Bajnaira szavaztam

Vasárnap az SZDSZ Országos Tanácsa hosszú vita után kétharmados többséggel 62–21 arányban Bajnai Gordon kormányra lépését támogatta. Én is a támogatók között voltam. Nehéz döntés volt. A szocialistákra kellett szavazni, hogy az állami paternalizmus készülődő hívei legalább egy kicsit később kerüljenek hatalomra. Nem értjük, hogy az általunk ismert fideszes szavazók, akik ugyanúgy rapet és rockzenét hallgatnak, dohányoznak, isznak és szexelnek, pornófilmet néznek és káromkodnak, egyáltalán nem felelnek meg a hagyományos konzervatív sztereotípiának. De nem csak a viselkedésükből, értékpreferenciáikból sem következik jobboldali beállítódottságuk. Hiszen számos kutatás szerint a fiatalok az egyházhoz való viszony, abortusz, drogok, emberi jogok, tekintélyelvűség, sorkötelezettség megítélésében is inkább ballib beállítódottságúak. Ha a szavazók elsősorban értékeik alapján választanának pártot, akkor a 30 év alattiak többségének a balodalra vagy a liberálisokra kellene voksolnia. Mint ahogy általában így tesznek a nyugat-európai demokráciák többségében, ott ugyanis a balodali pártok képviselik azt a szimbolikus, radikális, statusquóellenes politizálást, amire a fiatalok elsősorban vevők. Magyarországon az emberek jelentős részének politikai választása, a választott párt retorikája éles ellentétben van az egyén életvezetési gyakorlatával, sőt, gazdasági nézeteivel is. Hogyan lehetséges ez? Az biztos, hogy az MSZP és az SZDSZ nem kínál fel választóinak sem politikai víziót, sem valamiféle érzelmi elköteleződési lehetőséget. Márpedig sokan, de a fiatalabb korosztályok kiváltképpen ezt várják a politikától. A Fidesz ideológiai átalakulását joggal tartjuk pálfordulásként számon, de az kétségtelen, hogy a párt kezdeti radikális habitusát viszont mindvégig megtartotta — ezért vannak még mindig soraikban jó páran az alapítók közül, és nem veszítették el kezdeti szavazóikat sem. A fiatalok szavazóként nem látnak mást, mint ezt a radikalizmust, hiszen ezt a korosztályt egyébként nem nagyon érdekli, hogy a politika mit izzad ki magából. A pártokat érzelmi azonosulási lehetőségként használják. A nemzeti kérdés, a határon túl élő magyarok helyzete, az antikommunizmus elvont kérdésköre, melynek radikális és hatásos kommunikációja sokkal markánsabb azonosulási lehetőséget kínál az identitást kereső embernek, mint a liberalizmus számukra már hétköznapi, természetes adottságként kezelhető értékei. Azonosulni pedig azzal könnyű, ami érdekes, ami karakán, ami mer valamilyen lenni. És ebben a Fidesz verhetetlen a magyar piacon. Veszélyes dolog ez. Az így kialakuló közösségválasztók közössége érzelmi alapon szerveződik. Tagjaik között kialakul egy közös nyelv, megjelennek a mítoszok, a mindenre magyarázatot adó ideológiák. Az érzelmi kötődés alapján feltétel nélkül hitelt adnak egymás szavának. Úgy vélik, minden, amit a csoporthoz tartozó tesz, helyes és igazságos, míg mások cselekedetei eleve elutasításban részesülnek. Ami a legelszomorítóbb, hogy ezzel a leegyszerűsítéssel szemmel láthatóan kifejezetten okosnak vélt emberek is élnek. A vakhit pedig oda is vezethet, hogy az illető észre sem veszi, és saját érdekei ellen szavaz. Valahogy így juthattunk el odáig, hogy Magyarországon egy profi retorikával előadott döbbenetes ürességgel, homályos közhelyek puffogtatásával 2010-ben minden bizonnyal fölényesen lehet majd választást nyerni. És amit nem lehet (s ezt a tavalyi népszavazás megmutatta): a nyugati értelemben vett polgári Magyarországot, az euroatlanti civizilációba való maradéktalan beilleszkedést megvalósítani. Nem mintha ez abszolút lehetetlen lenne. A jobboldal fenemód sértődött, amiért nem lehet hatalmon. Ettől képtelenek a méltányos politizálásra. Felfedezték magukban a baloldal (mert kommunista) és a liberalizmus (mert nem magyar) iránti gyűlöletet. Némi kezdeti bizonytalankodás után megformálták saját vezér- és paternalizmuseszményüket, és megtalálták Orbán személyében (egyik prominens hívének szavaival) a Kossuth Lajos-i nemzeti reinkarnációt. A fideszes politikai keretek között a kádári és a Horthy-féle tekintélyelvűség ötvöződik az egykori besúgókat — ha jobboldaliak — védő magatartással. Ennek a jobboldalnak az indulataival ma senki sem mérkőzhet. Ennek a jobboldalnak az irányítóit egyetlen gond vezérli, az, hogy még mindig nem az ő nem „idegenszívű” fajtájuk szabhatja meg a rendet a demokráciában. Hihetetlenül gyorsan átvették a már veszni látszó hagyományt, hogy történelmileg ők az igazi letéteményesei mindennek, ami „magyar”. Ez az elsajátított pocsékság aktivizálja képzeletüket, generálja kirekesztő, de a társadalmi közép és az ifjúság egy részét befolyásoló jelszavaikat, hozza létre azt az igazából minden értéktől mentes politizálásukat, hogy ha nem ők vannak hatalmon, akkor minél rosszabb az országnak, annál jobb nekik. Ettől valószínű, hogy Magyarországon a reformok mindaddig megbuknak, ameddig nem a jobboldal kényszerül végrehajtásukra. Rossz lesz. Amit ők majd „hitelesen” hajtanak végre. Hiszen se nem baloldaliak, se nem liberálisok, se nem „zsidók”, és övék lesz a többség. Ne féljünk, közben rendet fognak tartani, ők biztosan. Az értelmem ezt súgja, mégis az OT-n Bajnaira szavaztam, mert arra szocializálódtam, hogy a végsőkig küzdjek és higgyek a dolgok jobbra fordulásában, Talán most a szocialisták, ha másért nem, hát eszelős félelmükben a jobboldaltól belátják, hogy nincs mit tenni: a Bajnai-programot támogatni kell. És akkor velük együtt legalább az ország is nyer egy kis lélegzetvételnyi időt, valami kis esélyt a kárenyhítésre. Nem értek egyet azokkal sem, akik azt hiszik, hogy az előrehozott választással, ezzel a teljes önfeladással járó kapitulációval a választási vereséget egy kicsit is csökkenteni volna lehetséges. De ha igen, akkor sem érdemes.