A döntetlen előnyei és hátrányai

Sajátos, és országosan is párját ritkító helyzetet teremtett a 2002. évi önkormányzati választás a II. kerületben. Talán nem mindenki tudja, hogy az elmúlt négy évben sem a balliberális, sem a konzervatív koalíció nem rendelkezett többséggel a képviselőtestületben, mindkét oldal 15–15 képviselőből állt. A választópolgárok együttműködésre „ítélték” a bal- és jobboldali képviselőcsoportokat, ami nagy lehetőség volt arra, hogy az országos szinten harsányan és durván egymásnak feszülő két tábor legalább helyi szinten bebizonyítsa, képes az összefogásra. Visszatekintve az elmúlt négy évre, meg kell állapítsuk, az esély ugyan adva volt, de a lehetőség kihasználatlanul maradt. Mindkét oldal a lehető legnagyobb hasznot próbálta kihozni a patthelyzetből, így aztán jó döntések helyett a legtöbb esetben csak rossz kompromisszumok születtek. Már a képviselő-testület megalakulását is heves politikai csatározások kísérték, ami többek között azt eredményezte, hogy az érdemi munka csak hosszú hónapokkal a választások után kezdődhetett meg. A „kerületi érdekeket messzemenően szem előtt tartó” jobboldali követelések eredménye tizenegy bizottsági elnöki és kilenc tanácsnoki poszt létrehozása lett. Ha a polgármestert és a három alpolgármestert is ideszámítjuk, akkor ez azt jelenti, hogy a 30 fős testületből huszonnégyen kaptak ilyen-olyan címet vagy rangot. A politikai hatalom megosztását követően a képviselő-testület végre megkezdte a munkáját. A választók által együttműködésre késztetett pártoknak a megegyezés kényszere ideális feltételeket teremtett arra, hogy egymás javaslatait ne politikai presztízskérdésnek tekintsék, hanem kizárólag szakmai alapon mérlegeljék azokat. Horváth Csaba polgármester és Póta Gyula alpolgármester komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy a testületi munka a szakmai kompromisszumkeresésre épüljön, de a konzervatív oldal, elsősorban politikai önérzeti okokból, ezt a szakmai alapú megközelítést rendre elutasította. A jobboldal a nyilvánosság előtt folyamatosan az együttműködés fontosságáról és a konstruktív ellenzékiségről beszélt, a háttérben pedig a működés ellehetetlenítésével, a képviselő-testület feloszlatásának lehetőségével zsarolta a balliberális koalíciót. A FIDESZ helyi politikusai pontosan tudták, hogy egy-egy ügy támogatásáért mekkora árat lehet fizettetni az MSZP—SZDSZ koalícióval, és a számlájukat minden fontos ügyben be is nyújtották. Ezek a számlák összességében meglehetősen sokba kerültek az adófizetőknek, hiszen milliárdos beruházások (például a Rákóczi Gimnázium felújítása) és tízmilliárdos költségvetések sorsa dőlt el így a négy év alatt. Két év után a kerület vezetése felhagyott az összpárti szakmai-politikai kompromisszum erőltetésével, és egy-egy ügy mögé úgy próbált támogatókat felsorakoztatni, hogy a döntéshez szükséges szavazatokat szinte egyenként toborozza össze a jobboldalról. A döntésképtelenség elkerülését célzó új vezetési stílusnak köszönhetően a felszínen valóban csökkentek a baloldal és a jobboldal közti politikai véleménykülönbségek, ám mindez legfeljebb csak annyit eredményezett, hogy a döntések a háttérben születtek meg. Megszűnt, de legalábbis jócskán visszaszorult az egész testületre kiterjedő széles politikai és szakmai egyeztetés, és ez az időszak a kamarillapolitizálás időszaka lett. A döntés az adott helyzetben elvileg helyes volt, fellazította és részben fel is számolta a bal- és a jobboldali tömbön belüli szoros összetartást, hiszen nem 30, hanem legfeljebb 16 képviselőt kellett meggyőzni valamilyen módon egy-egy döntési javaslat támogatásáról. Ugyanakkor mindez káros is volt, részben a nyilvánosság szempontjából, de azért is, mert az MSZP—SZDSZ koalíción belüli együttműködés is fellazult. Ennek is köszönhetően, számos ügy az SZDSZ javaslatával ellentétesen úgy dőlt el, hogy az ellenjavaslat MSZP—FIDESZ szavazatokkal kapott többséget. Az önmagában nem baj, ha egy párt néha kisebbségben marad a véleményével, sőt az sem, ha a koalíciós partner az ellenzékkel szavaz, feltéve, hogy az így született döntés is a közösség érdekeit szolgálja. Az MSZP—SZDSZ koalícióban soha nem volt sértődés abból, ha egy adott kérdésben a két párt eltérő szakmai véleményen volt. Sok más mellett ennek is köszönhető, hogy a balliberális koalíció ismét közös elképzelésekkel és célokkal vág neki az októberi választásoknak. Ugyanakkor az elmúlt négy év azt is bebizonyította: a jobboldal pártjaiban nincs komoly szándék az összpárti együttműködésre. Minden, amit ezzel kapcsolatban mondanak, az csak üres taktikázás. Azt eddig is tudtuk, hogy a FIDESZ kompromisszumkeresése valójában a másik fél erőszakos víz alá nyomása. A 2002–2006 közti időszak a kerületben azt példázza, hogy ez nemcsak országosan, hanem helyi szinten is így van. Nem lehet tudni, hogy az októberi választásokon milyen eredmények születnek, egy azonban biztos, egy újabb döntetlen határozottan ártana a II. kerületnek. Még akkor is, ha a liberálisok és a szocialisták, az előző négy évhez hasonlóan, most is készek az együttműködésre.