Széna tériek — 1956

Eörsi László történész Széna tériek 1956 című tanulmánykötete október 23-ára jelenik meg az 1956-os Intézet és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kiadásában. A borítót és a könyvet Molnár ISCSU István tervezte, felelős szerkesztője Eörsi István. Az alábbiakban a kötet első fejezetét közöljük.

Az első napok

A fegyveres felkelés, amely 1956. október 23-án késő este a Rádió előtt robbant ki, másnap reggelre átterjedt a budai oldalra. Fegyverszerzési akciók Budán is előfordultak 23-án, de összecsapásokká inkább csak 24-ére fejlődtek. A legjelentősebb civil erő a Széna téren és környékén gyűlt össze spontán módon, munkásokból, segédmunkásokból, ipari tanulókból. Ennek részleteiről igen kevés adatunk van. Az összetételében állandóan változó, egyre növekvő létszámú társaság minden valószínűség szerint október 25-én jutott fegyverhez. Harc nélkül elfoglalták a Széna téri földalatti építkezés munkásszállóját, amelyet bázissá alakítottak át. Hogy miért erre a helyre esett a választás, azt az egyik résztvevő így indokolta meg: „…Hadászatilag fontos helyet foglalt el a Széna tér, mivel főútvonal volt, és így bármilyen irányból jövő támadás ellen védekezési lehetőséget nyújtott. Ezenkívül a hely kiválasztása kedvezőnek bizonyult olyan szempontból is, hogy a Széna téren lévő ipari tanuló otthon a fegyveres csoport létszámát jelentősen növelte.” Valóban, a Széna tér a budai oldal talán legfontosabb közlekedési csomópontja: ide torkollik a pesti Nagykörút folytatása, a Mártírok útja (jelenleg Margit körút), s innen indul nyugat felé a Malinovszkij (ma Szilágyi Erzsébet) fasor, illetve dél és délkelet felé az Alkotás utca, a Krisztina körút és az Attila út. A Széna tér birtokában Budapest átmenő forgalmának jelentős része ellenőrizhető volt. Ezt a felkelők gyorsan felismerték. Ismeretlen nevű, 24 éves egyetemista parancsnokuk — egy másik verzió szerint fiatal katona — irányításával mindinkább ellenőrzésük alá vonták a környéket, igazoltatták az autókat, a Széna téren pedig barikádot, védősáncokat építettek. Ám míg Pesten, főleg a VIII–IX. kerületben igen súlyos harcok dúltak, itt komolyabb összecsapásokról nincsenek információink. Kivétel az Egyesült Államok budapesti követségének washingoni távirata: „Október 25-én 21.30-kor a Moszkva tér környékén egy órán át súlyos harcok folytak.” E korai időszakból csak Szőnyi Istvánt és Csecskán Sándort tudjuk megnevezni azok közül, akik vállalták a felkelők vezetését. Október 26-án csatlakozott a fiatalokhoz a később legendássá vált Szabó János, elterjedt nevén „Szabó bácsi”, 59 éves gépkocsivezető. Szabó a tömegben állva figyelte, ahogy befut egy fegyverekkel megrakott teherautó. A felkelők odaszóltak a bámészkodókhoz, hogy segítsenek behordani a rakományt. A többit ő maga így mesélte el: „Ekkor felkaptam én is pár darabot és bevittem. A kezemben tartottam egy újat és nézegettem, ha már a kezemben van. — Na bátyám, ha már a kezében van, tartsa is meg, és maradjon köztünk azzal a nagy bajuszával, legalább megismerjük. […] Úgy is szükségünk van komoly idős emberekre. Láttam, hogy sok fiatal gyerek is van, megkérdeztem, hogy tudtok bánni a puskával, és hát nem féltek? Azt mondták […] tudják miért harcolnak. — Miért? — Hát a Rákosi-rendszer ellen. — Hány éves vagy? — 15. — És te már olyan sokat szenvedtél a Rákosi-rendszerben, hogy fegyvert fogsz ellene? — Hát, panaszkodott édesapám eleget. […] Eszembe jutott az a sok szenvedés, ami engem ért, meg másokat is igazságtalanul. Így hát a lelkemben valami furcsa érzéssel maradtam. Örültek. Megismerkedtem a parancsnokkal. […] — A következményekkel számoltatok-e, mert óriási erővel állunk szemben. — Tudjuk — mondta egy idősebb emberke —, mi nem is harcolunk, csak védekezünk, ha ők lőnek, mi is lövünk. Egyébként is a munkásság fogja sztrájkkal folytatni ott, ahol mi abbahagyjuk. […] De mi sokkal jobban szeretnénk, ha meg tudnánk egyezni békességben.” Világossá vált Szabó számára, hogy a felkelők a szovjet csapatok kivonását, a függetlenséget, a bérek emelését, a rákosisták kormányból történő eltávolítását követelik. Ezekkel a célkitűzésekkel egyetértett. Ugyancsak 26-án bukkant fel a jugoszláv állampolgárságú Ekrem Kemál villanyszerelő. Ekremet október 23-án délben a Pécsi Szénbányászati Trösztnél, ahol dolgozott, felkereste egy rendőr, hogy orgazdaság vádjával előállítsa. Ám a Nagy Ignác utcai börtönben nem vették át az egyre nagyobb zűrzavar miatt. Másnap jelentkezett a vállalat központjában, a Verteszben, ahol arra kérték, vegyen részt a II. kerületi pártház védelmében. Vállalta, mert arra gondolt, hogy igyekezetét majd méltányolni fogják az ellene folyó ügyben. 26-án azonban a Széna tériek parancsnokságán, a földalatti építkezés munkásszállójában jelentkezett. Örömmel fogadták, és Szőnyi István, az egyik vezető mindjárt öt fegyverest osztott be hozzá, hogy szervezze meg belőlük az épület belső őrségét. E nap folyamán jelentősen megerősödött a Széna téri csoport. A csatlakozó civil egységekkel együtt beolvadtak a Margit híd védői is.