Ellenreformáció az oktatásban

Ellenreformáció zajlik az oktatásban – jelentette ki Magyar Bálint a Budai Liberális Klub rendezvényén. – A Fidesz erejét többek között az is adja, hogy lényegében előítéletekre és indulatokra épít. Ezt az előítéletkészletet növelte, gyűjtögette, bővítgette, rendszerezte az elmúlt időszakban. Sok-sok évet értek ezalatt – mondta a volt oktatási miniszter –, növelte az indulatokat és legitimmé tette.

Az alábbiakban a rendezvényen elhangzottakból olvashatók részletek.

Miért Hoffman Rózsa?

Nem tekintem véletlennek – állította Magyar Bálint –, hogy Hoffmann Rózsáéknak, a KDNP-nek adták az oktatást. Ha a Fidesz-kormányt nézzük, látni kell, hogy fajsúlyos Fidesz-politikus gyakorlatilag nincsen benne. Három kategória van: a volt MSZP-s vagy volt titkosszolga, a gazdaság köreivel kapcsolatban lévő Fidesz-közeli káder és a nímand. A nímandoknak az a lényege, hogy nincsen semmilyen párthátterük, és ezért szolgák. Bármelyik pillanatban egy könnycsepp nélkül lecserélhetők. A Nemzeti Erőtlenség Minisztériumának vezetője lényegében egy olyan személy, aki nincs. Réthelyi professzor úr nem is formál igényt arra, hogy ő valaki is legyen. Tudomásul veszi, hogy ameddig tartják, tartják. Küzdelemről nincsen szó, az oktatás a KDNP-é. Annak idején 98-ban tokkal-vonóval átengedték a kisgazdáknak az agrártárcát, és nem szóltak bele semmibe. Ilyen értelemben az SZDSZ-MSZP koalíció mindig más volt, mint a Fidesz-KDNP vagy Fidesz-kisgazda koalíció, nálunk bármelyik tárca bárkihez tartozott is, a másik is mindig harcolt érte. Tehát egy folyamatos küzdelem zajlott, hogy elfogadják a másik kompetenciáját. A Fidesznél ez nem így van. A kinevezésektől kezdve a politikáig most mindenben a KDNP a meghatározó. De én azt érzem, nincs is olyan nagy távolság a Fidesz központi vezetése (mármint egy személyre gondolok) és a között, ami ezen a területen történik.

Lehetett volna-e nagyobb elfogadottságú az oktatási reform?

Lehetett volna, ha a feltételek egy kicsit mások. Én egyébként nem hittem, hogy bármilyen reformot kommunikációval meg lehet nyerni. De ahhoz, hogy egyáltalán végre lehessen hajtani, minimum az szükséges, hogy azok a politikai erők, amelyek éppen hatalmon vannak, azok azért támogassák azt a reformot. Én a második alkalommal már úgy kerültem a miniszteri székbe, hogy gyakorlatilag le akartak bénítani. A szocialista párt nyugalmat ígért, tehát változatlanságot az oktatásban. Körbe voltam bástyázva, hogy lehetőleg ne is csinálhassunk semmit. Átfogó reformot meghirdetni és csinálni, amelyhez hozzátartozik egy értelmezési kampány, egy vitasorozat, felvilágosítás, satöbbi, ilyen körülmények között elképzelhetetlen volt. Azt kell mondjam, hogy a szocialista párttal való huzavona, bár verbálisan nem volt olyan durva, mint a Fidesszel, de valójában tartalmilag ugyanaz volt. Ugyanúgy nem támogatták az oktatási reformot, mint ahogy az ellenzék sem.

Abban a többszereplős játékban, ami az oktatás világát jellemzi, ahol van a fenntartó és az állam egyfelől, vannak a tanárok, a szakszervezetek másfelől, és vannak a szülők és vannak a diákok, én 2002-től tudatosan próbáltam nyitni a szülők és a diákok jogainak és beleszólási lehetőségének bővítése felé. Eközben a szakszervezetek, jóllehet a tanároknak legalább harmada erősen reformelkötelezett, tipikusan a változatlant képviselik a közoktatásban és a felsőoktatásban egyaránt. Sajnos, a sajtó sem tett különbséget soha egy szakszervezeti és egy oktatási szakmai vélemény között, mintha a kettő ugyanaz lett volna – ilyen körülmények között meg nagyon nehéz olyan szereplőknek a támogatását megnyerni, akik nem szervezettek, és tulajdonképpen kiszolgáltatott helyzetben vannak az oktatás világában. Sem a szülőket, sem a diákokat nem lehetett a reform mellett mobilizálni, és ilyen értelemben kommunikációban, elfogadottságban egyedül maradtam ebben a történetben.

Előrehozott beruházások

Még a sikertörténetek is szinte titokban maradtak – mutatott rá Magyar Bálint. – A magyar felsőoktatás történetében ilyen masszív beruházási program nem valósult meg még soha. Az infrastruktúra javulása, melyhez egyébként reformok is kötődtek, ilyen radikálisan és gyorsan nem valósult meg soha.

 2002-ben, amikor megtörtént az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelés, a tizenharmadik havi plusz bérkifizetés és a tizenharmadik havi nyugdíjkifizetés, világos volt számomra, hogy oktatási beruházásra itt pénz nem marad. S tényleg így is történt; tehát megoldást kellett találni arra, hogy a tizenöt év alatt négyszeresére nőtt hallgatói létszám ne a korábbi szűk helyen és korszerűtlen felszereltséggel legyen oktatva. Egy-két nagyobb beruházástól eltekintve, mint például az ELTÉ-n megindult lágymányosi beruházás, a többi fejlesztésre nem maradt más megoldás, mint a ppp-konstrukció. A magántőke bevonása azt jelentette, hogy tizenöt-húsz év beruházását hoztuk előre, és ezáltal lehetővé tettük, hogy más reformelemek megvalósuljanak. Lényegében nem volt plafonja a beruházásnak, csak az, hogy van-e megfelelő program, amelyet meg lehet valósítani. Ennek nyomán 2003 és 2005 közötti előkészítéssel 2005-től egészen 2010-ig körülbelül 140 milliárd forintnyi beruházás történt meg magántőke bevonásával ebbe a rendszerbe, huszonnyolc egyetemnél több mint ötven befejezett beruházás valósult meg ebből. Közben körülbelül ugyanennyi pénz áramlott a központi költségvetési forrásokból és EU-s forrásokból is a rendszerbe. 2002-től 2010-ig összesen közel háromszáz milliárd forint került beruházásra az oktatás területén. Ez példátlan fejlődés az előzményekhez képest. Erről senki nem hallott, senki nem beszélt, csak a jobboldal szidta ezt … Nekem arra volt erőm, hogy ezt átverjem a kormányon – a kommunikációs küzdelmet nem sikerült megnyernem. De csendben kiépültek azok a feltételek, amelyek a magyar felsőoktatást külföldön is versenyképessé tették.

Bolognai folyamat

Jelentősen megnövekedtek a kor igényei a munkavállalók képzettségével szemben. Látható, hogy a nyugati országok nagy részében tömegessé vált a felsőoktatás. Magyarországon egyébként a rendszerváltás előtt nagyon vissza volt fogva a felsőoktatásba beengedettek száma, a létszám a korosztály tíz százaléka körül mozgott, ha jól tudom, csak egy-két ország volt ebből a szempontból mögöttünk. A felsőoktatásnak tehát ki kell nyitnia a kapukat a korosztály szélesebb rétegei előtt. Az is világos, hogy miközben a munkaerőpiac megköveteli, hogy az érettségin vagy tizennyolc éves korukon túl is képezzék iskolarendszerű képzésben a diákoknak egy jóval nagyobb tömegét, eközben nem igényli azt, hogy ez öt vagy hat éves képzés legyen ilyen nagy arányban. Ami a bolognai folyamatban történt: a gimnáziumi oktatásnál magasabb szintű, a klasszikus, humboldti egyetemi oktatásnál viszont alacsonyabb szintű hároméves képzés bevezetése, amire ráépül egy masterképzés. Ez megosztja a terhet, oly módon, hogy beengedi egy korosztály negyven-ötven százalékát az alsó három évfolyamos képzésbe – a bachelorképzésbe –, és a korosztály körülbelül tizenöt-húsz százalékát engedi tovább a masterképzésbe. Világos, hogy egyrészt financiálisan nem tartható fenn, ha egy korosztály negyven-ötven százaléka öt évre kiesik, voltaképpen be se lép a munkaerőpiacra, és ezt a társdalomnak kell valamilyen módon fizetni, másrészt pedig felesleges is, mert semmi nem igényli azt, hogy öt évig maradjanak benn ennyien ebben a rendszerben.

A bolognai folyamat lényegében az angolszász rendszerhez való közelítéssel Európában egy egységes felsőoktatási teret kívánt létrehozni, ami a rendszer átjárhatóságát is biztosította. Míg Nyugat-Európában a munkavállalók átlagosan hatszor váltanak szakmát, tehát nem munkahelyet, hanem szakmát egy élet során, addig Magyarországon és Kelet-Európában is már körülbelül kétszer, és a tendencia ebbe az irányba tart – mi is egyre többször fogunk szakmát váltani. Tehát az a fajta oktatási rendszer, amely annak idején négyszáz bemenettel a felsőoktatásban – négyszáz különálló bemenet volt – úgy gondolta, abban tetszelgett, hogy ő majd harminc évre előre meghatározza, hogy ilyen mérnökből meg olyan orvosból, ilyen meg olyan szakos tanárból mennyi kell – nem életképes a továbbiakban. Ezért már a felsőoktatásban is alapvetően olyan készségeket kell oktatni a konkrét tudáson kívül, ami alkalmassá teszi az embereket arra, hogy életükben többször akár szakmát is tudjanak váltani. Ennek érdekében lecsökkentettük a bemenetek, a választható szakok számát, ez volt az első, ami az egyetemekből kiváltotta az ellenállást. Eredetileg úgy terveztük, hogy a korábbi négyszáz bemenetből (szakból) száznál ne maradjon több. Végül százharmincegynéhány maradt, és ez az elmúlt években csak nagyon kevéssel bővült, pedig igény mindig lett volna rá, hogy meggyőzzék az aktuális minisztérumi vezetést arról, mit kéne még újra bevezetni. Az egész tehát abból indul ki, hogy nagy, átfogó képzések legyenek ezen az első három éven, majd utána a masteren elkezdődjön a különböző lehetséges szakpárosítás sokszínű szétágazása és különleges kombinációja. Amit pedig annakidején tudósképzésnek tartottunk, és öt év elég volt hozzá, gyakorlatilag a phd-képzés szakára, rendszerére tolódik ki.

Ez felborítja a hagyományos felsőoktatási hierarchiát, és egy másfajta oktatási rendszert kíván bevezetni, mivel a hagyományos már nem képes kielégíteni a kor igényeit.
Annak idején Magyarország Fidesz-kormánya csatlakozott a bolognai rendszerhez. Kilencvenkilencben írta alá a dokomentumot Kiss Ádám (ez az akkor Fidesz-kormány kétlelkűségét mutatta: Kiss felsőoktatási államtitkárhelyettes volt, tehát nem a miniszter írt alá). Aztán 2002-ig nem sok minden történt. Forrást kellett biztosítani arra, hogy az egyetemek felülvizsgálják a tananyagaikat és újakat dolgozzanak ki maguknak. Milliárdokat költöttünk erre. Milliárdokat! Mi történt ezekkel a milliárdokkal? Az egyetemek megpályázták, megkapták, és utána leosztották a hagyományos felsőoktatásba – nagyon sok esetben egyszerűen csak elővették a régi tankönyveiket, leporolták, beadták és elszámolták. Kutatásnak, alkotásnak álcázott szociális juttatás lett belőle. Az egyetemek önállóak, és ha most az egyik fontos ellenvetés az, hogy az öt év anyaga össze van zsúfolva három évbe, az ember joggal veti fel a felelősség kérdését. A kormányzat vagy egy miniszter központilag nem határozhatja meg, milyen legyen az egyetemen a tananyag. Az egyetemeknek autonómiája van. Végül is a társadalom krémjét alkotják az egyetemi tanárok, a professzorok. Az ember úgy gondolja, ha van rá pénz és van rá idő, elvégezhetik a feladatot. Nem végezték el ezt a munkát.

Ami talán abba az irányba hajthatja őket, hogy a jövőben mégis elvégezzék ezt, a munkaerőpiaci visszajelzések lesznek arról, hogy vajon az egyetemeiken oktatott tananyag használható-e vagy sem. Végig azt mondták: senki nem fog tudni elhelyezkedni ezzel a bachelor-végzettséggel. De azzal együtt, hogy zanzásított ötévi anyagot próbálnak összenyomni három évre, és azzal együtt, hogy gazdasági válság van, a 2009-ben és 2010-ben végzett bachelor-hallgatók elhelyezkedtek. Nem nagyobb a kezdő munkanélküliség a végzettek körében, mint korábban, nem nagyobb, mint bárhol másutt Nyugat-Európában, és a különbség az egyetemet végzettek és a középiskolát végzettek fizetése között Magyarországon a legmagasabb Európában. Annak ellenére, hogy ilyen nehéz helyzetben, zavarosan zajlik ez az egész átállás a bolognai rendszerre, mégis az a valóság, hogy az emberek el tudnak helyezkedni. Olyannyira, hogy a meghirdetett masterképzési szakokra nincs is elég jelentkező. Mert három év után a diák kilép a rendszerből, és azt mondja: most én elmegyek pénzt keresni. Majd később eldöntöm, visszamegyek-e még két évet tanulni, ha az életemnek egy olyan szakaszához érek, hogy szükségem lesz rá, ez a jogosítványom megmarad, folytathatom a tanulást, ha kell.

Persze, most Hoffmannék megfordítják a folyamatot. A tanárképzésen egy az egyben, és még jó néhány központilag meghatározandó szak esetében újra visszaállítanák az osztatlan (öt éves) képzést. Én nagyon határozottan állítom, hogy ez semmilyen problémára nem ad megoldást. A bolognai folyamat teszi lehetővé az egységes európai felsőoktatási tér kialakulását, a nemzetközi mobilitást. A nemzetközi versenyben háttérbe fognak szorulni a felsőoktatási intézményeink, ha az általuk nyújtott képzés nem lesz Európa-kompatibilis. Bár lassan a „piac” szó ugyanolyan szitokszóvá válik, mint a szocializmusban volt, vállalom – még ha ez most megbotránkoztató is –, hogy számomra a felsőoktatás egy iparág, az Angliában, az Németországban, az Amerikában, az Ausztráliában is. Egy harminc milliós Ausztráliának például háromszázezer külföldi diákja van. Háromszázezer olyan diák, aki tíz hónapon át ott él, és ott költi a szülei pénzét. Nálunk pedig van tíz-tizenkétezer külföldi diák. Pozitív példa erre a Semmelweis Orvostudományi Egyetem: diákjainak közel a fele már külföldi diák. A SOTE mint vállalkozás versenyben áll Európa nagy orvoskibocsátó cégeivel, hogy így mondjam. És ahhoz, hogy ebben a versenyben helyt álljon, az kellett, hogy a ppp segítségével infrastrukturálisan meg tudjon újulni, hogy meglegyenek a korszerű képzés feltételei.

Vegyük például a tanárképzést

A tanárképzés régi rendszere az volt, hogy mindenkit tanárnak képeztek, de csak egy töredékük ment végül tanárnak. Hogy alkalmas-e egy tizennyolc éves gyerek tanárnak vagy sem, szerintem nem állapítható meg. Az osztott képzés egyik előnye, hogy három évet eltölt a diák az egyetemen, és akkor meg tudom szűrni, kik azok, akik masterképzésre mehetnek. Hogy egyáltalán mennek-e masterképzésre, hogy tanárrá váljanak, az meg nem attól függ, hogy most kétlépcsős-e a képzés, hanem attól, hogy mennyi a pályakezdő bére.

Ezen régóta huzakodtunk egyébként, mind a szocialistákkal, mind a szakszervezetekkel, mind pedig az ellenzékkel. Magyarországon, ha valaki tanárnak megy, tíz-tizenkét évig jóval kevesebbet keres, mint amit más értelmiségi szakmában keresne. Azért akartuk bevezetni a pályakezdő bérpótlékot és kiemelni a tanárokat ebből a közalkalmazotti rendszerből, mert egy diákot az is motivál, hogy nagyjából más értelmiségi pályával összevetve mennyit fog keresni a választandó pályán. A probléma az, hogy ha egyszer megtörténik egy kontraszelekció a pályára kerüléskor, utána lehet annyi tanárképzés meg annyi fizetésemelés, amennyit csak akarnak, az magán az egészen nem változtat. De ezzel szemben állt a szakszervezet, szemben állt a szoci érdek, és szemben állt egy demagóg jobboldal a parlamentben, amelyik azt mondta, nem lehet úgy fizetést emelni, hogy ne mindenkinek emeljük meg egyszerre. A koalícióban az első vitánk az volt: ha már benyögték ezt az ötven százalékos béremelést, ha már az a helyzet, hogy ezt teljesíteni is akarják, ezt ne minden egyes emberre egyenként értsék, hanem a bértömegre, és ez lehetővé tette volna a minőség szerinti differenciálást, vagy hogy a pénzt a pedagógusoknál az osztályfőnöki pótlékok megemelésére, a tanórán kívüli munkára és a pályakezdők bérének emelésére lehessen fordítani. De nem így történt, és ez a hatalmas bérkiáramlás így semmilyen pótlólagos reformot nem eredményezett. Tehát, magyarul, akik azt gondolják, hogy az osztatlan képzés visszaállításával több lesz a tanár, tévednek. Ha nem lesz jelentősen magasabb a fizetés (de nem ötvenévesen, hanem huszonöt évesen), akkor alig fog valaki is tanárnak menni.

A buktatás

Az egész elgondolásnak az volt a lényege: kit terhel a felelősség azért, ha egy hat-hét-nyolc éves gyermek nem tanul meg írni-olvasni. Én a felelősséget ebben az esetben a gyerekről nagy mértékben a tanárra, a szülőre kívántam áthárítani. Ha pár száz évvel ezelőtti festményeket nézünk, azt látjuk, hogy a gyermekeket miniatűr felnőtteknek ábrázolják még arányaiban is… Lényegében a második világháború előtti oktatás világa is ilyen volt. Akárhány éves volt is a gyerek, felnőttként kezelték, még ha nem is volt képes felmérni tettének következményeit. Hogy megbuktathatok egy gyereket, elsősorban pszichológiai kérdés. Azon a szinten van-e a gyerek hat vagy hét éves korában, hogy össze tudja kötni a fejében: ha ő nem olvas el egy nap egy leckét, akkor annak az is lehet a következménye, hogy egy egész évet meg kell ismételnie. Magyarul: aránytalan és indokolatlan ezeknek a terheknek az áthárítása a gyermekre. Ráadásul minden felmérés azt mutatja, hiába buktatják meg a gyereket, az önmagában nem használ neki. Lelkileg valójában összetöri, de ettől nem fog később jobban olvasni, nem fog felzárkózni. A buktatásnak lényegében csak stigmatizáló, büntető hatása van. Miközben éppen újra bevezetik a buktatást, én bizonyos értelemben szégyellem magam, hogy miért csak harmadikig terjesztettük ki a tilalmát, miközben más társadalmakban hatodikig, vagy tovább, vagy egyáltalán nem alkalmazzák ezt az eljárást, mert nincs értelme. Amikor lejár majd számára az iskolakötelezettség ideje, legfeljebb nem tanul tovább, nem fog egyetemre menni.

A buktatás-nem buktatás vita lényege, hogy a tanárokat képviselők felfogták: én ezzel átrendeztem a felelősségi viszonyokat, mentesíteni akartam a gyerekeket a fölösleges stressztől. Most azért harcolnak, hogy újból a gyerekre hárítsák a felelősséget, és ezzel ők mentesüljenek alóla. Ehhez támogatást kapnak a szülők egy csoportjától is, akiknek az az igényük, hogy a gyerekük mellett ne üljön butább vagy cigány gyerek, mert az visszahúzza az övéket a tanulásban. Igenis tessék kibuktatni, követelik, de addig a második lépésig már nem jutnak el, hogy nem az ő gyerekeikkel kezdődik az oktatási rendszer, vannak felsőbb évfolyamok, amelyeken meg ha buktatnak, azok a gyerekek bebuknak az ő gyerekeik mellé. És ha következetesek, ezután azt követelik, hogy lehetőleg ne is legyen ott az a gyerek bukott elsősként, másodikosként az osztályban, hanem legyenek elkülönült intézmények, hogy ki lehessen szórni az egész iskolarendszerből őket. Az indulatok kiszolgálása, legitimmé tétele pedig azt eredményezi, hogy létrejönnek a szegregált gettóiskolák. A hitviták felkorbácsolása magát az oktatáspolitikát hajtja abba az irányba, hogy az önös érdekeket, az indulatokat és előítéleteket kiszolgálva egyre borzasztóbb lépéseket tegyen meg.

Szöveges értékelés

Hogy miért nem jó jegyekkel osztályozni? Mert nem informálja igazán sem a gyereket, sem a szülőt. Nem ad olyan diagnózist, amiből terápia következne. Olyan ez, mint ha az ember elmenne egy orvoshoz, és azt mondja: doktor úr, fáj a szívem. Az orvos megnézi, és azt mondja: hármas. Visszakérdez az illető: micsoda hármas? Ez az én dolgom, mondja a doktor, mi, orvosok tudjuk, hogy mi az, magának ehhez semmi köze. De teljesen nyilvánvaló, hogy egy orvos attól orvos, hogy diagnózist ad, és a diagnózishoz jó esetben terápiát is. Mi köteleztük a tanárt, hogy félévenként szöveges értékelést adjon – nem kell itt valami nagyon nagy dologra gondolni, nagyjából két-három értelmes mondatra egy-egy diákról. Ezt tartják olyan rettenetesnek. Mert bizonyos értelemben azt kéri számon a tanártól, odafigyelt-e a gyerekre egyáltalán, tud-e róla két-három mondatot írni, és ha leírt két-három mondatot, azért vállalja-e a felelősséget. Annak, hogy egy gyerek elsőben, másodikban vagy harmadikban olvasásból hármast kap, ezernyi oka lehet. Mert nem olvas elég gyorsan. Vagy elég gyorsan olvas, nem hibázik, de nem érti, amit olvas, hanem, mint egy rigmust, elmondja, de nem fogja föl… Mit tud meg ebből a szülő, hogy mitől hármas?

Szegregáció

Pisa-jelentésekből kiolvasható, hogy a gimnáziumaink a finn iskolák szintjén állnak, a szakközépiskoláink megfelelnek az Európában elfoglalt helyünknek, de a szakiskoláink Mexikó és Brazília szintjén vannak. Magyarul: olyan helyzet alakult ki Magyarországon, hogy mondd meg, melyik iskolába jársz, megmondom, milyen tanuló vagy. Vagy nézzük a közérdeket, amit annyira szeretnek most emlegetni, hogy a közérdek előrébb való annál, mint hogy azzal a cigánygyerekkel mi történik. A közérdek szempontjából is az a legalapvetőbb, hogy ha rosszabbul teljesítő vagy kulturálisan, szociálisan hátrányos helyzetben lévő gyerekeket kiemelünk egy olyan környezetből, amelyben pozitív mintákat láthatnának, gyakorlatilag egy kulturális gettóba szorítjuk őket. Ez egy kicsit hasonlatos ahhoz, amit a börtönökről szoktak mondani: aki még nem volt bűnöző, ott, ha eltölt néhány évet, kiképzik annak. Az iskolarendszernél ez a szétválás ezt eredményezi. Másfelől pedig totális érzéketlenséget eredményez a szerencsésebbek oldalán. Akik ide tartoznak, azt hihetik, azért, mert okosabbak vagy éppen olyan családból származnak, nekik az jár, hogy csak a sajátjaik között lehessenek. Ez tehát az ország egésze szempontjából is rendkívül rossz megoldás középtávon, hosszú távon egyaránt. Az emberjogi kérdéseket nézve meg teljesen elfogadhatatlan. A vizsgálatok kimutatták, hogy aki két évet eltölt ilyen kisegítő osztályban, azt soha többet nem lehet visszahozni az oktatás fővonalába. Az összes olyan érv, hogy milyen jó lesz nekik, mert akkor majd ott külön foglalkoznak velük – hamis, hazug érv. Ez egyáltalán nem így működik. Ezért 2002 után bevezettük az integrációs normatívát, a felzárkóztató normatívának a háromszorosát, ötvenegyezer forintot gyerekenként. Ekkor kétszázszázhatvanezer forint körül volt az egy gyerekre járó éves normatíva, ehhez adtunk ötvenegyezer forint pluszt akkor, ha ezeket a gyerekeket integráltan nevelik.

Van, ahol sikert lehetett elérni. Ez azt is példázza, milyen fontos szerepe lehet a politikai elitnek a kérdés rendezésében. Nézzük a hódmezővásárhelyi példát, itt Lázár János volt a polgármester, a Fidesz jelenlegi frakcióvezetője. Lázár azt a huszárvágást csinálta, hogy amikor az iskoláit össze kellett vonni, mert csökkent a gyermeklétszám, a tizenegy iskolát úgy, ahogy volt, fölszámolta, jogilag megszüntette. Alapított hat újat, és a legszegregáltabb gettóiskolából a gyerekeket egyszerűen szétszórta ezekbe az új iskolákba. Ehhez persze kellett az a Fidesz-háttér a városban, amivel ő rendelkezik, és kellett egy olyan ellenzék is, akár a szocik, akár az SZDSZ képében, amelyik nem ment neki demagóg módon ennek az elképzelésnek, mondván, hogy ő most szétszedi a hódmezővásárhelyi tradicionális oktatást, meg szétrombolja a hagyományokat. Meg tudta ezt csinálni egy év alatt. Ez annyit jelent, hogy egy Fidesz-elkötelezett szavazó, ha Lázár János mint Fidesz csinálja ezt, hajlandó utánagondolni a dolognak. A politikai elit felelőssége ezért is óriási abban, hogy ne csak mindig a szavazatmaximalizálásra törekedjen, hanem fontosabb dolgok érdekében legalább időnként tekintsen el a demagóg eszközök azonnali felhasználásától. Én megpróbáltam egyébként 2003-ban. Pokornival beszéltem arról, hogy emeljük ki az oktatás egészét ebből a pártcsatározásból, én hajlandó vagyok visszalépni bizonyos dolgokból, kampányos vagyok, tehát terminológiai kérdésekben rugalmas tudok lenni. Elősegítettem volna, hogy neki is megfeleljen a csomagolás, azt mondtam, hogy ezen senki nem tud nyerni, se ők, ha mindent támadnak, se mi, ha erőből végrehajtjuk. De 2002-től már az lett a Fidesz-politika: azt kell sulykolni, hogy minden rossz, ami van, és ebben partner volt a szocialista párt konzervatív része is. Tehát az, amit most Hoffmann Rózsa csinál, részben az MSZP munkacsoportja vezetőjének 2008-ban beadott törvényjavaslat-csomagja. (Amit egyébként az SZDSZ akkor még megakadályozott azzal, hogy nem szavazzuk meg a költségvetést, ha ezt nem veszik le a napirendről.) Próbáltam elmagyarázni a szocialistáknak, hogy azt a szégyent, hogy ők számolják föl önként és dalolva, amit eddig csináltunk, talán mégse vegyék magukra; nincs olyan nagy távolság a két párt között, bár az MSZP-nek a frakcióban volt két-három-négy kiváló iskolavezető képviselőnője, akik nagyjából ugyanazon a reformpályán mozogtak, amit én is képviseltem, de ezeknek a nőknek nem volt igazán szava.

Tönkretehetők a liberális oktatáspolitika reformjai, sok minden visszacsinálható, de azért nyom nélkül nem múlik el, az biztos.

Interjú Magyar Bálinttal a Népszabadságban.