Tandíj — a jövőnk alapja

Tizennégy éves ikerpár édesanyja vagyok — még előttünk a továbbtanulás. Így aztán senki nem vádolhat azzal, hogy olyan dolgot támogatok, ami engem nem érint. Ez pedig a tandíj, amelynek bevezetésével egyetértek. Alaptétel, hogy semmi nincs ingyen, így az oktatás sem. Eddig az államilag finanszírozott felsőoktatásban részesülő hallgató átlagosan évente egymillió forintjába került az adófizetőknek. Ezt igazságtalannak tartom. Egy diplomás férfi átlagosan 170 százalékkal többet keres, és tizenhat évvel tovább él, mint egy diploma nélküli. A diplomásnak sokkal több esélye van arra, hogy boldoguljon az életben. Ma mégis azok is fizetik az ő oktatását, akiknek egykor esélyük sem volt egyetemre járni. Ha nincs képzési hozzájárulás, akkor minden család ugyanannyit fizet a felsőoktatásért, viszont nem minden család részesül egyformán a diplomaszerzés előnyeiből. A tandíj ezen az igazságtalan helyzeten változtat. Azok, akik öt év helyett nyolc-tíz év alatt szereznek diplomát — ha egyáltalán szereznek —, nagy valószínűséggel nem is lesznek jó szakemberek. Nem igazságos, hogy aki trehány, hanyag, nem tanul, annak is közösen finanszírozzuk a képzését. A 2007-ben felvettek az idei évtől képzési hozzájárulást fizetnek: alapképzésben 105 ezer Ft/év, mesterképzésben 150 ezer Ft/év. Igen, ezzel az összeggel mindenkinek hozzá kell járulnia a képzéséhez! Ez az összeg egyébként a teljes képzési költségüknek csak 10 százaléka. Fontos tudnunk, hogy ezzel egyidejűleg több forrásból juthatnak kompenzációhoz a hallgatók. Nem kell tandíjat fizetnie a hátrányos helyzetű vagy kisgyermekét nevelő hallgatónak, és a legjobban tanuló 15 százalékba tartozóknak sem. Igen, a legjobban tanulók nem fizetnek! A befizetett képzési hozzájárulás teljes egészében az intézményeknél marad, és kötelesek annak minimum 33 százalékát (de ez lehet akár 50 százalék is) kiemelkedő tanulmányi eredményt elérő hallgatók támogatására fordítani. A fennmaradó összeget pedig intézményfejlesztési célokra fordíthatják. Erre kötelezi az egyetemeket, főiskolákat a törvény. Ezen kívül is több lehetőség van még arra, hogy támogatást szerezzenek, ösztöndíjakat pályázzanak a hallgatók. Csak néhány példa a mi kerületünkből.

• A II. kerületi önkormányzat minden évben felsőoktatási ösztöndíjat ír ki olyan diákoknak, akiknek állandó lakhelye a II. kerületben van, és a családban az egy főre jutó nettó jövedelem nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíjminimum másfészeresét. Ezen a pályázaton tavaly 119-en nyertek ösztöndíjat, összesen 5,63 millió forint értékben.
• A II. kerületi önkormányzat — az oktatási tárcával együttműködve — minden évben kiírja a Bursa Hungarica felsőoktatási ösztöndíjpályázatot is — olyan hallgatók számára, akik II. kerületi lakosok, szociálisan hátrányosan helyzetűek, és államilag finanszírozott, nappali tagozatos képzésben vesznek részt. Ezen tavaly 149 egyetemi és főiskolai hallgató kapott összesen 7,45 millió forintot.
• Egy másik Bursa Hungarica pályázat a felsőoktatási tanulmányokat kezdeni kívánó fiataloknak szól. Itt tavaly tízen kaptak ösztöndíjat, 250 ezer forint értékben.
• Igénybe lehet venni kedvező feltételekkel a diákhitelt is. A liberális javaslat szerint egy hónapra az alapképzésben 40 ezer forint, a mesterképzésben 45 ezer forint lenne a diákhitel összege.

Összegezve: nem igaz, hogy a tandíj a szegényebbeket kizárja a felsőoktatásból. Megvan a lehetőség a kompenzálásra, de csak annak, akinek szüksége van rá, és ez így igazságos! A tandíj bevezetésének más fontos hatásai is vannak. Tegyük fel, hogy a felvételi ponthatár pl. 123 pont. 122 pontot elért fiatal jelenleg is csak a költségtérítéses képzésben vehet részt. Ez az egy pont mínusz több százezer forint tandíjat jelent. Ez nem igazán igazságos, egy pillanatnyi rövidzárlatért. Átjárás eddig szinte nem volt a költségtérítéses és az államilag finanszírozott képzés között. Aki egyszer bekerült az államilag finanszírozott helyre, az — akár minden teljesítmény nélkül — hosszú éveket tölthetett el ott, költhette mindannyiunk pénzét. Ha van tandíj, akkor a tanulást komolyabban kell vennie a hallgatónak, mert a saját családjának pénzét dobja ki az ablakon. A tandíj ösztönzi a hallgatókat a jobb eredmény elérésére, és az intézményeket is a jobb oktatási színvonalra. A diákoknak rá kell jönniük, hogy a teljesítményüktől függ a sorsuk, az intézményeknek pedig arra, hogy ha a képzésük nem versenyképes, akkor nem fognak jelentkezni hozzájuk a diákok. Ma már a munkáltatók is nagyon megnézik, hogy a diplomát melyik intézményben szerezte a jelentkező. Egyre jobban éleződni fog a verseny az intézmények és a hallgatók között is. Ennek eredményeként magasabban képzett szakemberek kerülnek ki az intézményekből, és a megszerzett tudás a jövőnk alapja.