Póta Gyulától augusztus 23-án 10.15-kor vettünk végső búcsút az Óbudai temető szóróparcellájában.
Tisztelt egybegyűltek!
Gyula felesége, Anikó megkért, hogy a még meglévő barátok nevében is, mondjak néhány mondatot a temetésen. Sokat gondolkodtam, miket emelhetnék ki színes, szenvedélyes, bölcs – nagyritkán indulatokkal is teli – személyiségéből.
Gyula barátommal, Gyulámmal 18 éves korunkban, 1964 szeptemberében ismerkedtünk meg Kiskunfélegyházán, a Magyar Néphadsereg laktanyájában. Utolsó, többórás beszélgetésünk kb. három hónappal ezelőtt Budapesten, az ő lakásában zajlott. A két esemény között 47 év telt el. Ezalatt a közel 50 év alatt nyomon követhettem Gyula életének fontos eseményeit, egyénisége kiteljesedését.
Akkor, ott a seregben egyetemi előfelvételesek voltunk, szinte mindannyian a BME Villamosmérnöki Karára jelentkeztünk. Gyula édesanyja azt szerette volna, hogy fia hangmérnök legyen, és ehhez kellett a villamosmérnöki képzettség – és természetesen Gyula kiváló zongoratudása.
Készítettünk egy emléklapot Gyuláról, amit kitettünk oda, mindenki vihet belőle. Aki megnézi majd, lát egy képet a katonaság idejéből: Gyula nyakában én ülök – mi voltunk a lovacskás játék győztes párosa. Először ő ült az én nyakamban, mivel könnyebb volt – csak úgy nem voltunk elég hatékonyak, ezért bízva erős lábaiban: cseréltünk.
A játék végigkísérte életét: gimnazista korában még lóversenyre is járt, később, a 60-as évek végén és a 70-es években szinte minden héten bridzseltünk Deákéknál. Nagyon szerette a focit, rendszeresen játszottunk is a Bornemissza téren.
Gyula édesanyja halálát követően a villamosmérnöki tanulmányokat abbahagyta, a nappali tagozatos egyetem helyett dolgoznia kellett, így a zenei karrierből nem lett semmi – bár a zenei tehetség családilag nem veszett el: András öccse profi zenész lett.
1966-ban kezdett el kis társaságunk autodidakta módon ismerkedni filozófiai, szociológiai, közgazdasági tanokkal. Hegellel, filozófiatörténettel foglalkoztunk. Gyula ezeknek az önképzőköri összejöveteleknek a motorja volt, rátalált élete igazi terrénumára – sajnos a dolgok úgy alakultak, hogy nem lett belőle hivatásos filozófus, „csak” közgazdász, elvégezve a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemet. Mindenesetre filozófiai műveltsége megalapozódott, amit 72–73-ban már megpróbált továbbadni, úgyhogy fiatalokat tanított Keleti Károly utcai lakásán. Úgy gondolom, hogy számukra ez igen érdekes élmény volt – mert Gyula szívvel-lélekkel csinálta.
Kalokagátia. Az ókori görögök a szép, a jó és az igaz egységét fejezték ki evvel az egyetlen szóval. Gyula megpróbálta magánéletét és közéletét ennek szellemében élni. Barátai, szerelmei, munkatársai, mindenki, aki életének részese volt, tanúsíthatja ezt. – 1988 és 1990 között megváltozott az élete. Addig csak társaságban szidtuk a rendszert, bár Gyulát bevitték március 15-én, aláírt, szamizdatozott, tehát nyugodtan mondhatjuk a Kádár-rendszer ellenzékének, de mégis, ami a Jurta-színházzal, Szabad Kezdeményezések Hálózatával elkezdődött, az tette őt politikussá, polgármesterré. Mindig is magasra tette a morális mércét, példát mutatva bárki számára.
Hübrisz. Még egy görög szó. Az ókori görögök förtelmes bűnnek tartották. Gyulától távol állott az, amit jelent: az elbizakodottság, hatalmi gőg. Egyes politikus társai mondták róla ironikusan, hogy ő a II. kerületi Savonarola – aki, mint tudjuk, puritánságáról, megvesztegethetetlenségéről hírhedett városvezető volt.
Baráti társaságunkból Jenei Tibor 1997-ben tragikus hirtelenséggel távozott. Serfőző Lászlót, aki Gyulához hasonlóan, hosszú betegség után halt meg, 2007-ben temettük. Ezek az események megdöbbentettek bennünket: egyidős barátaink viszonylag fiatalon mentek el. De ennek ellenére, mivel Gyulának is volt humorérzéke: egészen a fekete humortól a könnyedebbig – amikor Tibor és Seri halálára emlékeztünk: viccesen felvetettem, tartok én neked olyan gyászbeszédet, hogy azonnal feltámadsz. Gyula megnyugtatott: nem lesz neked azzal dolgod, lesznek ott majd hivatottabbak. És íme, mégis így vagyunk.
Említett utolsó személyes beszélgetésünk különösen őszinte volt, nem próbáltunk semmit sem szépíteni. Gyulának nem voltak illúziói betegségével kapcsolatban, úgy gondolta, hogy legfeljebb egy-két éve van még hátra. Különösen örült annak, hogy a tőle telhető legjobb módon gondoskodott családjáról, Juli lányáról. Akkor békében volt önmagával, szerette volna kedvenc könyveit újraolvasni. Sajnos, a hátralévő idejét illetően tévedett.
Búcsúzzunk Gyulától! Nemsokára Gyula hamvai itt, előttünk belemosódnak a kövek közé, számára a világ már nem létezik, de mi még itt vagyunk, és azalatt, amíg testének hamvai eltűnnek a kövek között, próbáljuk meg lényét felidézni és megőrizni. Én arra fogok gondolni: köszönöm a sorsnak, hogy barátok lehettünk, és hiányozni fogsz életem végéig.
Szertics Miklós búcsúztatója
