Tisztelt egybegyűltek, kedves barátaim!
Október 23-a van, Nagy Imre háza előtt állunk, a forradalom kivégzett miniszterelnökének háza előtt, egy olyan helyen, amelyről közel 33 éven keresztül pisszenni sem volt szabad ebben az országban. Persze voltak akik pisszentek, és a pisszenők és utódaik, elvbarátaik vannak most is itt. Sok mindenről beszélhetnék én itt most. Beszélhetnék atyai barátomról, Eörsi Pistáról, beszélhetnék Angyal Istvánról, Eörsi barátjáról, a Tűzoltó utcai felkelők hős parancsnokáról, a budapesti városi gerillák összességéről. Beszélhetnék a forradalom oldalára állt kormányról, Nagy Imréről, Bibóról, Vásárhelyi Miklósról, Donáthról, Maléterről. Hogy nem róluk beszélek, azt ne tiszteletlenségnek, történelmi ignoranciának, ismerethiánynak vegyék/vegyétek. Az elmúlt 33 évben – noha csökkenő társadalmi lelkesedéssel – de sokat beszélhettünk Nagy Imréről, Bibóról, Vásárhelyi Miklósról, Donáthról, Maléterről, Angyal Istvánról, Eörsi Pistáról, és egészen biztos vagyok benne, hogy ők is azt szeretnék, ha a máról, és a következő 33 évről beszélnék.
Korunk harca a liberális demokrácia, a szabadság, egyenlőség és testvériség 233 éves eszméje és a poszttotalitarianizmus harca. Mikor 33 évvel ezelőtt, 1989 őszén először, és mindmáig utoljára Moszkvában jártam, és egy akkor induló kis lapocskának interjúkat készítettem, magam is elcsudálkoztam, hogy ausgesagt fasisztát, nácit találtam az orosz fővárosban. Dimitrij Vasziljevnek hívták, az akkori széljobber Pámjáty mozgalom vezetője volt. Persze korábban is tudtam a feketeszázakról, a kisinyovi pogromról és azt végrehajtó pogromkozákokról, de azt gondoltam, 72 év bolsevizmus elmosta ennek az emlékét is. Hát nem! Megtanultam ezúttal tapasztalatból is, hogy a kétféle totatitarianizmus összeér, miként a kisnyilasok az ÁVÓ-ban, vígan ülik egymás torát.
Ami 1989-ben bizar és groteszk politikai furcsaság lett, az ma Európa jelentős részén velünk élő tényvalóság. A neosztálinista imperializmus újfent rárontott a szomszédos Ukrajnára, mint 2014-ben is, mikor az ukránok épp megindultak a demokratizálás útján. Ez utóbbi, a a szabadság, egyenlőség és testvériség 233 éves eszméje nagyon csípte Putyin szemét. Ő az impérium visszaállításának programjával jött, de tőle nyugatra ezt sajnos kevesen tudták eleitől fogva. Számos nyugati vezető elfogadható partnernek tartotta, aki majd rendet tesz a kilencvenes évek káosza után. Nem akármilyen rendet, a restauráció rendjét. Sokan nyugaton a homokba dugták fejüket, a gazdasági érdek erősebbnek bizonyult az „elvi szilárdságnál” – hogy ezzel az ötvenes években használt szókapcsolattal éljek. Az orosz titkosszolgálat által végrehajtott tömbházrobbantások, a második csecsen háború borzalmai, Anna Politkovszkaja és Borisz Nyemcov meggyilkolása, a mérgezéses támadások otthon és külföldön nem tántorították el a nyugati vezetők jó részét Putyin elfogadásától, ahogy a 2008-as grúziai háború, majd a Krím elfoglalása sem. Ám nyolc hónapja az orosz uzurpátor megindította a II. világháború utáni Európa legpusztítóbb háborúját.
Február 24-e és április 3-a között azt hittem, a neosztálini orosz imperialista agresszió az 1956-os ösztönt hozza ki a magyarokból. Alábecsültem a kormányzati digitális és tömegmédia goebbelsi-zsdánovi hatalmát. Akkor és ma is csak a magyarok kisebb része gondolja úgy, hogy az orosz imperializmussal szemben a hazájukat védő ukránokat kellene támogatni. A kormányzati agymosás semmiben nem különbözik a Russia Today vagy a SzputnyikTV propagandájától. Sokat gondolkodom azon, hogy a háborús magyar politika: szekunder vagy primér a szégyen-e?! Persze mindkettő, a többségnek primér, az ellentmondó kisebbségnek szekunder szégyen. Gyomorforgató, aljas, kisszerű pitiánerkedés, vajon ki volt ennyire vállalhatatlanul aljas és hülye a magyar történelemben? Zápolya vagy Thököly Imre? A hintapolitikának jócskán van előzménye hazánkban, Kállay Miklós miniszterelnöksége erre példa, és tudjuk, hogy 1944-ben mi lett a vége. A hazugságokra építő magyar kormánypolitika bár a nyugati szankciók zömét elfogadja, de kommunikációjában az oroszokhoz dörgölőzik, és ezt terjeszti a lakosság körében is. Sajnos hatékonyan. 1956 októberének évfordulóján a miniszterelnök Zalaegerszegre menekül, hogy minél kevesebb ember előtt kelljen beszélnie a forradalomról és szovjetellenes szabadságharcról. 1989 júniusában Nagy Imre koporsója mellett állhattam Orbán beszéde alatt. Bár épp lenyúgözve voltam a történelmi pillanat nagyszerűségétől, már akkor, ott, a Műcsarnok lépcsején feltűnt a rideg hang, amit a mai miniszterelnök használt a forradalom kormányfőjéről szólva. A minap az ukrán elnököt hasonlította álságosan Nagy Imréhez, jelezve talán milyen jövőt szán Volodimir Zelenszkijnek. Ügyes hintapolitikusnak gondolja magát, aki innen is, onnan is kedvezményeket, anyagi javakat vár, puffad, dagad, mint a mesebeli gömböc, triblizik és biciklicseleket próbál bemutatni egy olyan világban, háborús helyzetben, ahol csak a nyílt kiállás segíthet. Fordulatra van szükségünk, a médiában először, azután a társadalomban, mert épp megint 33 évre kaparjuk el magunkat a világközvélemény előtt, és ez az elkaparás anyagi erővel is bír. A korábban említett hintapolitikus miniszterelnök, Kállay Miklós argentínai száműzetésben végezte. Az elvi szilárd Rákosi Mátyás a szovjetunióbeli Tokmakban hunyt el. Példák tehát vannak.
Szlává Ukraina!
Elhangzott 2022. október 23-án a Budai Liberális Klub megemlékezésén.
