Szomorúság tölt el, ha Nagy Imrére gondolok, mert kihullott az emlékezete a jelenből. A történetírás őrzi csak a személyét. Emléke lassan teljesen visszaszorul a tudomány lapjaira, és egy-két évtizeden belül ember se marad, aki számára élő valaki volt. Ez a szomorúságom természetes.
Ő annak a képzelt nemzeti egységnek a hőse, mely a forradalom néhány napján 56-ban látszólag megvalósult, és amelyből mára semmi se maradt. Az érzelmektől hajtott, lelkesültségen alapuló nemzeti egységről rég kiderült, hogy mennyire erőtlen, és tartalma könnyen semmivé válik. Ugyanazok, akik a forradalom idején a forradalmat éltették, alig egy évvel utána már mindent felejteni igyekezve vonultak fölt a pártállam május 1-jei dísztribünjei alatt. Ez is nemzeti egység volt, csak éppen hányni való.
Nagy Imre felejtése ezért is volt ilyen gyors. Csak a lelkesültség, a politikai hit kapcsolódott hozzá, és ezekről talán megtanultuk, hogy a legváltozékonyabb valamik.
Hatékony és értelmes nemzeti egység ugyanis csak racionális, illúziómentes megfontolások alapján valósítható meg tartósan. Alapvetően azon, hogy minden zsarnoksággal szemben csak akkor lehet győzni, ha egyben minden demokrata, legyen a bal- vagy jobboldali, a demokrácia visszaállítása, majd megvédése érdekben tud összefogni. Az ilyen összefogások nem feltétlenül lélekemelők, és egyáltalán nem minden belső feszültség nélküliek.
Nagy Imre és vele 1956 tragédiája, hogy külső hatalom, a Szovjet megakadályozta a forradalom továbbfejlődését és belehalását a mindennapokba. Nem derülhetett ki, hogy milyen kormánya, majd kormányai lettek volna az 56 utáni, szabad Magyarországnak. Nem derülhetett ki, hogy mekkora buktatókon, összeomlásokon keresztül tudta volna tartósan is megvalósítani 56’ után a magyar társadalom a kapitalizmuson alapuló nyugati, polgári demokráciát, mely ellentmondásaival együtt a történelem eddig legélhetőbb rendszerének bizonyult.
Ma már talán annyit jobban sejthetünk, hogy milyenek lehettek volna ezek az egymást követő kormányok, melyek a nemzet saját fejlettsége alapján létrejöttek volna. Annyit sejthetünk, hogy ugyanúgy nem lettek volna a társadalmi béke letéteményesei, ahogy 1989-es felszabadulásunk után se a társadalmi béke köszöntött ránk. A társadalmi béke ugyanis soha sem köszönt be, és ha mégis, akkor annak erőszak, elnyomás és megaláztatások sora a következménye. Ahogy a pártállam idején is.
Derűlátással tölt el, hogy – noha Nagy Imrét a magyar társadalom többsége már elfelejtette, de – valami az 56’ óta eltelt 65 év alatt világosabban kialakult. Kiderült, hogy mekkora politikai tartalékai vannak a magyar társadalomban a szélsőjobboldaliságnak. Az orbáni rendszer iszonyata tökéletes lenyomata ennek. Mindez 56’-ban nem derülhetett ki, nem volt idő rá.
De az is kiderült, hogy ma Magyarországon lassan majdnem ugyanolyan erősek lettek a nyugati, liberális demokrácia erői, mint akik pillanatnyilag az Orbán rendszert támogatják. 1919-hez, 1945-höz képest szemmel láthatóan megnőtt a demokratikus baloldal és a demokratikus jobboldal tábora. Mert se a kommunisták, se azok, aki 1945 előtt a szélsőjobboldalt támogatták, és ma a magát illiberális demokráciának nevező szélsőjobboldali rendszert támogatják, nem demokraták. Se a szocializmus (a népi demokrácia), se az illiberális demokrácia nem demokráciák, hanem annak torzképei, csak éppen különbözőféleképp.
És engem, szomorúságaim ellenére, ez derűlátással tölt el, még ha egyáltalán nem biztos, hogy pont a mostani választásokon sikerül a magyar demokratáknak megtörni azt a végzetet, melyet a mai rendszer a legsötétebb múltat felelevenítve, a nemzetre zúdított.
Nagy Imre felejtését ez a hosszú távon beteljesülő derű teszi jóvá, és ajándékozhatja majd meg a végső, őt megillető helyével.
Elhangzott 2021. október 23-án a Budai Liberális Klub megemlékezésén.
