Hiány

Itt egy ünnepi cikknek illene állni. Most ünnepelnénk a kerületi csoport megalakításának 21. évfordulóját. Nem ünnepi a hangulat. Társaságunk szétesőben. Recseg-ropog a pártrendszer. Könnyen lehet, hogy a tavaszi választásokon az SZDSZ mellett az MDF, a másik nagy rendszerváltó párt is kiesik a parlamentből. A szocialisták sem számíthatnak semmi jóra. Ha nem is kell a kieséstől tartaniuk, az biztos, hogy szavazatszám-csökkenésben mind közt az MSZP vezet. Nemcsak a politikai liberalizmus marad képviselet nélkül az új országgyűlésben, de a modernitás, a nyugatias berendezkedésű kapitalizmus hívei sem lesznek annyian a padsorokban, hogy megakadályozhatnák a Fideszt a 2/3-os törvények kényük-kedvük szerinti átírásában. Zord idők.

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Cinikusan — Pető Ivánt idézve — úgy is feltehetném a kérdést, mivel magyarázható, hogy eddig húztuk, hiszen a környező országok hasonló formációi már régen letűntek a színről. Az SZDSZ ellenzéki pártként is markáns volt, kormánypártként pedig gyakran érte a vád, hogy számarányánál lényegesen erőteljesebb a befolyása a történésekre. Mindez egy sajátos magyar jelenségnek tudható be. A szabad demokraták jelentős értelmiségi holdudvarral rendelkeztek, ami a nyugati típusú demokráciákban ritka, mint a fehér holló. Ez az értelmiség nemcsak a szavazatát adta, de a civil életben is a párt mindennapi szövetségeseként tevékenykedett. Szándékosan nem használom a liberális jelzőt, mert ez csak keveseket jellemezne maradéktalanul a holdudvar tagjai közül. Már a demokratikus ellenzékben is együtt voltak a piacgazdaság hívei az emberjogi aktivistákkal, és a SZETA révén a szegénység elleni harc szociálisan elkötelezettjeivel. A gyűrű később tovább tágult a szocializmus reformértelmiségével. Az SZDSZ a Kádár-rendszerrel szemben álló, baloldali értelmiség pártja lett. A rendszerváltás idején ezért nem jelentett problémát az egypárti diktatúra felszámolásának üzenetével összetartani a pártot, kiszolgálni a szavazótábort. Kegyelmi pillanat volt, a rendszerváltó értelmiségi elit összetalálkozott egy széles, radikálisan antikommunista támogatói bázissal. Ez a tömeg, de a tágan vett holdudvar jelentős része is, csak a szabadságot, meg a nyugati életszínvonalat szerette volna, de nem szerette a kapitalizmust, meglehetősen versenyellenes nézeteket vallott. Ilyen körülmények között a következő választásokon a párt és a szavazóbázis megtartása már csak a párt vezetői intellektuális teljesítményének és politikai értelemben vett tekintélyének volt köszönhető. Kunczéék a támogatóink által is vállalható közös célokat állították előtérbe: az ásatag konzervativizmus (MDF) elutasítását, az ébredező szélsőjobb (MIÉP) elleni fellépést, a vezérelvű, cinikus hatalomgyakorlás (Fidesz) leleplezését, Orbán visszatérésének megakadályozását. Ezeknek a céloknak a felvállalása a választási sikerek mellett magával hozta az MSZP-vel létrejövő szövetséget is, de kizárta a Fidesszel való együttműködést. Kialakult egy úgynevezett koalíciós szavazótábor, miközben a párt tagjai és a szavazótábor egyes részei körében élt a nosztalgia az 1989–93-as Fidesz iránt, és az utálkozás az MSZP-ben továbbélő Kádár-kori káderekkel, praktikákkal és korlátoltsággal szemben. Míg a Pető-Magyar-Kuncze kemény mag ügyesen egyensúlyozott a képviselt politika és a választói igények között, addig a Fodor vezette belső ellenzék, mit sem értve a helyzetből, kompromisszumot nem ismerve az általa egyedül üdvözítőnek tartott liberalizmus kizárólagos képviseletét kérte számon a parlamenti frakción. Amikor Fodor negyedik nekifutásra végre megkaparintotta az elnöki posztot, nemcsak tehetségtelensége, súlytalansága, de az általa képviselt politika miatt is kudarcra volt ítélve, hiszen az az emberjogi vonal, amit politikája középpontjába állított, korábbi szavazóinknak csak egy töredékét elégítette ki. Ez aztán megmutatkozott az európai parlamenti választások eredményén, a 2,16%-ban. Ami meg utána következett, az intellektuálisan nem értékelhető, leginkább a politikai ámokfutás kategóriájába tartozik. Sajnos.

Mit vesztettünk?

Többet, mint a liberalizmus politikai képviseletének esélyét. Mikor egy OS-közlemény hívására 1989 januárjában lementem a Szilfa utcába, tudtam, hogy javarészt ismerős nevekkel, arcokkal fogok találkozni. Számíthattam rá, hogy akiket nem ismerek, azok is hasonlón gondolkodnak a világról, mint én. Azonos nyelvezetet használunk, a világot leíró szókészletünk is közös. Egy a célunk: az európai Magyarország megteremtése. És mindehhez vannak olyan vezetőink, akiknek szellemi teljesítménye tiszteletet ébreszt, akikkel büszkén lehet azonosulni. Nem csalódtam. Bizalmi légkör vett körül, társakra leltem. A kezdeti bátor, hátsó szándék nélküli, nyílt beszéd tulajdonképpen a Kóka-Fodor meccsig jellemezte a közösségünket. Lazább-szorosabb baráti társaságként működtünk. Megelégedettséggel töltött el, hogy miközben a magyar közélet és nyilvánosság tele van őszintétlen, demagóg, aránytévesztő, humortalan, számos esetben kifejezetten gonosz hülyével, illetve félrevezetett szerencsétlennel, a II. kerületi SZDSZ-ben ennek nyoma sem volt. Sőt! Élveztem, hogy együtt cselekedtünk, hogy együtt jelentünk meg a nyilvánosság előtt. Hogy szavainkkal és tetteinkkel hozzájárulunk legalább a szűkebb világunk alakításához. Hogy a nevünkben megszólalók, cselekvők miatt nem kell szégyenkeznünk. Hogy politikai vitáinknak a célja mindig az volt, milyenre érdemes alakítani a világunkat, s sohasem az, hogy kinek fogja ez a személyes érdekét szolgálni. Barátságok szövődtek, amelyek nagyon sokat kibírtak. Olvasom a kilépők e-mailjeit. Tudom, hogy nekik is sokat jelentett az itt kialakult légkör, a társaság, a beszélgetések, a politikai célok, amelyekért képesek voltak kompromisszumokat kötni, szabadidejüket is feláldozni. De a Retkes-féle megosztó, kirekesztő, megnyilatkozásaiban zavaros, bornírt társasággal már nem tudnak azonosulni. Megértem őket, ezekkel nem is lehet. Magam csak azért nem lépek ki a csoportunkból, mert bár az a csoport, amelynek egyik vezetője voltam, már nem létezik, de a távozóknak is tartozom azzal a felelősséggel, hogy rendet hagyjak magunk után. Még van dolgunk.

Folytassuk

Kis János írja a HVG-ben: „Nem a végbúcsúnak jött el az ideje, hanem a lehetőségek felmérésének és a cselekvésnek.” Hát nézzük meg, mit tehetünk! Egy párt szavazójának lenni elsősorban identitás kérdése. Az identitás pedig leginkább a szavazó és a pártja közös történetén alapszik. Ez a közös sztori különféle okoknál fogva, de szinte egyszerre szenvedett törést az SZDSZ-nél, az MDF-nél és az MSZP-nél is. Ha az MDF-nek és az LMP-nek sem sikerül megszerezni az egykori SZDSZ-szavazótábor többségének a támogatását, akkor a választói igények előbb-utóbb bizonyára katalizálnak majd egy új pártosodást. Nekünk van egy Retkes Attilák nélküli Liberális Klubunk. Ennek keretében próbáljuk meg újra építeni azt a politikai miliőt, amely korábban jellemezte a csoportunkat. Nem a pártot, nem a liberális ideológiát. A közösséget, az értelmiségi, politikai csevej színterét, a személyes kapcsolatokat. A miliőt. A miliőt, amely otthonul szolgálhat a Fidesz vezérelvű, keleties indíttatású konzervativizmusát elutasító kezdeményezéseknek. Az európai, modern Magyarország eltökélt híveinek. S talán majd egy új liberális pártnak. Új történet indul. Sűrűsödő rendezvényeinkre várjuk vissza mindazokat, akik egykor velünk voltak, akik számára fontos, hogy szűkebb pátriánkban, a II. kerületben is megszólaljon a liberális hang, teret kapjanak a liberális vélemények. Várunk.