Ara-Kovács Attila: Előképek és rémképek

Ara-Kovács Attila

2013/08/29 17:54

Az orbáni politika karaktere

A Fidesznek van némi igaza, amikor arra hivatkozik, hogy az általa képviselt politikai irányvonal, jogkultúra, sajátos döntési mechanizmus bizonyos elemei másutt is jelen vannak. Persze nem mindenütt, és messze nem összefüggő mechanizmusként, ráadásul e jellemzők nem is nevezhetők túlságosan általánosaknak.

A válságra adott válaszok, illetve a hatalom mindenáron való megtartása gyakorta szült eddig is olyan mozgalmakat Európában vagy annak perifériáján, amelyek, illiberális eszméket és politikákat zászlójukra tűzve lázadtak a nyitott társadalmak belső rendszere ellen. Ez a társadalom ugyanis megtagadta tőlük a kizárólagos szerepet, s egy választható párttá vagy mozgalommá tette őket a több közül¹. Mások a nacionalizmus révén új, hatékony – azaz vezethető és lojálisan készséges – politikai közösséget igyekeztek gyűjteni mozgalmuk köré. Ismét mások a tulajdonrendszer radikális – nyilvánvalóan a jogi határokat messze átlépő – átalakításával próbálták politikai befolyásukat a gazdaságra is kiterjeszteni. Vagy épp a maﬃáknál honos, jogon kívüli módszerekkel szerveztek párhuzamos gazdasági és politikai hálózatokat, olyan társadalmi csoportok együttműködését teremtvén meg ezzel, amelyek a legalitás határán, adott esetben csak azon túl működhettek, de befolyásuk e társadalom politikai hétköznapjaira nem csak megmaradt, adott esetben egyre nőtt is.

Jellemző módon több olyan politikai mozgalomra is ráillenek e jegyek, amelyek elmaradott társadalmi viszonyok között vállalkoztak a viszonyok átformálására, a társadalom átformálásának felgyorsítása végett megpróbáltak átugrani bizonyos fejlődési szakaszokat, ekként gyökeres, vissza nem fordítható helyzeteket teremteni, új társadalmi formák, újfajta közösségek révén.

Orbán Viktor három európai politikai kísérlet tanulságaiból próbál ma Magyarországon rendszert építeni, azok stratégiáit kombinálva. A nem beavatott megﬁgyelők számára egyelőre nem tisztázott, milyen stratégia-alkotó módszerekkel importálták az ötleteket, s milyen megfontolások alapján párosítottak ezekhez helyileg alkalmazható módszereket. Az viszont tény, hogy a Fideszhez közel álló, nem tehetségtelen diplomaták egész sora szolgált olyan országokban, amelyekben az Orbánéhoz hasonló törekvések bontakoztak ki, így azok importálásának, majd „magyarításának” nem lehetett semmi akadálya. Más kérdés, hogy az említett stratégiák jövendő magyarországi hatását, elsősorban olyanok mérhették fel a leginkább, akik külföldi közegben már korábban szembesülhettek azok prognosztizálható kudarcával. Így aztán nem mindennapi cinizmus kellett ahhoz, hogy egy diplomata e módszerek honi alkalmazását ajánlja.

Egyébként szokatlan módszerekről van szó, melyek ugyanakkor kiemelten konﬂiktuskeltőek és lényegük a nemzetállami szintet meghaladó együttműködés tagadása, de legalábbis fékezése. Kiindulópontjuk mindig ugyanaz: hogy céljaikat radikális intézkedésekkel érjék el, amihez gátlástalanul alkalmazzák a politikai populizmus és a pártpolitikai és/vagy kormányzati megtévesztő kommunikációt.

Fontos célkitűzésük az is, hogy új elitet hozzanak létre, amelyet nem az intellektuális-kulturális értékek iránti elhivatottság, hanem a gazdasági-politikai jellegű elkötelezettség jellemez.

Ugyanakkor egyszer majd érdemes lesz megvizsgálni azt is, hogyan változott ez a rendszer és totális meghatározójának önképe azt követően, hogy antiliberális elképzelései és társadalmi gyakorlata a legcsekélyebb mértékben sem nyűgözte le a világot, épp ellenkezőleg, az országot gyakorlatilag páriává tette. Orbán eszméi nem európai követőkre találtak, hanem despotikus hajlamú cinkosokra, a miniszterelnök Brüsszelben, Berlinben, Washingtonban 2010 után már szemlesütve kénytelen megjelenni – ha egyáltalán invitációt kap –, mindössze csak Azerbajdzsán elnöke, vagy Kazahsztáné fogadja tüntető megbecsüléssel.

A két Cipolla – Berlusconi és Orbán

A felszínes szemlélő számára már az első pillanatban feltűnik, hogy Berlusconi és Orbán mennyire különböző karakterek. Míg az első közvetlen és életvidám, társasági ember, aki számára a hatalom csak kiegészítő eleme mindannak, amiből személyisége az elmúlt közel nyolc évtized alatt összeállt², addig Orbán merev, következetlenséget önmagától sem tűr, bár állandó rögtönzésekre kényszerül. A valósággal szembeni voluntarista magabiztossága határozza meg minden eljövendő lépését, melyeknek dacos életidegensége, művisége a hatalom akarásának kizárólagos szándékát hivatott mindenki számára világossá tenni.

Különbség közöttük az is, hogy míg Berlusconi a gazdasági életből, komoly gazdasági háttérrel, addig Orbán az iskolapadból lépett a politikába, s a politikából indította el gazdasági térnyerését. Ez meghatározta azt a módot is, ahogyan szövetségeseikhez viszonyulnak. Orbán mindent ellenőrizni akar, s a jövőre vonatkozóan sem hagy afelől kétséget: ha valaki benn kíván maradni a „fogadott családban”, s abban a kizárólagos rendszerben, ami a Fidesz politikai uralma alatt épül, nem csak lojálisnak kell lennie, de újra és újra meg kell újítania alávetettségét, időnként áldozatokat kell hoznia, s demonstrálnia kell azt is, hogy tudatában van alávetettségének, mi több, értékként kezeli azt.

Berlusconi esetében ilyesmi nem létezik; bár igaz, Orbánhoz hasonlóan mellette is csak ötödrangú értelmiségiek tartottak ki, igazi súllyal rendelkező szövetségeseinek azonban elég mozgásteret ad ahhoz, hogy ne kelljen feladniuk autonómiájukat. A pártalapítási pioníréveket és első miniszterelnöki periódusát legalábbis messzemenően ez jellemezte. Berlusconi ugyan nem felejt, de pragmatikusan kész a megbocsátásra; Orbán sem felejt, de akár önnön érdekei dacára is kész bárkin, bármikor bosszút állni.

Célok és eszközök

Viszont mindketten jogot végeztek és egyikük sem a jog érvényesítésének imperatívuszát vitte magával az egyetemről, hanem a kiskapuk feltárásának és kihasználásának gyakorlatias szándékát³. Csodálkozni sem lehet rajta, hogy Berlusconi ügyeit gyakorlatilag olyan ügyvédek intézték vagy védték, akik a maﬃának is dolgoztak. És mindkettőjük kezében olyan befolyás összpontosul, ami eleve ellehetetleníti a demokrácia normális működését. Orbán esetében ez lépten-nyomon tetten érhető, Berlusconinál e dimenzió rejtettebb, de nem kevésbé veszélyes. Alexander Stille, aki az egyik legmélyebb elemzését adta e rendszer lényegének, egyik interjújában így fogalmaz: „A Berlusconi jelentette problémák egyszerre strukturálisak és mélyen politikaiak. Attól a pillanattól fogva, hogy belépett a politikai szférába, tökéletesen nyilvánvaló lett […], hogy ha lehetővé válik valaki számára, hogy a legnagyobb országos médiatulajdonosként, Olaszország leggazdagabb embereként, teljes monopóliummal rendelkezvén a magán-televíziózás felett, és egyidejűleg miniszterelnökként ellenőrizheti az állami médiákat, továbbá saját versenytársait és a többi nagy nyilvános hírforrást, nos, mindez az állam, illetve az olasz politikai rendszer katasztrófájához vezet.”⁴

Orbánnál ezt a túlhatatlmat kétharmadnak hívják.

Berlusconi a 60-as években alapozta meg vagyonát ingatlanbefektetésekkel és fejlesztésekkel, 1972-ben megvásárolta a legnagyobb lombard tévécsatornát, a „Milano 2”-t, majd egyre több vidéki csatorna lett az övé. Tíz éven belül már tulajdonába került a három országos magáncsatorna. Az 1994. évvel induló vezető politikai pálya, a háromszoros miniszterelnökség a kezére juttatta mindhárom nemzeti, azaz állami telekommunikációs hálózatot, számos napi és hetilapot, kiadóvállalatok egész sorát, és a reklámipar java részét.⁵ S így még az ellenzéki időszakokban is ő dominálta a politikai diskurzust.

A 90-es évek elején felszínre került politikai korrupciós botrány tulajdonképpen mindegyik pártot megtépázta, de egyiket sem annyira, mint az évtizedeken át az olasz politikai életet meghatározó kereszténydemokratákat és baloldali párjukat, a szocialistákat. E két politikai alakzat nem csak társadalmi hitelét élte fel, de vezető arcaik – Andreotti, Craxi – az amoralitás prototípusaivá váltak. Berlusconi csak élt az alkalommal, hogy megadja az utat vesztett jobboldalnak, amit az annyira kívánt, s egyben annak a középrétegnek is, amelyet messze taszított magától a korrupt politikai rutin: egy dinamikus, az addigi szabályokra mit sem adó perspektívát, ami ráadásul erőt, s az ideológiai határokon átnyúló, nemzetegyesítő szándékot sugárzott. Csak később derült ki, hogy a kereszténydemokratákat és szocialistákat egykor összekötő „korrupciós koalíciót” Berlusconi a radikális jobboldallal, az Északi Ligával és a déli, posztfasiszta Nemzeti Szövetséggel kötött megállapodás révén váltja majd le, és szövetségük ugyanazokra a pénzforrásokra telepszik rá, amelyek korábban a két nagy történelmi párt kasszáját hizlalták.

Média, gazdaság, politika

Amikor Orbán megkezdte a magyar jobboldal elfoglalását, az MDF politikai romjain az olaszhoz nagyon hasonló helyzet uralkodott: a meghatározó súllyal rendelkező Antall József távozása a centrumot elbizonytalanította, utódának, Boross Péternek a miniszterelnöki dilettantizmusa, továbbá csábító ajánlata a szocialisták által kivetett volt állampárti apparatcsikok felé – főként a titkosszolgálati tiszteknek és a velük együttműködőknek – tovább rontotta a jobboldali önbizalmat. Esélytelennek és gyengének érezték önmagukat, ideológiailag összezavartnak, így gyorsan levetkőzték fenntartásaikat a tegnap még liberális Orbánnal szemben, amint megérezték annak retorikai erejét és erőszakos elképzeléseinek tagadhatatlan koherenciáját.

Hogy Orbán felfedezhesse Berlusconi módszereinek „gyakorlatiasságát”, épp az MDF-es kapcsolat segített. Már a 90-es évek legelején, még az Antall-időszakban voltak olyan értelmiségi tényezők a jobboldal körül, akik szerették volna a tervezett privatizációk során Berlusconi kezére játszani egyik-másik magyar tévécsatornát. Az egyeztetések hosszú hónapokon át tartottak, de az MDF-nek nem volt ereje, hogy a médiaprivatizáció legnagyobb üzletét egymaga lebonyolítsa. Az később, a Horn Gyula vezette kormány alatt történt meg – a baloldal és a jobboldal kiegyezése árán, a liberálisok háta mögött –, ám akkor már Berlusconi nem játszott e téren szerepet. Viszont a közvetítők a Fideszben később pont ott folytatták, ahol az MDF-ben korábban abbahagyták, egyikük-másikuk a 2010-es Orbán-kabinetben fontos, mégha rövid életű funkciót is kapott.

Az olasz „testvérszervezet”, illetve Berlusconi példája erősítette meg a Fidesz vezetőiben azt a szándékot is, hogy mindenekelőtt a párt és az ő személyes anyagi függetlenségüket kell megteremteni, és ezzel párhuzamosan kiépíteni azt a médiabirodalmat, amellyel nem csak híveiket tudják elérni, de azokat is, akik elcsábíthatók. Jellemző módon nem minőségi, hanem – Berlusconihoz hasonlóan – bulvár sajtót segítettek világra, egyáltalán nem próbálták a tényleges kulturális elitet megszólítani, mert sem létrehozni, sem támogatni nem volt céljuk a kulturális életet, csak az új tulajdonosi réteget, melynek nem minőségi, hanem mennyiségi elvárásai voltak már akkor is.

A pártgazdaság kiépítése is mutat hasonlóságokat. Az ügyészségi vizsgálatok, sőt néhány, már bírósági szakaszban lévő ügy egyértelművé tette: közvetítőkön keresztül – az egyik épp Berlusconi öccse, Paolo volt – a párt kapcsolatot keresett és talált a maﬃához, később pedig immáron hatalmon, Berlusconi számos olyan törvény létrehozása mellett kardoskodott, melyek megteremtették a politika és a gazdaság háttéralkuinak utólagos legalizálását, a monopóliumok létrejöttét, az elszámoltathatóság elkerülését.

A mozgalom

Berlusconi soha nem csinált titkot abból, hogy nem politikai, hanem közösségteremtő erővel akarja létrehozni, fenntartani, sikerre vinni és vezetni – azaz kontrollálni – politikai mozgalmát. Mint az AC Milan futballklub tulajdonosa jól ismerte azokat a viszonyokat, amelyek a szurkolói tábort formálják és összetartják. Akkori pártja a futballstadion drukkereitől kölcsönözte nevét, jelszavát (Forza Italia – Hajrá, Olaszország!), ami aztán a Fidesz 2002-es, első fordulóban elszenvedett választási veresége után „Hajrá, Magyarországként!” jelent meg az itteni jobboldali tömegmozgósítások alapmotívumaként.

A Forza Italia egyáltalán nem volt hagyományos párt, klubok tömkelege – melyekből közel tizenötezer volt országszerte – alkotta alaphálózatát. Könnyen mozgósítható volt, ideológiai üzenetet nem várt, tagjainak elégséges volt az az összetartozás, amit Berlusconi időnként személyes üzeneteivel megerősített bennük, s az a szöveg, mely gyors gazdagodást, a problémák sikeres megoldását ígérte. Az esetleges kétségeket a pártelnök-miniszterelnök kedélyes nagyvonalúsággal söpörte félre, kijelentvén: belőle mesésen gazdag ember lett az évek során, ismeri ennek a titkát, s mesésen gazdaggá teszi nemsokára egész Itáliát. Ugyanakkor ez a szervezeti forma, bár elégséges volt ahhoz, hogy az elkötelezetteket mozgósítsa, képtelen volt rá, hogy újakat vonzva – ők is „sokan voltak, de nem elegen” –, Berlusconit megtartsa a hatalomban azt követően is, hogy az Északi Liga kilépett a koalícióból. Mindebből a politikus azt a tanulságot vonta le, hogy az alulról szerveződés esetlegességeit felülről jövő kézi vezérléssel kell kiküszöbölnie. Ezt követően a Forza Italiából mechanikus politikai gépezet lett, melyben csak akkor történhetett meg valami, ha az felülről megkapta a jóváhagyást.

Bár ezzel a párt megerősödött, újbóli hatalomra kerülését sem 2001-ben, sem pedig 2008-ban nem egymagának, hanem alkalmi koalíciós partnereinek köszönhette, illetve annak, hogy megint tömegesen fordítottak hátat a választók a politikának. Igaz, az értelmiség, illetve a nemzetközi média és az uniós partnerek részéről egyre fokozódott a kritika; Berlusconi már nem számíthatott korábbi értelmiségi támogatóira azt követően, hogy az olasz kultúra meghatározó, nemzetközileg is az élvonalhoz tartozó tagjai morális kérdést csináltak abból, hogy a „berlusconizmustól” megtisztítsák Itáliát.⁶

Orbán 2002-ben döbbent rá, hogy a mögötte álló párterő kevés a választás megnyeréséhez, így maga is a korábbinál inkább kézben tartott szervezetté tette a Fideszt, s kiépített mögé egy ál-civil társadalmat, a „polgári köröket”, amely később „civil összefogásként” kezdett ismét politikai feladatokat végrehajtani. Sőt, ha lehet, Orbán ebben messzebbre ment, jóval messzebbre, mint Berlusconi. Pedig ha nem áll meg Berlusconi győzelmeinek tanulmányozásánál, s vereségeit is elemzi, mi több, a rá kimondott börtönbüntetés lehetőségét is számba veszi, ráébredhetett volna: az importált módszerben nagyon sok a kockázat. Pár év múltán, de még a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése előtt, ennek következményei már derengeni kezdtek.

Teljesen elveszítette a kulturális elit támogatását, de repedezni látszott azok szolidaritása is, akik pénzért és nem elvekért csatlakoztak hozzá. Ráadásul az autokratikus, tehát nem demokratikus vezetési gyakorlat már eleve megfosztotta Orbánt az oly nélkülözhetetlen visszacsatolástól. Végső soron a kormányzati józanságtól. Ez számára rövidtávon bizonyára kényelmes lehetett, hosszabb távon azonban elkerülhetetlenül kontraproduktív. Mindössze egy példa: a 2010-es kampány során nem akadt sem a Fideszben, sem az Orbánt kiszolgáló médiában, sem az összes professzori, illetve magát konzervatívnak nevező közgazdászi körben senki, aki szembesíteni merte volna azzal, hogy nincsenek a pártnak elképzelései a gazdasági reformok mikéntjéről, arról, hogy merre tájékozódjék kormánya a választások után. Senki nem volt képes rákényszeríteni, hogy koherens és hiteles gazdaságpolitikai elképzelésekkel álljon a választók, de legalábbis a párt támogatói elé. És ha eddig nem akadt ilyen, akkor ezután még kevésbé akad.⁷

Nemzet és jobboldal

Berlusconi, választott pártneveivel (Forza Italia, Il Popolo della Libertà) nem egy ideológia és nem is egy réteg mozgalmaként állítja be az adott szervezetet, hanem mintegy össznemzeti jellegét hangsúlyozza. Bár ebből logikus lenne arra következtetni, hogy így valójában egy befogadó mozgalomról van szó, mely minden olaszra egyformán tekint, de erről szó sincs.⁸ Ez az olasz jobboldal azáltal, hogy megnevezi politikai ellenfeleit, egyben meg is bélyegzi, s ezzel automatikusan ki is zárja őket a politikai nemzetből. Berlusconi előtt számos párt és koalíciós kombináció segítette, hogy a politikai élet megőrizze törékeny egyensúlyát a demokrácián belül. Berlusconival olyan kétpártrendszer jött létre, mely jobboldali szempontból: olaszokból és árulókból áll, mindenki más szempontjából⁹ pedig egy jobboldali tömörülésből és azokból, akik e jobboldallal szemben a demokráciát védik.

Orbán nagyon gyorsan jutott el ugyanerre a pontra: azaz a politikai ellenfél megbélyegzésétől a társadalom kettészakításáig. Az a politikai miliő, melyben szalonképes lehet az afféle kijelentés, miszerint: „a baloldal, amikor csak teheti, ráront nemzetére”, vagy az olyan orbáni önjellemzés, miszerint „a haza [mármint ő maga] nem lehet ellenzékben”, szélesre tárja a kapukat az egyoldalú értelmezések előtt. A Fidesz rajongói tábora pedig örömmel dekódolja e kijelentéseket úgy, hogy hazaárulás bűnét követte el az, aki Orbánt leváltja, a Fideszt megbuktatja. A baloldal pedig már eleve kívül van a nemzeten, mellyel szembeni ellenségessége a történelem során többször bizonyságot nyert. Berlusconi és Orbán esetében a mechanizmus tökéletesen azonos, végeredményük mégis brutálisan eltér, hisz Orbán üzeneteibe az elkötelezett jobboldaliak automatikusan belehallják azt az idegengyűlöletet, amely ellen a Fidesz egyre kevésbé emeli fel a szavát, s amely – a kialakult hangulat miatt – már akkor is rasszista, ha a kirekesztés egyébként nem etnikai identitás alapján történik. Miközben Berlusconi hívei „csak” a politikai nemzetből tagadják ki ellenfeleiket, addig igen sok Orbán-hívő számára a velük szemben álló ellenzék emberileg sem része a nemzetnek.

Ugyanakkor Berlusconi a liberális demokrácia rendszerét csak feszegette, de felborítani nem volt képes. Egyrészt az egyoldalú alkotmányozáshoz szükséges hatalom hiánya miatt, másrészt, mert a stabil és társadalmilag legitim tulajdoni viszonyok közepette fel sem merülhetett egy hatalomfüggő új elit – gazdaságon és jogon kívüli eszközökkel történő – létrehozásának lehetősége. Ott sok évszázados, szerves fejlődés alakította a tulajdonviszonyokat, a nép tehát nem tekintette, s továbbra sem tekinti azokat illegitimnek, nincs társadalmi támogatottsága annak, hogy egyesektől elvegyék és mások között osszák újra a tulajdont, populista nemzeti ideológiák alapján, mint napjaink Magyarországán.¹⁰

A nép ópiuma – Kaczyński és Orbán

A Kaczyński (Lech, Jarosław) ﬁvérek mögött álló Jog és Igazság Párt (PiS) a kelet-európai új jobboldali ideológiát elsőként meghirdető politikai mozgalom kívánt lenni. A baloldal összeomlása a 2000-es évek elején esélyt teremtett e pártnak a klerikalizmusból és főként oroszellenes nacionalizmusból gyúrt programja megvalósítására. Nem egyszerűen a baloldalt tekintette kihívójának, hanem a nyugat-európai liberális jobboldalt is. Nem csak a fundamentalista konzervatív értékekhez és a jobboldali ideológiához vonzódó tömegeket igyekezett kiszolgálni, de azokat is, akik a kommunista rendszer rendpárti természetét továbbra is hiányolták. Már a PiS létrejöttekor mindez egyértelmű szándékként, sőt elkötelezettségként fogalmazódott meg az alapítók fejében, a későbbi fejlemények csak árnyalták, de módosítani egyáltalán nem módosították szándékaikat.

A PiS radikális jobboldali fordulata viszont később lehetőséget kínált a Donald Tusk vezette jobboldali-liberális mozgalom, a Polgári Platform vezetőjének, hogy megszólíthassa azt a széles vállalkozói réteget, amelyet még a Mazowiecki- és Bielecki-kormány 1989 és 1993 között életbe léptetett reformjai (a pénzügyminiszterről elnevezett „Balcerowicz-terv”) ruháztak fel gazdasági, s így könnyen politikai hatalomra konvertálható erővel. A populista tendenciákat korlátozó, azokat visszaszorító politika nem a demokratikus viszonyokat hol jobbról, hol balról erodáló politikai erők önkorlátozásából született meg: a „jobb-bal párbeszéd” megtestesítője, megszemélyesítője egy új, a populista centrifugális hatásoknak kitett politikai erőktől elkülönülő középpárt lett.

De ne legyenek illúzióink, a Tusk-kormány biztos jelenét épp az garantálja, ami olyannyira bizonytalanná teheti jövőjét: hogy elutasította a párbeszédet a szélsőségesekkel, s hogy ﬁgyelmen kívül hagyta a szintúgy újra erősödő demokratikus baloldalt. Kérdés, hogy elégséges lesz-e hatalmának megtartásához önnön magányossága a centrumban, s hogy nem lesz-e halálos számára e magány, vagy az, ha majd kénytelen lesz koalíciót keresni a baloldallal. Márpedig, ha a jelenlegi kormányt adó jobbközép-liberális Polgári Platform csak epizódnak bizonyul, Lengyelországban könnyen ismét ellehetetlenülhet a politikai táborok közötti párbeszéd.¹¹

A „bizalmatlanság kultúrája”¹²

A Polgári Platform győzelméből a két Kaczyński ugyanazt vonta le, mint Orbán a maga 2002-es vereségéből: a demokratikus viszonyok között normálisnak tekinthető politikai „váltógazdaságban” pártjuk időszakos sikereket ugyan el tud érni, de időnként – a választók akaratából – óhatatlanul át kell adják hatalmukat az őket kihívó ellenzéknek. A két ﬁvér – akárcsak Orbán – ezzel szemben olyan mozgalmat akart létrehozni, ami hosszantartóan – legalábbis több cikluson átívelően – stabilizálja helyzetét a hatalomban, s ami ráadásul állandó, nem csak politikai elkötelezettségre, de hitre épülő támogatói blokkal bír.

Ehhez egy „újjobboldali” ideológia kellett, ami egyszerre tekintette kínos tehernek a nyugati értelemben vett demokratikus játékszabályokat és elsőszámú ellenségnek, a baloldal mellett, a liberalizmust. A PiS számára legkényelmesebben „belakható” ideológia meghatározó jegyei közzé tartozott:

a Józef Piłsudski által képviselt tekintélyuralmi állameszme (az 1939 előtti állapotok restaurációja);
az euroszkepticizmus és unióellenesség;
egy kétosztatú ellenségkép: a liberális Európa (németellenesség), a lengyelellenes szomszédok (nacionalizmus);
a szekularitás elutasítása;
jobboldal és egyház politikai szövetsége;
a társadalom fölötti – az egyházon át gyakorolt – morális ellenőrzés;
egy rendkívül konzervatív családmodell.

Ez az ideológiai proﬁl egyszerre tagadja azt a modernizációs szándékot, mellyel a magukat átmenteni próbáló kelet-európai baloldali politikai struktúrák kísérleteztek, mintegy előre menekülve, és azt a komoly elhatározást is, hogy a lengyel jobboldal egy jelentékeny része a nyugati mintákat átvéve politizáljon. Sajátos, lengyel verzióját szerette volna előállítani annak a konzervativizmusnak, amiben nem bűn, hanem erény a tekintélyuralom, melynek természetes eleme a középhatalmi státuszra támaszkodó agresszív nacionalizmus és végső soron az antiszemitizmus is.

A Jarosław Kaczyński által vezetett kormány gyors bukása azonban – 2005 őszén nyerte meg a választásokat, 2007 őszén viszont már távozni kényszerült – megmutatta ennek az ideológiának a korlátait. Azt, hogy 21. századi körülmények között egy ilyen mozgalom csak akkor képes eredményes lenni, ha megbillen egy társadalom politikai egyensúlya; magának a PiS-nek az átmeneti sikere mutatta a legjobban, hogy a lengyel társadalom, a baloldal teljes összeomlása miatt, elveszítette a normális politikai tájékozódó képességét. Ám, amint ez a helyzet megváltozott, a választóknak azonnal feltűnt, hogy a két Kaczyński mozgalma elviselhetetlenül arrogáns még legbuzgóbb elkötelezettjeivel szemben is, hogy a meghirdetett korrupcióellenes eljárások, vizsgálatok csak a forrásokhoz való hozzáférés átstrukturálását, bizonyos tulajdonosi rétegek kiszorítását szolgálják, s alapvetően politikailag irányítottak. A nagy garral meghirdetett „morális forradalom”¹³ pedig mindössze olcsó, mi több, tartalmatlan kommunistázás. A PiS gyorsan koalíciós társak nélkül maradt, s támogatói között túlsúlyba kerültek azok, akik más mozgalmak számára vállalhatatlan ﬁguráknak bizonyultak.

Egók és alteregók

Az első Orbán-kabinet idején a Fidesz már rég túl volt a maga jobboldali fordulatán, de ideológiája inkább eklektikusnak volt mondható, semmint radikálisan konzervatívnak. A 2002-es vereség, illetve az azt követő nyolcévnyi ellenzéki időszak viszont radikalizálta a pártot és ideológiáját is egyre ókonzervatívabbá tette. A Fidesz ráhangolódása a PiS által felkínált világnézetre fokozatosan ment végbe, de 2007-et követően – a PiS ellenzékbe szorultával– ez felgyorsult. A Piłsudski-kultusz megtalálta a maga természetes magyar verzióját a Horthy-kultuszban, az unióellenesség azzal párhuzamosan erősödött, minél több külföldi kritika érte a Fideszt a legkevésbé sem fair és demokratikus ellenzéki magatartása okán, és egyre gyanakvóbbá vált a nemzetközi közösség az Orbán által propagált nacionalizmus, és a Fidesz által eltűrt idegengyűlölet miatt is. A párhuzamok hosszan sorolhatók még. Amikor a Fidesz 2011-ben, immáron kétharmados parlamenti többség birtokában, letette az asztalra a maga alaptörvény-verzióját, abban már egy olyan, teljes vertikumában kidolgozott ideológiai álláspont tükröződött, amit akár a PiS is megfogalmazhatott volna.

Sőt. 2010 előtt egyértelmű volt, hogy a Fidesz a PiS-re, mint példára tekint, 2010-es győzelmét követően ennek megfelelően intézményesültek is a kapcsolatok immáron nem csak a két párt, de állami szinten is. A nemzeti ünnepek állandó meghívottai nem a Donald Tusk jobboldali-liberális miniszterelnök mögött álló Polgári Platform képviselői voltak, hanem a PiS emberei, s közülük is elsősorban a legradikálisabbak. Bár mind a Polgári Platform, mind pedig a Fidesz az Európai Néppárt tagja – leszámítva Radosław Sikorski külügyminiszter utasítását diplomatáinak, hogy „védjék meg a magyar partnereket az igazságtalan támadásoktól14 –, együttműködésükről nem nagyon hallani, annál inkább a PiS-szel zajlanak közös programok, mind nemzetközi szinten, mind pedig pártpolitikai alapon. Nem csak a „békemenet” fogadja budapesti rendezvényein a Kaczyński féle jobboldal képviselőit, de magának a „békemenetnek” a tagjai is együtt masíroznak – adott esetben együtt randalíroznak – lengyel elvbarátaikkal a lengyelországi Függetlenségi Menetekben.¹⁵

2010 óta viszont érezhetően ideológiailag is megnőtt a súlya a Fidesznek a lengyel radikális jobboldaliak szemében, s ma már inkább a magyar párt tartja ideológiai példaképnek sok PiS-támogató. Jól példázza ezt a múlt évben, Lengyelországban megjelent Orbánról szóló kötet¹⁶, s a könyv kiadásával nagyjából egy időben publikált nagyinterjú, illetve a Fidesz politikájáról szóló elemzés¹⁷ is. Ezek kertelés nélkül felszólítják Jarosław Kaczyńskit, hogy „kövesse a magyar utat”, s ha ezt nem tenné, akkor a PiS-nek meg kell találnia a maga Orbán Viktorát.

A leváltott elit – Putyin és Orbán

A poszt-szovjet térségben kialakult gazdasági és társadalmi frusztráció nem csak a kiszolgáltatott alsó rétegekre lett idővel igen jellemző, hanem a politikai elitre is. Az előbbiek az elitre, mint egységesen korrupt egészre tekintenek, mely ráadásul vezetésre is alkalmatlan. Az elit ezzel szemben a társadalom demokráciadeﬁcitjével indokolja minduntalan, hogy miért kénytelen mellőzni a demokratikus normákat az ország irányításában.

Fjodor Lukjanov hívta fel először a ﬁgyelmet arra a ciklikus válságra,¹⁸ amely időnként – egész pontosan öt éves periodicitással – minduntalan felülírja a politikai szövetségeket, és főként a politikai döntéshozóknak és a gazdasági élet meghatározó tényezőinek a szövetségét, bizonyítva demokratikus törekvések hiábavalóságát.

A poszt-szovjet térség európai államaiban kivétel nélkül megtalálhatók azok a – többé vagy kevésbé befolyásos –, rendszerint jobboldali politikai mozgalmak, amelyek a Szovjetunió széthullását követő rendszerváltó, demokratizációs folyamatok revideálását tekintik célszerűnek. Azaz egy sajátosan helyi politikai rendszert kívánnak meghonosítani, mely egyrészt új tulajdoni viszonyokat teremt, visszabontja a Nyugatról átvett mintákat, másrészt megteremti az elképzeléseiknek megfelelő puha autokrata mechanizmusokat, ami aztán – szerintük – véget vet a válságok visszatértének. De sehol másutt nem olyan erőteljes ez a törekvés, mint – e helyzettel, valamivel több, mint két évtizede küszködő – Oroszországban, s újabban, 2010 óta Magyarországon.

A demokráciának van alternatívája

Orbán Viktor, még a 2002-2010-es ellenzéki időszakban messzemenően osztotta a hozzá akkor közel álló Traian Băsescu román elnök, illetve a Lech Kaczyński államfő és Jarosław Kaczyński miniszterelnök vezette lengyel PiS oroszellenes politikáját. A 2010-es hatalomátvételt követően viszont békésebb húrokat kezdett pengetni, nem csak amiatt, mert Magyarország messze kiszolgáltatottabb volt és maradt kereskedelmi, illetve energetikai szempontból Moszkvának, mint Románia vagy Lengyelország, hanem azért is, mert maga is hasonló következtetésekre jutott saját népével kapcsolatban, mint korábban Vlagyimir Putyin. 2012 nyarán ekként fogalmazott:

„[R]eméljük […], hogy a demokrácia helyett nem kell kigondolnunk más típusú politikai rendszereket, amelyeket a gazdasági túlélés érdekében aztán be kelljen vezetni.” „Az összefogás nem szándék kérdése, hanem erő kérdése. Lehet, hogy vannak országok, ahol ez nem így működik, például a skandinávoknál, de egy ilyen félázsiai népség, mint mi, akkor tud összefogni, ha erő van. Ez nem zárja ki a konzultációt, a vitát és a demokráciát, de kell egy központi összefogás, ami az ország történelmi tapasztalataiból is levonható.”¹⁹

Ez a „nemzetkép” maximálisan egybevág mindazzal, ami a 2000 óta formálódó új orosz politikai elit szándékait vezeti, s amit sok tekintetben a „közelkülföld” által szolgáltatott számos „gyakorlatias” minta, illetve a nyugati demokráciák normatív elvárásainak részbeni – többnyire formális – betartása befolyásolt. Putyin rendszere félúton van Alekszander Lukasenka Belarusziája és, mondjuk az 1989 után létrejött kelet-európai demokráciák között, de ezen a skálán csak lassan mozdul el, mintegy rögzítette önnön helyét a deklarált demokrácia és a mérsékelt autokratizmus egyfajta sajátos egyvelegében. (Egyébként ugyanezen a „skálán” mozdult el Orbán is, távolodva Kelet-Európától és közeledvén a posztszovjet térség mai rendszerei felé.)

A putyini rendszerben:

formálisan működnek a többpárti struktúrák;
létezik preferált (kinevezett és támogatott), illetve elnyomott (állandó represszió alatt tartott, sajtókampányokkal lejáratott, büntetőperekkel,20 nyomozásokkal, adóhivatali stb. ellenőrzésekkel zaklatott²¹) ellenzék;
megszokott módszernek számít a gazdasági erőforrások politikai kisajátítása, ellenőrzése (államosítás);
a politikai szövetségesek gazdasági megerősítése, a politikai ellenfelek gazdasági ellehetetlenítése;
az új, megerősített titkosszolgálatok révén a társadalom mind átfogóbb ellenőrzése.

A dilettantizmus ára

Bár Orbán világképe már nagyon rég egybevág mindazzal, amit Putyin a világról gondol, az ország vezetésével kapcsolatos elképzelései azonban csak lassan, nem is annyira a gazdasági nehézségek csökkentette mozgástér, mint inkább a kormányzati munka rendkívüli dilettantizmusából fakadó nehézségek láttán alakultak ki. Az első Orbán-kormány, bár már korábban is kénytelen volt elviselni a miniszterelnök voluntarista természetének összes negatívumát, de számos remek szakemberrel működött együtt, és a ﬁdeszes parlamenti képviselők többsége is hozzáértésben, rátermettségben – és személyes autonómiájukat tekintve is – fölötte állt a jelenlegi parlamenti képviselői csoport szakmai és kulturális felkészültségének. A mai csapdahelyzet eleve abba az irányba tereli a kormányzatot, hogy nem szokványos, így rendkívül kockázatos megoldásokat keressen, ráadásul még módszereiben is messzemenően következetlen, máról-holnapra történő alapvető irányváltásokkal próbálja túlélni a ciklust.

E téren is nagyon hasonlatos az orbáni és a putyini rendszer: mindkettő abban reménykedik, hogy ha – eszközökben nem válogatva – sikerül hatalmát bebetonoznia, akkor ez módszereinek sikerességét utólag igazolni fogja, mintegy legitimálva magát a kialakult rendszert is. Csak hogy míg Oroszországban a szokatlan, demokratikus mércével értelmezhetetlen kormányzati lépéseket a szénhidrogének biztosította nagy erőforrások ﬁnanszírozzák (azaz teszik a lakosság számára elviselhetővé, és ezek által függetleníteni tudja magát a külvilágtól is), addig Orbán, az unión belül, ráadásul a csekély, szinte nem létező természeti erőforrások mellett, hosszú távon aligha lehet sikeres.

Szűkös határok

Putyinnak elvileg jól jöhetne Orbán felajánlkozása, mégsem él a lehetőséggel, és szemmel láthatóan hárít mindenféle magyar közeledést. Románia – és természetszerűleg Lengyelország – ugyanakkor sokkal több megbecsülést és ﬁgyelmet kap orosz viszonylatban, ami jól jelzi a magyar mozgástér szűkös határait. A Kreml kizárólag akkor méltányolná a magyar jobboldal közeledési kísérleteit, s egyáltalán akkor szentelne ﬁgyelmet az orbáni politikának, ha az komoly károkat tudna okozni az unió egységének, illetve a transzatlanti rendszer biztonságának.²² E téren azonban még csak nagyon óvatos tapogatózások, próbálkozások tapasztalhatók, amelyek mértéke Putyint nem elégítheti ki, ugyanakkor az már meghaladta Brüsszel, Washington, Berlin ingerküszöbét („keleti szél” politika, orosz-magyar energetikai különalku, középázsiai-magyar viszony stb.).

Az ok nagyon egyszerű: a két rendszer sokkal inkább azonos logika révén működik, semhogy ennek – Orbán és Putyin szempontjából – nyilvánvaló előnyeit a felek, s itt elsősorban Putyin, hosszú távon mellőzni tudná. A Kreml számára Alekszander Lukasenka rendszere is igen terhes, de ﬁnanszírozza azt abban a biztos tudatban, hogy bármikor felhasználható az unióval, s az európai trendeket követni kívánó belső demokratikus tényezőkkel, a belarusz ellenzékkel szemben.

Putyin és Orbán hasonló ﬁlozóﬁát vall a gazdaság és a politika előnyös érdekházasságáról is. A jelcini plurális társadalmi folyamatok melléktermékeként lezajlott gyors és rendkívül igazságtalan oroszországi privatizáció nyerteseit előbb maga mellé állította, majd, ha azok vele szembeni politikára törekedtek, akkor kiiktatta őket a közéletből. Azokat, akik kitartottak mellette, nem szankcionálta, de stratégiai befolyásukat nem tarthatták meg.²³ Ezzel több célt is elért:

elejét vette a demokratizációs folyamatok folytatódásának, sőt, visszafordította azokat;
megfosztotta az általa nem kontrollálható ellenzéket potenciális anyagi forrásaitól;
visszaterelte a civil társadalmat a továbbra is szovjet módon értelmezett „állami szférába”;
az aktív civil ellenzéki mozgalmat mesterségesen megosztotta, megakadályozta egységesülési törekvéseiket, s folyamatosan igyekezett a közvélemény előtt lejáratni őket („fővárosi értelmiségi hőzöngés”);
megindult a magánélet szoros ellenőrzése, a gondolkodás szisztematikus „átmosása” (pravoszláv egyház egyoldalú, abszolút preferálása, államegyházzá emelése, homofób törvények²⁴);
a külföldről támogatott civil szervezeteknek egy új törvény értelmében, új regisztrációt kellett kérniük, amivel – mintegy önként – „külföldi ügynöknek” nyilvánítják magukat;
teljesen átalakult a felsőoktatás, újradeﬁniálták az oktatási programokat, itt érzékelhető legjobban a radikális elitváltás szándéka;
az állam rátette a kezét valamennyi stratégiai ágazatra, azok bevételeire;
olyanokra bízta a közvetlenül az elnöki adminisztráció ellenőrzése alatt működő döntési pozíciókat (szentpéterváriak), akik nem csak lojálisak voltak, de tudták: Putyintól való függőségi viszonyuk nem időleges, hanem örökérvényű.

Ez utóbbi révén létrejött az új elit, melyet nem a kreativitás és a verseny, hanem a felülről érkező utasítások végrehajtásának szelleme mozgat és motivál. Egy olyan társadalmi modell, melyet nem a fejlődés tart fenn, hanem a hatalom teljes kisajátításának következményei. Az orosz kormánypárt, az Egységes Oroszország parlamenti képviselőinek képzettsége semmivel sem múlja felül a Fidesz parlamenti képviselőiét, hisz azokat sem szakmai szempontok repítették az Állami Dumába, hanem, hogy belső konﬂiktusok nélkül tudják gyors törvényi formába átültetni az ad hoc érdekeknek megfelelő új jogszabályokat, illetve megszavazni azokat.

Ha a most kialakuló magyar politikai és gazdasági elit jellegét próbáljuk meghatározni, elég, ha megnézzük azt az elitet, amely Oroszországban kialakult, a meglévő „méretbeli” különbségek dacára, s mindamellett, hogy ott elfogadják és élnek is a globalizáció felkínálta esélyekkel, míg Magyarország bezárkózik, illetve elszigetelődik. Berlusconi, Putyin esetében hasonló kultusza alakult ki a személyes meggazdagodásnak²⁵ ez Orbán esetében nem kultusz, hanem csak hatalomtechnikai szükségszerűség, ám ami a média teljes kormányzati kontrollját, a jogrendszer kisajátítását és az egyházak politikai korrumpálását illeti, e téren már az orosz elnök és a magyar miniszterelnök között csak árnyalti különbségek vannak.

További hasonlóság: a kormánypártnak sem Oroszországban, sem pedig Magyarországon gyakorlatilag nincs programja, csak egyik napról a másikra meghozott intézkedésekkel kormányoz, komoly maﬃastruktúrák tüntetik el a közvélemény elől a gazdaság és a politikai összefonódásokat, és átértelmezik a múltat, mind a politikai kommunikációban, mind pedig a tankönyvekben.

Ám a belső kiszámíthatatlanságok dacára, nemzetközi síkon a Kreml kiszámíthatóságot akar. Még azt sem bánja, ha kritikus valaki vele szemben, bár érthető okokból irritálja az oroszellenesség és a kommunistázás. Viszont a magyar kormány semmit sem tud ajánlani, ami kiszámíthatónak lenne mondható, ezzel szemben feleslegesen oroszellenes és ripacskodva kommunistázik. Így nem csoda, ha az orosz vezetők számára Orbán esetleges 2014-es újrázása „nem lenne kívánatos esemény”.²⁶

Mintaképek tündöklése és bukása

Berlusconi a börtönnel kell, hogy szembenézzen. Putyinnak nem voltak s mára végképp nincsenek barátai, csak alkalmi partnerei vannak. A legutóbbi választásokon csak tisztességtelen eszközökkel tudta megvédeni hatalmát, és ahogy romlik az orosz gazdasági helyzet, egyre inkább rákényszerül az alkalmazásukra. Kaczyńskinak se barátai, se partnerei nincsenek. Hiába övé most a legnépszerűbb párt, nem tudna kivel koalíciót kötni. Mindebből nem vonhatunk le következtetést Orbán jövőjére nézve, de nem árt számításba venni mintaképeinek politikai sorsát.

Jegyzetek

Fareed Zakaria: The Rise of Illiberal Democracy, Foreign Affairs, 1997. november-december. – http://fareedzakaria.com/1997/11/01/the-rise-of-illiberal-democracy/
Berlusconiról, beleértve családi hátterét is a legjobb összefoglaló: Paul Ginsborg: Silvio Berlusconi. Television, Power and Patrimony, Verso 2004.
Alexander Stille: Why Do Italians Forgive Berlusconi?, The New Yorker, 2013. június 26.
Alexander Stille: Berlusconi was a total disaster for Italy and its political system, in: Foreign Policy Journal, 2013. január 31.
Daniele Albertazzi, Clodagh J. Brook, Charlotte Ross, Nina Rothenberg: Resisting the Tide: Cultures of Opposition Under Berlusconi, Continuum 2009, pp. 19-20, 32-36.
Umbereto Eco: Per chi suona la Campana, és Il Referendum Morale del 13 Maggio, L’Unita, 2001. május 8.
Ara-Kovács Attila – Eörsi Mátyás: Mindennek vége?, ÉS, 2010. augusztus 13.
Geoff Andrews: Not a Normal Country: Italy After Berlusconi, Pluto Press 2005, pp. 73-75.
Daniele Albertazzi, Duncan McDonnell (editors): Twenty-First Century Populism: The Spectre of Western European Democracy, Palgrave Macmillan 2008, p. 94.
Ara-Kovács Attila – Magyar Bálint: A kiszorított test, Magyar Narancs, 2013. augusztus 1.
Ara-Kovács Attila – Magyar Bálint: i. m.
Jan Puhl: Poland Under the Kaczynski Twins: A Culture of Mistrust, Der Spiegel, 2007. február 15.
Jan Puhl: i. m.
„Brońmy naszych węgierskich partnerów przed niesprawiedliwymi atakami.” – Igaz, Sikorski, aki Tusk örökébe szeretne mielőbb lépni, töretlenül atlantista, ami Orbánról ma már egyáltalán nem mondható el, és elkötelezett a német orientáció mellett is. Orbánról ma már ez sem feltételezhető. http://www.tvpparlament.pl/aktualnosci/ambasador-polski-to-dzisiaj-brzmi-dumnie/11845581
Węgierscy nacjonaliści zniszczyli hostel w Śródmieściu, Gazeta Wyborcza, 2012. november 10.
Igor Janke: Napastnik. Opowieść o Viktorze Orbánie, Demart, 2012. A magyar kiadás: Hajrá, magyarok! — Az Orbán Viktor-sztori egy lengyel újságíró szemével, Rézbong Kiadó, 2013.
Wizija Orbána: Europa wartości, Uważam Rze, 2012. november 26.
Fyodor Lukyanov: Putin’s Health and the Future of Russian Power, Russia in Global Affairs, 2012. december 6.
ATV, 2012. július 26.
Дело Навального, BBC Russian – Аналитика, 2013. július 20. – http://www.bbc.co.uk/russian/indepth/navalny_trial.shtml
Alekszej Navalnij ellenzéki vezető munkatársa, a mozgalom gazdasági programját író Szergej Gurijev, az egyik legjobb moszkvai gazdasági főiskola rektora, emigrációra kényszerül, miután házkutatást tartottak nála – Полиция и Мосгоризбирком обвинили Навального в преждевременной агитации, Грани.ру, 2013. június 30. – http://grani.ru/Politics/Russia/m.216254.html
Érdekes párhuzam: az unió-ellenességéről ugyancsak hírhedt volt cseh államfő, Vacláv Klaus szintén Putyin nagy csodálói közzé tartozik, ám mögötte sohasem állt olyan komoly erő, ami különc eszméit komoly veszéllyé tudta volna tenni.
Aczél Endre: Új „család”, Galamus, 2013. augusztus 2.
Kiss Ilona: Szívás, szopás, kancsuka – Új családvédelmi törvény Oroszországban, Magyar Narancs, 2013. július 11.
Marcel van Herpen: Putinism. The Slow Rise of a Radical Right Regime in Russia, Palgrawe Macmillan 2013. p. 195.
A nemzetközi konferenciák háttérbeszélgetésein, a „hivatalos Oroszország” képviselői ebből ma már nem nagyon csinálnak titkot.

A tanulmány röviditett változata a 2013. augusztus 23-i Élet és Irodalomban jelent meg. Az itt közölt teljes verzió egy nemsokára megjelenő kötet, a Posztkommunista maﬃaállam egyik fejezete lesz.

A szerző korábbi írásai.