Eutanázia a kertben

Nagymamám tagja volt az Aktív Eutanázia holland társaságának, annak a szervezetnek, amelyik a menthetetlenül betegek azon jogáért harcolt, hogy kívánság szerint halhassanak meg — és mindezt jóval azelőtt, hogy a holland törvényhozás engedékennyé vált volna eutanáziaügyben. Szerettei tudták, hogy nagymama egy komoly betegséggel szemben inkább a halált választaná. Nem akart a gyerekeire hagyatkozni, de egy otthonban sem akarta befejezni az életét. Kívánságát le is írta, és biztos, ami biztos, félretett harminc altatótablettát arra az esetre, ha senki sem segítené őt elhatározása megvalósításában. A nagymama nem volt öngyilkos alkat. Nagyon független személyiség volt, aki szerette az életet. Imádott színházba és moziba járni, sokat olvasott, kertészkedett, és mindig ott voltak a barátok és a családtagok. Tavasszal ő volt az, aki a csípős idő ellenére a kertben terített meg. Nyolcvanéves korában új díványt és székeket vett, mondván, hogy még szeretné élvezni az életet. De nem volt türelme a betegekhez, és számára a betegség és kiszolgáltatottság az igazi halál előtti halált jelentette. Nyolcvanhárom éves korában agyvérzést kapott. Előző este még színházba, majd étterembe ment Amszterdamban. Reggel elment vidékre, a hétvégi házába. A takarítónő talált rá. A helyzet súlyossága nyilvánvaló volt. Fél oldalára megbénult, sem beszélni, sem olvasni nem tudott. Mindent megértett, és szeretett volna kommunikálni, de az a kis vércsomó az életvidám nagymamámat pár pillanat leforgása alatt olyanná változtatta, amely állapottól mindig is félt: másoktól függő emberi lénnyé. A vizsgálati eredmények szerint nem sok remény volt a jobbulásra. Nehéz idő volt mindannyiunknak, apámnak, két húgának, öccsének és a három unokának, két unokaöcsémnek és nekem — akik a legközelebb álltunk hozzá. Mindannyian ismertük a kívánságát. Gyerekei előtt világossá vált, hogy kegyes halált kíván, tehát ezt kell megszervezniük. Mi, unokák, azonban ellenálltunk. Nem mintha mi ne akartuk volna teljesíteni a kívánságát, de abszolút biztosak szerettünk volna lenni az akaratában. Egyáltalán nem szokatlan, hogy emberek, az eutanázia meggyőződéses hívei a pillanat eljövetelekor meggondolják magukat. Hollandiában ezért, ha a beteg menthetetlen és közel a halál, az orvosok írásbeli nyilatkozatot kérnek. (Más eset a visszafordíthatatlan kóma állapota.) Az írásbeli nyilatkozat hiánya esetén az orvos magától a betegtől akarja hallani, hogy valóban a halált választja. Nagyon nagy dilemma volt. A nagymama alig tudott mozdulni, és önállóan semmire sem volt képes, de orvosi szempontból egyáltalán nem haldoklott. Megfelelő gondozás mellett akár még tíz évet is élhetett volna — ágyban, vagy legjobb esetben is tolókocsiba kényszerítve. Az eutanáziáról mindig két orvosnak kell döntenie, akik kijelentik, hogy a beteg menthetetlen. Minden esetről jelentést kell tenni a hatóságoknak, és akkor még egy bíró beleegyezésére is szükség volt. Azonban egy bíró sem tekintette volna nagymamámat haldoklónak. Emiatt egyetlen orvos sem volt hajlandó segíteni neki. Nagymamám egyedül pedig semmire nem volt képes. Nem tudta bevenni a félretett altatókat. Annak a testnek vált a foglyává, amit pedig el szeretett volna hagyni. Egyetlen lehetőség maradt: neki kellett meggyőznie az orvosokat és közvetve a bírót is arról, hogy valóban nem akar tovább élni. Volt megoldás: fel kellett hagyni az evéssel és az ivással. Két hét alatt előreláthatóan legyengülhetett annyira, hogy az orvosok hajlandóak legyenek segíteni. Szörnyen hangzott ugyan, de egy ápoló elmagyarázta, hogy az idős embereknél ez nem olyan gyötrelmes. Többé-kevésbé elfogynak. Nagymamám, aki mindent hallott, bólintott, nyilvánvalóvá téve, hogy kész a megpróbáltatásra. A család úgy döntött, hogy a kórházból elvisszük a hétvégi házba. A nappalit kiürítettük és béreltünk egy speciális betegágyat. Naponta eljött hozzánk egy gondos ápolónő, hogy segítsen a mosdatásban, öltöztetésben és egyéb teendőkben. A gyerekek számára kemény napok voltak ezek. Érthető módon zavarban voltak, ha meztelenül kellett őt látni, vagy segíteni kellett neki a pisilésnél. A munka nagyobb részét végül a lányunokák végezték. Egész jól megtanultunk kommunikálni vele. Nagyon jó, segítőkész beteg volt, aki büszke minden apró sikerre. Megtanulta például használni azt az elektromos szerkentyűt, amivel az ágyát mozgathatta. Néha szívesen meg-ivott pár korty fehér bort. Még a vicceken is nevetett. Annyira élvezte ezeket a dolgokat, hogy mi ismét kételkedni kezdtünk, vajon valóban meg akar-e halni. Mígnem egy napon az ápolónő elmondta, hogy a napi pár korty bor és a mozgás akár hetekkel is megnyújthatja az életét. Ettől kezdve egy kortyot sem fogadott el. Mindennap megkérdeztük, hogy nem akarna-e enni. Soha nem akart. A szomorúság ellenére is nagyon szép napok voltak ezek. A nagymamámnak sok barátja és rokona volt, mindenki eljött elbúcsúzni. Ezek szomorú, de egyben vidám percek is voltak az ágya mellett és kint a kertben, ahol a család étellel és itallal kínálta a látogatókat. Néha tízen is voltak, sokat nevettek, a gyerekek játszottak, és mindebben a tíz hónapos német juhász kutyánk is részt vett, aki a nagymamám örömére többnyire az ágya mellett volt, mert szerették egymást. Két héttel az agyvérzés után állapota rosszabbra fordult, az ápolónő kihívta az orvost. Nem a családi orvos jött (mivel a nagymamám ritkán volt beteg, a nyaralóban soha nem járt még orvos). Megkérte a lányunokákat, hogy segítsenek neki a kommunikációban: a szemhunyorítások és kézmozdulatok arról győzték meg, hogy a beteg szándéka teljesen őszinte. Egy kardiológus, aki egyben a nagymama jó barátja is volt, vállalta a második orvos szerepét, s így egy gyönyörű, verőfényes júliusi napon elérkezett a pillanat. Az egész családot összehívtuk a házba. Elbúcsúztunk tőle, majd kitoltuk az ágyat szeretett kertjébe. Végignézett a növényeken, és csillogott a szeme az örömtől, amikor kedvenc virágából, a szagosbükkönyből szedtünk neki egy csokorra valót. Kinyitottunk egy üveg fehér bort és koccintottunk. Két unokatestvérem elénekelte egyik kedvenc dalát. Majd az orvos odalépett az ágyhoz, és elmondta, mit fog csinálni. Előbb egy fájdalomcsillapító injekciót ad be, s csak utána következik a halált hozó szer. Minden lépés előtt megkérdezi majd, folytassa-e. Amikor elkezdte, mi, unokák, a nagymama mellett voltunk és fogtuk a kezét. Láttuk, ahogy az orvos minden tettére beleegyezőleg bólint. Azután lecsukódott a szeme, és nagyon csöndesen elment. Még mindig gyönyörű volt az idő, még mindig ott álltunk az ágyánál, sírtunk, ittunk egy újabb pohár bort, és egyszerre éreztünk szomorúságot és örömöt. Nagymamám úgy halt meg, ahogyan akart, nem egy kórházban elfeledve, hanem mindattól és mindazoktól körülvéve, akiket szeretett. A halállal szemben mindenki egyedül van, szokták mondani. De én biztosan éreztem, hogy ő nem magányosan halt meg. Runa Hellinga (Fordította: Petőcz György)