuk is rendesen. Néha van úgy is, hogy valami jobb lesz; például, a Pasaréti téren dugó nélkül lehet keresztülhaladni, vagy egy dolgot meglepően könnyen sikerül elintézni, esetleg kitatarozzák az óvodát, felújítják az iskolát — hát ezt általában természetesnek vesszük, néha meglepődünk, de ritkán jut eszünkbe, hogy ezt az önkormányzatnak köszönhetjük. Az emberek nem ismerik az önkormányzatok tevékenységét, éppen ezért nem is nagyon érdekli őket, mi folyik az egyes testületekben. Pedig minden, amiről egy úgymond érdektelen, szürke testületi ülésen döntés születik, visszahat a mindennapjaikra, tán sokkal inkább, mint a polgári kormány egy-egy csínytevése. A rendszerváltás egyik legfontosabb eleme volt, hogy kialakította az önkormányzati rendszert, hogy megteremtette a helyi demokrácia feltételeit. A fontos dolgok helyben dőlnek el, a helyiek szemeláttára. A polgármesternek, a képviselőnek naponta kell szembesülnie az egyes döntések következményeivel. Az elmélet szép, lehet, hogy egy kisvárosban vagy egy faluban így is működik, de egy fővárosi kerületben ez még nagyon messze van a gyakorlattól. Miért? Először is hiányzik a helyi nyilvánosság, mely nélkülözhetetlen feltétele lenne a demokráciának. A Budai Polgár meglehetősen szelektál, a kínos ügyeket nem hozza nyilvánosságra, az összefüggésekre nem mutat rá. Ha az országos médiákon keresztül valami kerületi botrány mégis kipattan (lásd a lőtér esete), akkor ember legyen a talpán, aki azt összefüggéseiben, minden konzekvenciájával együtt képes legyen kibogozni. Pedig megérné a figyelem: a döntések rólunk szólnak, a mi életünket befolyásolják; ha mi közömbösek vagyunk, senki nem fogja képviselni az érdekeinket. Ha a képviselő-testületeket hagyják árnyékban tevékenykedni, akkor a vaj a fejükről sose fog leolvadni. A korrekt tájékoztatást követelni kell, a döntéseket figyelemmel kell kísérni. A rendszerbe bele van kombinálva a nyilvánosság ereje; ha ezt nem érvényesítjük, akkor az egész önkormányzatiság valóban csak néhány képviselő játékterévé degradálódik. Nem a rendszer rossz. Az a rossz, hogy csak félig működik: nekünk, polgároknak is van feladatunk benne. Ha azt elhanyagoljuk, csak magunknak tehetünk szemrehányást. Tessék kérdezni, kérni, követelni, összefogni! Húsz éve állt már szürkén-fehéren a Pitypang iskola a Látóhegy oldalában. Ipari szerkezete, szegényes külseje kirítt a környezetéből, belső kialakítása is nagyon elmaradt a kor követelményeitől. A választásokat megelőzően indult el a felújítása, október 7-én az új polgármesternek nyílt alkalma felavatni a megújult épületet, átadni az ünneplő szülőknek, tanároknak, gyerekeknek. A meghívó reggel nyolcra szólt. Háromnegyed nyolctól sok kíváncsi anyuka, apuka fagyoskodott az iskola előtt, túlesve az első megpróbáltatáson, a parkolóhely keresésén. A polgármester jó fideszes szokás szerint tíz perc késéssel érkezett, sebtiben bele is vágott a megnyitóbeszédbe. Elmondta, hogy a jövő század iskoláját építették ki itt, időkapcsolós vízcsapokkal, automata öblítéses vécékkel, drága számítógépekkel — mindezt 700 millió forintért, most aztán becsüljék is meg magukat az idejárók. Lesz még itt egy 150 személyes óvoda, de csak egy hónap múlva lesz kész — tudhattuk még meg. Oktatásról, gyerekekről nem sok szó esett. A dermedt tömeg már-már azt hitte, hogy vége a megpróbáltatásnak, immár bemehet szétnézni az új épületbe. De nem ám, hiszen csak most jött a „nemzeti farok” — ezeknek a fiúknak van valami beteges kényszerük a magyarkodásra. A polgármester, ledolgozva tízperces késését, valami előző napi sarát is le szerette volna dolgozni, s váratlanul belevágott az aradi tizenhárom méltatásába. Megtudtuk, hogy Pöltenberggel végzett először a bakó, s hogy Kiss Ernő halála sem volt könnyű. Mindenesetre a felolvasott Nemeskürty-szöveggel sikerült kicsit gyászosra fordítani az amúgy örömtelinek indult ünnepséget. Mint búsmagyarok, később megállapíthattuk, hogy az iskola tényleg szép, a tervező a hozott anyagból valóban csodát művelt. Az örömöt nem befolyásolta, a gyerekeknek talán még tetszik is, hogy az utolsó pillanatban a köz pénzét féltőn óvó polgármesteri kezek kihúzták az iskolai csengőt a beruházásból, de ugyanígy nem épült ki a telefonhálózat és az iskolarádió sem. Tényleg, minek is szokják meg a gyerekek a szabad kommunikációs lehetőségeket — abból csak baj lehet. Például, rákérdeznének, hogy mire kellett elvenni ezt a 3 milliót, vagy miért nem kotorták el az iskola támfalát a Zöldkert utcából, miért zárja még mindig el a fél útpályát, ha egyszer mindez benne volt az építési engedélyben. Mire kellett a kerítésfelújításra félretett pénz? Hol fog az a százötven autó megállni, amely az óvodásokat hozza reggelente? Kínos kérdések, de van rájuk válasz. Az anyagias természetű dolgok iránt nagyon fogékony polgármesternek (lásd: a megnyitóbeszédben is csak erről volt szó) minden pénz az üzleti vállalkozásokhoz kell. A Fidesz-szocialista egymásratalálás vállalkozásai bizony még jó ideig fogják nyelni a pénzt. Október 27-én 400 milliót kell kifizetni a Marczibányi lőtér telkéért, s csak ezután jön majd az őrzés, a felújítás, az építkezés ára. De a minapi két luxuslakás (195 millió) megvásárlása is mély nyomokat hagyott a kerület büdzséjén. Nem lesz az idén több útfelújítás sem. De jövőre se várható kátyúzáson kívül valami más is, pedig az óvoda miatt a környék forgalma alaposan átrendeződik — égetően szükség lenne valamiféle forgalomcsillapításra. Az esztelen vállalkozások — luxuslakás-építés, vásárlás, majd ezek bérbeadása — nem csak költségvetési lefaragásokat eredményeznek. A minap adott el a kerület több mint egy hektáros területet Pesthidegkúton (Véka u.) 70 millió forintért. Azért csak ennyiért (jóllehet a valós piaci értéke legalább százmillió), mert az értékesítés zártkörű pályázat keretében történt. Hogy miért, arra a tulajdonosi bizottság szocialista elnöke azt tudta válaszolni, azért, mert gyorsan kell a pénz a vásárlásokra, s ha van egy fizetőképes vevő, azt meg kell ragadni. (Több mint egy éve érkezett az első vételi szándék a Véka utcai telekegyüttesre, majd ezt követte másik három. A később benyújtott szándéknyilatkozatokon érdekes módon ismétlődött vagy a telephely címe, vagy az ügyvezető neve. Végül, ahogy az előre várható volt, a zártkörű árverésen már csak egy vevő jelent meg, s vitte el alapáron a tízezer négyzetmétert.) A vállalkozásjellegű beruházások között ne feledjük az Autóklub telkének a nyár elején történt megvásárlását se, az intézményhálózattól veszik el a pénzt. A bizottságokban a polgármestert támogató többség már megszavazta — s ez teszi különösen cinikussá az iskolaavatást —, hogy a Pitypangot összevonják a Törökvész úti iskolával. A Rákóczi gimnázium bővítéséről már szó sem esik. Hajmeresztő ötletként most azt találták ki, hogy az egész gimnáziumot az újjáépített Ürömi utcai iskolába telepítenék, a felújítást végigszenvedő Újlaki iskola pedig lassú kimúlásra ítélve a Lajos utcai épületbe lesz száműzve. Hogy a Rákóczi telkével mi lesz, azt az olvasó képzeletére bízom! De nemcsak az iskolákra néznek tőkére éhes, kapzsi szemekkel a vállalkozói önkormányzat eszméjét hirdetők. A szociális foglalkoztatóra is vevőt keresnek, végül is másra is használhatók azok a helyiségek, amelyekben csak a máshol munkát nem lelő szerencsétlenek dolgoznak. Egy éve fektetik az Iványi Gábor-féle Szalmaszál alapítvány felajánlkozását egy hajléktalanok számára fenntartott nappali melegedő üzemeltetésére. Csak egy helyiséget kérnek cserébe az egyébként kerületi kötelező feladat ellátására. Nincs válasz. A kinézett helyiségben Faddy Ottmár atya hirdeti a Szent Korona-tant. Igaz, hogy nincs semmi jogalapja a helyiség használatára, de hát csak nem vesznek el a potenciális szövetségestől valamit csak azért, hogy ne fagyjanak meg a szegények az utcán. Ezek a látszólag össze nem függő kérdések így rendeződnek logikus döntéssorokká. Az új vezetés számára mindenek felett a seft a fontos, ennek lelkiismeretfurdalás nélkül rendelnek alá mindent. Nagyon is pontosan meghatározható személyek, érdekek, pértok állnak egy-egy döntés mögött, jóllehet első ránézésre nem mindig világos, hogy most éppen minek a levét isszuk. Szólaljon meg már a csengő!
