A tanácselnök

A nyelvi bumfordiságok, a korlátolt homofóbia („sajnos, nem tilthatom meg, hogy homoszexuálisok látogassák a Sziget rendezvényét”), az olyan megnyilvánulások, hogy „még senki sem tudta bebizonyítani a Jobbikról, hogy szélsőjobboldali, rasszista elveket vallana”, az afféle szövegek, hogy „az irodámban nem tartok számítógépet, mert van egy irodavezető, aki elvégzi ezt a munkát. Szerintem egy polgármesternek nem úgy kell viselkednie, mint egy programozónak.”, illetve a nyelvtudás hiányának afféle kommentálása, hogy „talán Budapest főpolgármesterének nem az az elsődleges feladata, hogy fordítóirodát tartson fenn.” A szövegekből éles kontúrokkal rajzolódik ki egy figura, aki kínosan emlékeztet az ántivilág egy jellemző tanácselnök-típusára (nem minden tanácselnök volt ilyen persze). Arra a „85 előtti márkára, kit még a színtiszta kontraszelekció mechanizmusa választott ki az ideológiai megfelelés függvényében. Olyan rendőrös típus volt ez, egy darabból faragott, régi vágású ember, akinek az volt az elve, hogy szógálat az szógálat. Magabiztos, hézagos műveltségű, nyelv(ek)et nem beszélő, homofób bácsik voltak ezek, a rend pártján álló, kemény emberek. A jobb és jobbik oldalnak nem csak azért felel meg a függetlennek maszkírozott Tarlós, mert ő az egyik legismertebb kerületi polgármester Budapesten és az egyetlen posszibilis jelölt a jobboldalon. Azért is, mert a jobboldal szívéhez közel áll a rend őrének ismerős figurája, nehézkes világnézete. A jobboldal eszméi jelennek meg, jóllehet kicsit darabosan, Tarlós úr antiliberális és homofób mondataiban. A jobboldal félistenei, a felettébb intenzív érzelmek fűtötte Kövér úr és a nálánál kommunikációképesebbnek és toleránsabbnak titulált Pokorni úr felismerik a rokon lelket a rend óbudai őrében. Olyan városvezetőt látnak benne, aki rendőrszalámival a kezében vezényelné a várost, verné le a szemüvegeket. Aki netán nem hallott volna róla, Tarlós az óbudai képviselőtestület 2006. július 27-ei ülésén imígyen szólt egy képviselőhöz: „Te meg egy tulok vagy!” Majd azt mondta, hogy „Leverem a szemüveged, és rá is ugrok!” Majd, hogy „Fogd be a szád, most én beszélek!” Végül, hogy „Nekem arra egy fővárosi választási kampányban semmi szükségem nincs, hogy Szénási kolléga elrohanjon a férfimanöken barátaihoz, akik erotikusan exponálják magukat a választáson. Én ezt szubjektíve Szénási kollégából kinézem, és erre baromira nincs szükségem.” Senki ne higgye, hogy e kevéssé nívós mondatok távol állnak a támogatók, a Fidesz és a KDNP világától, oh nem. Tarlós sajátos konzervativizmusában bizony maga a Fidesz és a KDNP géniusza jelenik meg, a mai magyar jobboldal többségét jellemző történelmi zsákutca képe, mely az intoleranciára, a mélymagyar sérelmi nacionalizmusra, az „extra Hungariam non est vita” provincializmusára és a rendpártiságra építené az országot és a várost. BORMESTER