Ki tanítja meg a magyar gyerekeket angolul?

Az alábbiakban közöljük Kapecz Zsuzsa író, költő, kritikus oktatáspolitikai tárgyú cikkét, amit kifejezetten a Budai Liberális Klub internetes portálja számára írt. A baráti körömben bámulatos gyorsasággal terjedt egy elolvasásra ajánlott cikk, többen is elküldték nekem. Olyan írásról van szó, melyet feltehetően a húszas vagy harmincas éveiben járó fiatal közölt. Helyenként szenvedélyesen bírál, máskor józanul mértéktartó hangot üt meg. Tanulmányát Publius Hungaricus álnéven, az index.hu/velemeny rovatában, 2007. március 26-án tette közzé A féltudású magyar elit címmel. Az álnév már önmagában figyelemre méltó, hiszen Publius aláírással az Egyesült Államok alapító atyái, Hamilton, Madison és Jay közölték 1787–88-ban híres cikkeiket, megidézve Publius Valerius Publicola római konzul emlékét. Publius Hungaricus írása azért is érdekes, mert egyes elemeiben meglepően rímel Bartha Attila közgazdász tanulmányára (Megint a Purgatóriumban — Magyarország gazdasági helyzete nemzetközi kitekintésben), amit a Beszélő 2006. július-augusztusi számában publikált az akkor még készülő Gyurcsány-csomagról. Külön érdekesség, hogy a két szerzőt nem választja el egymástól jelentős generációs távolság (Bartha Attila 1970-ben született). Természetesen mind a két jegyzetet nagyon sok szempontból lehetne elemezni, de mivel sem közgazdász, sem pénzügyi szakember nem vagyok, átfogó egybevetésre nem vállalkoztam. Ráadásul csak egy dolog érdekelt, amikor olvastam a tanulmányokat: vajon mi lesz az oktatás fejlesztésével, várhatunk-e az egészségügy átszervezéséhez hasonló, radikális beavatkozást, vagy pedig jó ideig minden marad a régiben, hiszen a gazdasági előrejelzések lehangolóak. Foglalkoznak egyáltalán az elemzők a gazdasággal kapcsolatosan azzal, hogyan alakul a következő években a — PISA-vizsgálatok által igazolt — nem túl rózsás helyzet, számíthatunk-e olyan minőségi oktatásra, ami a nemzetközi munkaerőpiacot veszi alapul, és nem lexikális tudású, ám a korszerű ismereteket, főként legalább egy idegen nyelv biztos tudását nélkülöző, érettségizett-diplomás munkanélkülieket, vagy a legjobb esetben szolid alkalmazotti státuszra aspiráló fiatalokat bocsát útjukra? Publius Hungaricus és Bartha Attila egyaránt a környező országokéval hasonlítja össze a magyar gazdaságot, az előbbi Szlovéniát, Szlovákiát, Észtországot és Romániát hozza példának, Bartha kibővíti a sort Csehországgal, Lengyelországgal, Lettországgal és Litvániával. Publius Hungaricus indulatosan állítja, hogy nagyon lemaradtunk : „…És mi? Mi hogy állunk? Az eurótól fényévekre. Növekedésünk már öt éve az egyik legrosszabb a régióban… És ha kényszerítenének, se tudnék olyan jelentős szektort mondani, amelyben valóban világszínvonalúak vagyunk. Nem csak a gazdaság maradt le…” A szerző felvázolja a szerinte elhibázott külpolitikai lépéseket, majd így folytatja: „Talán azért maradtunk le […], mert társadalmi bajaink gyógyítása foglalta le figyelmünket és erőforrásainkat? No, az biztosan nem. 1990 óta a népességfogyás felgyorsult, a társadalmi tőke szintje tovább csökkent, a cigány fiatalok iskolázottsága és foglalkoztatottsága drámaian zuhant, a korrupció növekedését mindannyian érzékeljük, a férfiak születéskor várható élettartama a legalacsonyabb az egész EU-ban, a magyar magaskultúra haldoklik, a funkcionális analfabétizmus megdöbbentő szintet ér el. Ráadásul egyik esetben sem jutottunk még el az okok feltárásáig sem. 1990-ben még a legígéretesebb ország voltunk az Elbától keletre… Hogy lehetett ennyire elrontani mindent? … Zseniálisfeketejános szárnyai alatt egy egész nemzedék tanulta meg, hogy mi az a nyugati közgazdaságtan (volt közöttük olyan, aki még angolul is tudott!).” A zárójelbe tett gúnyos megjegyzés, bár nincs bővebben kifejtve, utal a gyengécske iskolai nyelvtanításra. Publius Hungaricus így folytatja: (a magyar elit megelégszik) „… a marxizmus és bármilyen divatos nyugati elmélet sajátos katyvaszát tanító egyetemi professzorokkal, a nemzetközi szinten is érzékelhető teljesítményekre képtelen tudósokkal, vagy a minden problémát huszonöt éve ugyanazokra az okokra visszavezető írókkal, költőkkel, filozófusokkal.” Ezeket a negyvenes-ötvenes életkorú értelmiségieket Publicus Hungaricus tömören „polbeat-fiúknak” nevezi, ezzel önkéntelenül azt is leszögezi, mennyire férfiközpontú a magyar társadalom és közgondolkodás. Bartha Attila következtetése egybecseng Publius Hungaricuséval: „… húsbavágó költségvetési kiigazítás elkerülhetetlen […] A kiigazító lépések fogadtatása kapcsán feltűnő, hogy a véleményformáló magyar értelmiség jelentős része ma is saját köldöknézegetős hagyományában értelmezi a gazdasági folyamatokat … a gazdasági növekedés ma a kelet-közép-európai régió valamennyi országában gyors … éppen Magyarország (4,6%) kivételével. A lemaradás egyik kulcstényezőjének Bartha a humántőke elhanyagolását tartja, és kiemeli a munkapiaci helyzet romlását. A romlás lehetséges okai közül három, egymással erősen összefüggő szempontot emel ki: „Egyrészt igen rossz a magyar oktatási rendszer külső hatékonysága, vagyis tanulmányaik befejeztével a frissen munkába állni szándékozók magas aránya állástalan, sokszor tartósan munkanélküli marad. Nem feltétlenül gondolom persze azt, hogy a magyar államnak feladata vagy egyáltalán lehetősége volna a vállalati szektor munkapiaci igényeinek kielégítése, bár a munkakereslettel kapcsolatos információk jobb szolgáltatása is segíthet. Fontosabbnak gondolom ennél azt, hogy a világra nyitott, bátor, kezdeményező, innovatív attitűdöt a mostaninál sokkal jobban díjazza oktatási rendszerünk, amely jelenleg elsősorban a nagy bürokratikus szervezetekben történő alkalmazotti munkavégzésre szocializálja a diákokat. A magyar lakosság rendkívül szerény idegennyelv-ismerete, valamint a PISA-felmérés elkeserítő eredményei közismertek. A második tényező, vagyis hogy Magyarországon feltűnően kevés az üzleti szolgáltató szektorban létrejövő új munkahely, mindennek fényében aligha meglepő… (A harmadik tényező a munka adóztatását illeti…) Mindkét szerző kiemelte a lexikális tudást és az alkalmazkodóképességet favorizáló, korszerűtlen oktatást, a kezdeményezés és önálló problémamegoldás kárára. Mindketten felemlegették a gyatra nyelvtudást. Valóban, a különféle felmérések sorra azt mutatják, hogy a tanulók többsége, tanulmányaik befejeztével, legfeljebb egy idegen nyelven beszél úgy-ahogy, általában társalgási fokon, ám a tárgyalási szint, még inkább az „egy világnyelv tárgyalási szinten, a második nyelv legalább társalgási szinten”: a magyar közoktatásban képzett diákok számára szinte elérhetetlen eredmény. Összegzésében Bartha Attila ezt írja: „Éveket késhet az euró bevezetése, holott a valutaövezeti csatlakozás minimalizálhatná az ország külső sebezhetőségét … Félő, hogy (a késlekedés) … az inaktivitás és a munkanélküliség növekedésével, valamint érzékelhető szegényedéssel párosul.” Publius Hungaricus szerint: „… Nincs egy szakma, amelyik folyamatosan világszínvonalat termelne. Nincs minőség, stílus, ízlés. Na és? Semmi garancia nincs, hogy mindez megváltozik. […] A mostaninál lényegesen komolyabb tudással bíró elitre van szüksége hazánknak. Ennek létrehozása természetesen hosszú időbe telik majd, és egy egész generációnak jelenthet feladatot.” Publius Hungaricus erősen optimista, lesz az több generáció is, ha elfogadjuk — és miért vonnánk kétségbe — az eddig idézett megállapításokat: a gazdaság fejlődése megtorpant, az euro bevezetése késik, növekedett a munkanélküliség, a nemzetközi munkaerőpiacon nehezen érvényesülnek a hazai közoktatásban képzett fiatalok, a mobilitás legfőbb akadálya a gyenge vagy semmilyen nyelvtudás, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatása nem halad, és általában sem mondhatjuk, hogy a magyar gyerekek kedvező körülmények között nevelődnek (ez utóbbi egy nemrégen végzett, 21 országot érintő UNESCO-felmérésből derült ki), például nálunk van a legtöbb, munkanélküli szülő vagy szülők mellett felnövekvő kiskorú. A gyerekek iskolai felzárkóztatása pedig szoros kapcsolatban áll a családi helyzetükkel. Mire van egyáltalán pénz, merül fel ezek után a tájékoztatásra vágyó olvasóban — elvárhatjuk-e, hogy az állam sok pénzt szánjon az oktatásra ? Éppen most, amikor az egészségügyet átszervezi, ami már önmagában elég feladatot ad a közeli és távoli jövőre, és elég nagy felzúdulást okoz. A címben idézett kérdés tehát továbbra is aktuális: ki tanítja meg a magyar gyerekeket angolul, és mikor? Nem csak egy nyelv elsajátításáról van szó; az angolul tudás többet jelent: világpolgár magatartást, külhoni mércével is mérhető szaktudást, a mobil, multikulturális életformára való képességet és képesítést, ami a nemzetközi érettségivel kezdődik, egy vagy több, külföldön is piacképes diplomával folytatódik, és olyan állásba jutással végződik, ami nem egy cseléd-alkalmazotti vagy értelmiségi-proletár státuszt ad, hanem felelősségre épülő, elismert munkakört, akár vezetői rangban. Az SZDSZ politikusai mindig fontosnak tartották a közoktatás fejlesztését, és Magyar Bálint, Fodor Gábor bátran kiállt az elképzeléseiért. Magyar Bálint először 1996 és 1998 között volt művelődési és közoktatásügyi miniszter, majd 2002 májusától 2006 júniusáig oktatási miniszter, jelenleg a Nemzeti Fejlesztési Bizottság tagjaként foglalkozik oktatáspolitikával. Előadásaiban gyakran említi a finn modellt. Aki valamennyire ismeri a finn iskolarendszert, a tanítási módszereket, az biztosra veheti, hogy sokat tanulhatnánk tőlük, kezdetnek mindjárt toleranciát —, de az eredmények eléréséhez pontosan olyan erőteljes és nálunk talán közfelháborodást kiváltó átszervezésre lenne szükség, mint Skandináviában, és persze rengeteg pénzre. Fodor Gábor is bizonyított már miniszterként, 1994-től vezette a Közoktatási és Művelődési Minisztériumot. Az ő nevéhez fűződik a NAT bevezetése, tőle származik a kétszintű érettségi ötlete, és küzdött a szociális és tanulmányi eredmények alapján differenciált tandíj bevezetéséért. Mindezekkel elérte, hogy minden oldalról támadják, de az idő őt igazolta, több mint tíz éves késéssel kezdik megvalósítani az általa szorgalmazott reformokat. Most, az elnökválasztás előtt kiadott tájékoztatóban elsősorban pártszervezési cselekvésprogramját vázolta, csak egy rövid bekezdésben beszélt a munkához segítő oktatásról. Ebben az egyenlő esélyekhez segítő, nyitott és méltányos, befogadó oktatási rendszert hangsúlyozta, de, sajnos, részletekbe nem bocsátkozott. Magyar Bálint és Fodor Gábor nagyon jelentős eredményeket mutatott fel eddig, és ha a programjaikat, törekvéseiket tanulmányozza az egyszerű olvasó, megnyugodhat, hogy minden jól halad. Csak éppen nagyon lassan, és az idő pénz, az oktatásban is. 2006. január 30-án Dojcsák Dániel interjút készített Magyar Bálinttal.
„SG.hu: Amikor én kis gimnazista voltam, akkor mi Pascalban tanultuk meg kiírni a képernyőre, hogy boldog karácsonyt, és Prince of Persiát játszottunk. Ezt nem nevezném használható tudásnak … most … wifi vagy LAN? M. B.: Amelyik olcsóbb… el kell érni, hogy minden ötödik iskolás gyerekre jusson egy számítógép az iskolában, ma ez a szám minden tizedik, de ha a 3 évesnél fiatalabb gépeket nézzük, akkor minden harmincadik diákra jut egy gép. Kiemelten fontos, hogy az új technológiák megjelenjenek. Itt van például az interaktív tábla… SG.hu: Ez mind szép, ez a technikai oldal, de mit tanulnak a gyerekek? M. B.: Jön az elektronikus tananyagfejlesztés … a tábla és bekötött Internet … SG.hu: Képesek lesznek elboldogulni ebben? Úgy látom, hogy a mostani főiskolás, egyetemi hallgatók is úgy kerülnek ki a gimnáziumból, hogy képtelenek használni a Wordöt, Google-t vagy egyéb alapvető szolgáltatásokat. M. B.: A legnagyobb baj és a legnagyobb gátja ennek, hogy a tanár is sokszor képtelen használni. SG.hu: A három évvel ezelőtti egyetemisták jövőre tanárok lehetnek! M. B.: … egy komoly reformra van szükség a tanártovábbképzés területén … Szerencsére átlagban a diákok már sokkal jobban ismerik az internetet, mint a tanárok. SG.hu: A kimeneti oldalon viszont elégedetlenek az üzleti élet szereplői. Több kompetens ember mondta nekem a közelmúltban, hogy kis lexikonok távoznak az egyetemekről, és az nekik nem kell. M. B.: A közoktatás reformja erről szól…”
Ez a rövid interjúrészlet pontosan azt példázza, amit Bartha Attila és Publius Hungaricus, valamint más elemzők kifogásolnak a hazai oktatáspolitikában. Az egyszerű olvasónak elég furcsa az, ha egy exminiszter, jelenleg fejlesztési tanácsadó örvendetesnek tartja, hogy a diák többet tud az informatika, másképp mondva, a digitális kultúra tanáránál. Vajon örül ennek a tanuló (és a szülő)? Továbbá, ha a diák esetleg jobban beszél angolul, németül, franciául, mint a tanár, annak is örülni kell? Kóka János honlapján meglepően részletes oktatáspolitikai vitairat található. Kérdéses persze, hogy mint gazdasági miniszternek és pártelnöknek mennyi ideje marad az oktatási reformok figyelésére, de leszögezi, hogy az eddigi liberális vonalat kívánja képviselni. Kiemeli a digitális oktatási tartalomfejlesztés és a pedagógusok szakmai fejlesztésének fontosságát, a méltányosságot és az esélyegyenlőséget. Szerinte nem elég gyerekközpontúak az óvodák és az iskolák. Nem a finneket, hanem az angol baloldalt hozza követendő példának. Nem fél leírni, hogy a felsőoktatás nem hatékony: „… az uniós csatlakozással élessé váló versenyben hamarosan lemaradunk … Ha nem találunk megoldást, a tehetséges magyar diákok hamarosan külföldön, akár a környező országokban fognak tanulni, és nem biztos, hogy a mesterszakok elvégzése után hazatérnek.” Miközben az egyszerű olvasó igyekszik eligazodni az esélyegyenlőségi és reformelképzelések között, zúdulnak rá a hírek. Döbbenten látja-hallja a közszolgálati tévé híradójában a Tisza menti kis falu tanítónőjét, aki alsó tagozatos tanítványait dicséri, mert nagyon türelmesek, segítőkészek egymással. A gyerekek szépen várnak a sorukra, amíg hozzájuk kerül a ceruza, mintegy tíz gyerekre jut egy, de ahogy a tanítónő mondja, ha radír vagy hegyező is kell, az már problémás. A következő alkalommal arról értesülünk a híradóból, hogy egyre több szakmunkástanuló áll bukásra. Az egyik szakközépiskola igazgatója nyilatkozik, szerinte van „jó iskola” és „rossz iskola”, a különbséget pedig „a gyerekanyag” adja. A tanári kart és a tanítást mindenhol színvonalasnak tartja az igazgató úr, de ahova bárkit felvesznek, az a rossz iskola, és ahol kiválogathatják az okosakat, az a jó iskola. A két idézett, esetleges példa is mutatja, hogy az esélyegyenlőség megteremtése nem lesz könnyű. Az általános iskolai és a középiskolai oktatás a lehetőségekben, a módszerekben és az eredményekben egyelőre nagyon szélsőséges. Valóban vannak „jó iskolák”, legyen szó általánosról, szakközépiskoláról vagy gimnáziumról, ezekben az iskolákban erősen szelektálják a gyerekeket a képességeik alapján, és azért rákérdeznek a szülők foglalkozására, lakóhelyére is. (Ez egyaránt vonatkozik az állami, az alapítványi, a vallásos felekezetek által működtetett iskolákra és a magániskolákra.) A „jó iskolákban” elitoktatás folyik, és nagy a túljelentkezés minden helyre. Humoros történetek keringenek különböző protekciós listákról a nagy presztízsű gimnáziumokkal kapcsolatban. A „jó iskola” tehát eleve kizárja az esélyegyenlőséget, a gyereket először kiválasztják, és a továbbiakban tartania kell a tempót, mert ha nem tanul, elküldik, hiszen akadályozza a többieket a haladásban. Az a fajta felzárkóztatási program tehát, amit a finnek és általában a skandinávok megvalósítottak, nemcsak speciális tantervet és jól képzett, becsületesen megfizetett oktatókat igényel, de arra is szakembergárda kellene (pszichológus, szociális segítő, tanórán kívüli személyi tutor), hogy a hátrányos helyzetű gyerekeket a kezdet kezdetén „felhozza” azokhoz az elsősökhöz, akik már az óvodai előkészítőben folyékonyan olvasnak. Kérdés, hogy a közgazdász elemzők által felvázolt, szomorú gazdasági helyzetben megvalósulhat-e ez a nyitott és méltányos, befogadó oktatási rendszer. Kóka János a vitairatában hangsúlyozza, hogy szerinte már az óvodai felvétellel vagy pályára kerül vagy leszorul onnan a kisgyerek. Az egyszerű olvasóban egyre több a kétely. A szülők egy részében is, mert a Publius Hungaricus által féltudásúnak ítélt magyar elit tagjaként többen különös sportot űznek: erőn felül iskoláztatják a gyerekeiket. Sokszor nagy anyagi áldozatok árán, nyaraló vagy kocsi eladásával, a lakás, a családi ház kisebbre cserélésével, örökség beáldozásával, de magas tandíjas, külföldön levő vagy magyarországi székhelyű, nemzetközi iskolát választanak. Figyelemre méltó, hogy az áldozatokat hozó szülők között nagy számban találhatók pedagógusok (óvodapedagógus, középiskolai tanár, egyetemi oktató). Ezek a „ féltudásúak” sorra vállalnak különmunkát, túlterheltek, de minden anyagi tartalékukat, ami nem veszélyezteti teljesen a család egzisztenciáját, a tandíjra költik. Miért? Mert ezekben az iskolákban rövid idő alatt, hatékonyan és nem stresszeltetve, megtanítják a tanulókat angolul és még legalább egy nyelvre. Modern eszközökkel, modern szakismereteket is oktatnak, és — a szocializáció szempontjából nagyon fontos — több nemzetiségű, kulturális hátterű tanárok és diákok közösségébe vonnak be mindenkit. „Ki tanítja meg a magyar gyerekeket angolul?” — kérdezte még az elnökválasztás előtt, egyik kampánybeszédében Kóka János, és állítólag egy pedagógus hangosan felszisszent (tudósított az origo). Vajon miért háborodott fel? Úgy gondolja, még a PISA-felmérések tükrében is, hogy minden rendben van? Számos kínos kérdést lehetne feltenni. Miért nincs sokkal több olyan magyar iskola, amelyik nemzetközi érettségit ad? Angolul vagy más világnyelven oktat, hogy a magyar tanuló jól megtanulja a nyelvet, és az itt élő külföldiek is beadják oda a gyerekeiket? Tandíjas lenne, persze, de adna ösztöndíjat a jól tanuló magyar diáknak. Egy-két ilyen iskola működik, és elképesztő a túljelentkezés. Nem igaz, hogy nincs rá igény. Miért kell a magyar szülőknek a magas tandíjat a külföldi fenntartású iskolákba befizetni? Nagyon komoly pénzek vándorolnak idegen kasszákba, hiszen egy iskolaév ára, Budapesten, másfél és ötmillió forint között mozog . A felső tételek természetesen csak kevés magyar számára megfizethetőek, és a középosztályt nem érintik, ám az itt dolgozó külföldiek (vagy a cégük) gond nélkül leróják. A minőségi oktatást nyújtó magyar-nemzetközi iskolák mégis nagy hiányt pótolnának , és ezek a magyar gyerekek számára kötőerőt is jelentenének. A mostani helyzetben sem a szülő, sem a diák nem érzi azt, hogy a nemzetközi érettségivel itthon kell maradni, ha sikerül az egyetemi diplomát külföldön megszerezni, ahogyan Kóka János is írja, ritkán van út visszafelé. Ma is beszélhetünk agyelszívásról, a jól képzett magyar fiatalok körében. Amennyiben a közoktatás nem tud megújulni, nem csak az lesz a kérdés, hogy ki tanítja meg a magyar gyerekeket angolul, hanem az is, hogy ki tanítja meg a végleg idegenben élő , külföldivel házasuló magyarok gyerekeit magyarul. Nem biztos persze, hogy tömegesen felmerül az igény. Más nyelveken fognak jól beszélni, és nem nagyon lesznek kíváncsiak ránk. Kapecz Zsuzsa

Források:

Share icon

© Copyright 1993–2024, Budai Liberális Klub Alapítvány. Minden jog fenntartva.