A honi közmeghallgatásokra, lakossági fórumokra betévedő szemlélőnek, kevés kivételes esettől eltekintve, örökre elmegy a kedve az ilyesfajta társadalmi részvételtől. Az itt folyó viták parttalannak tűnnek, sokszor igen szerteágazók, s csak a legritkább esetben hoznak valamiféle eredményt. Nem is igen hozhatnak, hiszen a fórumon részt vevők összetétele esetleges, az egyes ügyekben erősen motiváltakon kívül más az ilyen alkalmakon ritkán jelenik meg. Ezért az itt kialakuló vélemények legitimitása csekély. Pedig a közügyekben való részvételi igény országszerte tapintható, csak éppen a vita megfelelő fórumai hiányoznak. Külföldi példák alapján állítható: megteremthető az a társas szituáció, amikor nem parttalan sírás-rívás folyik, hanem tenniakarást eredményező együttgondolkodás. Ebből nemcsak a résztvevők tanulnak, hanem a nyilvánosság is, s egy idő után a hazai közéletben sem fogadnák el az olyan egyeztetéseket, melyek inkább csak jelképes gesztusként, egy eleve eldöntött kérdés utólagos elfogadtatására irányulnak. A társadalmi részvétel egyik eredményes technikája az esküdtszéki bíráskodás mintájára létrehozott társadalmi zsűri. A rendszerint 12–16 fős testületek lehetnek egy kistelepülés vagy akár egy ország felkészített kiválasztottjai. A vita mindenképpen az előzetesen jóváhagyott keretek között, moderátor segítségével, közönség előtt zajlik. A rendezés terhe a probléma gazdájáé, a mi esetünkben az önkormányzatoké. Az érdekelt felek képviselőiből (például egy önkormányzat, szakértők, helyi lakosok, természetvédők, szabályozó szerv, támogatók és ellenzők) álló tanácsadó testület meghatározza a megtárgyalandó alternatívákat, részt vesz a tagok kiválasztásában és jóváhagyja a moderátor személyét. A zsűritagok személyére célszerű hirdetést feladni a helyileg elfogadott médiákban. Ezekre a felhívásokra rengetegen szoktak jelentkezni önéletrajzzal, motivációs levéllel. Nem lehetnek tagok, de felszólalhatnak az előkészítésben részt vevő szakemberek, pro és kontra kampányolók, a kérdés közvetlen kezdeményezettjei, választott képviselők, hivatalnokok. A kiválasztott emberek rendszerint kisebb-nagyobb csoportokban együtt üléseznek egy-két napig, hogy az adott dilemma különböző aspektusairól — akár a bíróságon — meghívott szakértők segítségével próbáljanak minél világosabb összképet kapni. A moderált vitafolyamatban mindenki egyenlő esélyeket kap, a záródokumentumba pedig mindenkinek az ajánlása bekerül. A társadalmi zsűri legitimitása nyilván attól függ, hogy a benne részt vevők mennyire reprezentálják a helyi közösséget. Nagy kérdés, hogy a kiválasztáskor sikerül-e az összes érintett csoportot, értéket, érdeket feltérképezni, megjeleníteni. Feltétel, hogy sikerüljön a túl intenzív preferenciával rendelkezőket (például a gazdaságilag érdekelteket) a kispadra, vagy legfeljebb a szakértők közé ültetni, a marginalizálódott, passzív társadalmi csoportok érdekeit pedig beemelni. Ha elég időt és információt kapnak, akkor egy átlagemberekből álló közösség is képes nagyon komplex kérdésekben is döntést hozni. Egy idejekorán elkezdett lassú egyeztetés még mindig gyorsabb, mint egy perekkel, tüntetésekkel kisiklatott vagy egy társadalmi ellenállással fékezett intézkedési csomag. Persze, a társadalmi zsűriben kialakított vélemény senkit sem kötelez. De ha megfelelő előkészítés után, médiafigyelem mellett folyik a tárgyalás, akkor nagy politikai kockázatot vállal az, aki negligálja az eredményt.
