Emlékünnepség Nagy Imre házánál (2002)

A Szabad Demokraták Szövetsége II. kerületi csoportja — hagyományaihoz híven — idén is koszorúzást tartott október 23-án, az 1956-os forradalom évfordulóján, Nagy Imre egykori miniszterelnök háza előtt, a pasaréti Orsó utcában. Az ünnepségen beszédet mondott Horváth Csaba, a II. kerület polgármestere; Halda Alíz, az egykori demokratikus ellenzék, az SZDSZ és a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja; valamint Bíró Szabolcs, a Liberális Fiatalok Társasága (LIFT) alelnöke.

---

Az alábbiakban közöljük Halda Alíz és Bíró Szabolcs beszédének szövegét.

Halda Alíz:

Kedves Barátaim! A 46 évvel ezelőtt kitört forradalomról nagyon nehéz röviden szólni, hiszen csak általánosságokat mondhat az ember. Márpedig azoknak, akik itt, Nagy Imre hajdani házánál emlékezni összegyűltek, aligha kell bizonygatni, hogy azok az októberi napok a magyar történelem legfényesebb napjai voltak, a forradalmat követő megtorlás pedig a leggyalázatosabb bosszúállás. S az is köztudott, hogy ennek a kis országnak a híre-neve soha még — sem azelőtt, sem azóta — nem váltott ki a világban annyi figyelmet, megbecsülést és szolidaritást, mint „56 őszén és a megszállást követő ellenállás hónapjaiban. Engedtessék meg nekem, hogy ne törekedjem általános értékelésre, minthogy nekem a forradalom a legszemélyesebb ügyem volt, amely befolyásolta gondolkodásomat, a világhoz való viszonyomat, s meghatározta további életemet. A forradalmat követő évtized a letartóztatások, szeretteink, barátaink börtönbe vetése, a perek, kivégzések időszaka volt. 1963 után lassan kezdték szabadon engedni a foglyokat — az életben maradottakat. De megbocsátani nekik sem bocsátottak meg soha. A bosszúállás módozatai nagyon változatosak voltak, s később is, a Kádár-korszak konszolidációja után is módját lelték, hogy az 56-osokat megalázzák, tönkretegyék, boldogulásukban korlátozzák. A személyes sérelmeken túl külön gyötrelmet okozott a kilátástalanság. Örökké tartónak látszott az az állapot, amely 1956 emlékét előbb bemocskolta, később elfeledtetni akarta. Még reménykedni is nehéz volt benne, hogy a forradalom ügye valaha rehabilitálódik, hogy a mártírok nevét ki lehet mondani, hogy Nagy Imre alakja megkapja a történelmi arcképcsarnokban azt a helyet, amely neki kijár. A nyolcvanas évek elején próbálkoztunk „56 szellemének felébresztésével. Magánlakásokon tartottunk összejöveteleket, október 23-án és június 16-án, a Nagy Imre-per évfordulóján kimentünk a 301-es parcellába, noha nem tudtuk, hogy kinek a hozzátartozója hol van eltemetve. Kószáltunk a gazos, homorú sírgödrökkel teli terepen, ahol időnként lovas rendőrök próbáltak elzavarni minket, máskor pedig a bokrok mögött lapuló gépkocsikból fényképezték az odalátogatókat. És a spiclik is szorgalmasak voltak: jelentéseik megtalálhatók a Történeti Hivatal dossziéiban. Ami engem illet: 1988-ban kezdtem reménykedni abban, hogy talán mégis megélem azt az időt, amikor a forradalomról másképpen is lehet majd beszélni, mint korábban. Megalakult a TIB. Párizs polgármestere, Chirac díszsírhelyet adományozott a Père-Lachaise temetőben egy Nagy Imre-emlékmű felállítására. Nagy csodálkozásunkra kaptunk útlevelet, s kimehettünk az emlékműavatásra, amely Rajk László tervei alapján készült. Akkor azt hittem: végre módunk lesz majd megértetni a fiatalokkal: mi is történt ebben az országban harmincegynéhány évvel korábban: micsoda ámulatba ejtő tett volt, hogy ez a kis ország szembe mert szállni a világ legnagyobb szárazföldi hadseregével, s ha elbukott is, micsoda hősei voltak. A rendszerváltást követő évek nem teljesítették be ezt a reményt. Igaz, már lehetett beszélni „56-ról, rengeteg könyv, tanulmány, cikk ismerteti az eseményeket, protokolláris ünnepségek, koszorúzások vannak e napon, amely azóta nemzeti ünnep is, s valahogy mégsem sikerült elérni, hogy a később születettek átéljék vagy csak megérezzék „56 nagyszerűségét. Talán azért sem, mert sokasodtak a konfliktusok „56 körül: kié is igazában? Mintha szét lehetne osztani azt, aminek a lényege, nagyszerűsége éppen az, hogy mindenkié volt. Nem mondom, hogy mindenki cselekvően vett részt az eseményekben, ahhoz túl hamar eltiporták, de mindenki tudta, hogy történelmi napokat él át, szinte mindenkit megérintett a szabadság addig nem ismert érzése. Egy történelmi pillanatra ráébredt egy nép önön méltóságára. Azokban a napokban mindenki hihetetlenül büszke és boldog volt. Ennek az árát aztán megfizettették velünk. Most mintha valami változás szele érződnék a levegőben. Talán elcsitulnak az indulatok, s noha a Fidesz bojkottálja a parlamenti megemlékezést, talán mégis remélni lehet, hogy a mai napon senkit sem fognak a temetőben kifütyülni. Rendületlenül hiszek benne, hogy az 56-os forradalom — és Nagy Imre — mégiscsak elfoglalja azt a helyet a nemzet történelmi tudatában, amely megilleti, s büszkék leszünk arra, amit ez a nép negyvenhat évvel ezelőtt véghezvitt. Kívánom, hogy az elkövetkező generációk át tudják venni ezt a történelmi ajándékot.

Bíró Szabolcs:

Kedves ünneplők, tisztelt jelenlévők! Arról, hogy mi, hogyan és miért történt 1956-ban, október végén és november elején Magyarországon, önök közül többen sokkal hitelesebb beszámolót, tartalmasabb értékelést tudnának nyújtani, mint én. Egyszerűen azért, mert ők ott voltak. Átélték azoknak az októberi napoknak mindent elsöprő reménykedését és november negyedike tragédiáját egyaránt. Mivel jómagam sem történész, sem az események átélője nem vagyok, úgy gondolom, önhittség lenne részemről, ha én értékelném az önök által megélt történéseket. Ehelyett engedjék meg, hogy megosszam önökkel néhány gondolatomat arról, hogy nekem, az ezredforduló fogyasztói társadalmában felnőtt fiatalnak mit jelent, mit üzen 1956. Amikor ezen gondolkodtam, mindenekelőtt az a csodálat és mélységes tisztelet jutott eszembe, amik azok iránt érzek, akik mertek — a szó szoros értelmében — harcolni azért, amiben hittek. Készek voltak még az életüket is odaadni, hogy maguknak és gyermekeiknek egy igazságosabb és jobb Magyarországot teremthessenek. Lehet, hogy sokukat először a pillanat heve, a tömeg varázsa ragadta magával, később azonban mindannyian tudatosan vállalták a sorsukat. Pedig egészen biztosan számtalan lehetőség lett volna apró alkukra: először a lelkiismerettel, majd a hatalommal, hogy ne kelljen a többiekkel az utcán együtt, kézen fogva menetelni, hogy ne kelljen ott lenni az úttorlaszokon, hogy ne kelljen börtönbe vagy a halálba menni. Én nem tudom, hogy lett volna-e bennem elég bátorság ahhoz, hogy odaálljak a fegyverek elé, vagy évekre börtönbe vonuljak a meggyőződésemért. Bárhogy is vizsgálom magam, erre a kérdésre nem fogok tudni választ adni. Azért, mert ma olyan világban élünk, ahol erre a kérdésre nem is kell tudni a választ. Mint ahogy „56 szeptemberében azok az egyetemisták sem tudták még a választ, akik alig egy hónap múlva tankok ellen harcoltak. Azért nem tudjuk a választ, mert a ma Magyarországán fel sem merül a szabad gondolkodás, véleménynyilvánítás megbüntetése. Ezért pedig mi, fiatalok azoknak tartozunk köszönettel, akik „56-os áldozatvállalásukkal először mutatták meg, hogy van esély egy ilyen szabad életre. A csodálaton és köszöneten túl „56 számomra egy csodálatos történelmi momentumot is jelent. Akkor egy hosszú-hosszú pillanatig az egész világ Magyarországra figyelt. Akkor senki a szabad világban nem keverte össze Budapestet Bukaresttel. Emlékszem, amikor még gimnazistaként Baselben a testvériskolánkat meglátogattuk, a vendéglátók közül többen mesélték, hogy mennyire büszkén fogadtak be 56-os menekülteket magukhoz, és mennyire megtisztelve érezték magukat, hogy segíthettek. Amikor bárhol a világban az „56-os forradalomról van szó, nagyon-nagyon jó magyarnak lenni. Azt hiszem, ennek Magyarországon is így kellene lennie. Viszonylag ritka egy nép életében, amikor olyan kegyelmi állapotba kerül, hogy az egész nemzet egyként cselekszik, egy nemes cél érdekében — eltérő gondolkodásra, világnézetre tekintet nélkül. Ez történt 1848 tavaszán, „56 őszén és „89-ben, a rendszerváltás eufóriájában. Miután ez a kivételes állapot megszűnik, természetes, hogy kiütköznek az addig félretolt véleménykülönbségek, azonban mindig megmarad az az eszme, amiért egykor mindenki együtt harcolt. Göncz Árpád az idei Kossuth-év megnyitóján beszélt a „48-as forradalom szereplőiről is. Gondolatai, ha azokat „56 szereplőire értjük, ugyanannyira igazak a mai ünnepen is. Engedjék meg, hogy beszédem ezekkel a gondolatokkal zárjam. „Negyvennyolcat egyként vallotta magáénak holtáig Kossuth és Széchenyi, Kossuth és Batthyány, Kossuth és Görgey. Mert eltérő vérmérsékletük nem szembeállította őket, hanem holtukig egymás mellé. Vitatársként, harcostársként.” Számomra ez „56 legfontosabb üzenete. Amennyiben ez így lesz, akkor ha Magyarországon esik szó 1956-ról, itthon is nagyon jó lesz magyarnak lenni. Köszönöm, hogy meghallgattak.