Ara-Kovács Attila – Magyar Bálint
(A cikk a Magyar Narancs 2013. 08. 01-jei számában jelent meg, „A kiszorított test — Bajnai és az ország esélyei“ címen)
Amit Kis János a jobb- és a baloldal szükséges párbeszédéről, majd kiegyezésükről ír, az több, mint kívánatos lenne. Amellett is érvel, hogy ez nem lehetetlen: „A 2010-es választásokat megelőző egy-másfél évtizedben a köztársaság hívei defenzívába szorultak; csak bonyolult magyarázatok kíséretében tudták – amíg tudták – védeni a demokratikus jogállamot. A „fülkeforradalom” botrányos közjogi dúlása nyomán azonban új konszenzus alakulhat ki az alkotmányosság, a versengő többpártrendszer, az alapjogok és a joguralom eszméi körül. Ha valóban kialakul, erre alapozódhat a jobb- és a baloldal közti megegyezés.” (Beszélő, 2013. május 5.)
Történelmi analógiák
Ezek egész sora mutatja, hogy szűkebb – európai – környezetünkben mi minden múlt azon, ha a politikai centrum pólusai szót tudtak egymással érteni, s bele tudták foglalni országuk, demokratikus rendszereik általános érdekeit azon szándékok együttesébe, amelyek nem csak megtartották, de politikai sikerre is vitték pártjaikat.
Nyugat-Németországban a politikai erők a második világháborút követően eleve párbeszédre ítéltettek: a nácikat letörölte a politikai térképről a szövetségesi – főként amerikai – megszállás, a kommunistákat pedig a hidegháború mintegy a kelet-német gettóba zárta. A nácizmussal korábban oly könnyen kiegyezők tömege örömmel fogadta a kereszténydemokrácia által számukra felkínált gyors penitenciát, míg a szociáldemokrata baloldal idővel a demokrácia liberális örökségét emelte piedesztálra. Ez bő teret teremtett a párbeszédre, s feltételül szabott egy olyan kiegyezést, amely garantálhatta a demokratikus keretek szilárdságát. Esetükben a múlttal való szembenézés szerencsésen párosult a demokráciának a nyugati szövetségesek által diktált külső kényszerével.
Spanyolország a másik igen jellemző példa. Franco halálát, s különösen az 1981-ben végrehajtott, Antonio Tejero csendőrezredes vezette úgynevezett 23-F-puccs kudarcát követően, a monarchia belső legitimitása, párosulva az európai gazdasági közösség és a transzatlanti struktúrák külső kényszerítő erejével, messze a partvonalakon túlra szorította a radikális jobboldalt. Eközben a szovjet típusú konzervativizmussal szembeforduló „spanyol” eurokommunizmus követői minden nehézség nélkül beleolvadhattak a centrista szocialista pártba, a kommunizmus más, regionális támogatói viszont beilleszkedtek a kezdetben autonómiát, majd teljes függetlenséget követelő nacionalisták táborába (katalánok, baszkok). A jobb- és baloldali centrum nem tehetett mást, és hajlandó sem volt másra, mint ismét kiegyezni annak a Moncloa-paktumnak a szellemében, mely még 1977-ben megalapozta a spanyol demokráciát.
Vannak ellenpéldák is. Ilyen egyrészről Olaszország, ahol a jobboldali populizmus képes volt életképes szövetséget létrehozni egy radikális jobboldali erővel, az Északi Ligával, idővel kissé megszelídítve azt, s ezzel 20 éven át dominálta az ország politikai életét. A baloldal eközben fragmentálódott, s képtelen volt olyan befolyásra szert tenni, hogy helyreállíthassa a politikai egyensúlyt, aminek hatása gazdaságilag és az ország jogalkotási rendszerében már rövid távon is több mint károsnak bizonyult, társadalmi kihatásai pedig még csak ezután jelentkeznek. Ugyanakkor Berlusconi a liberális demokrácia rendszerét csak feszegette, de felborítani nem volt képes. Egyrészt az egyoldalú alkotmányozáshoz szükséges hatalom hiánya miatt, másrészt, mert a stabil és társadalmilag legitim tulajdoni viszonyok közepette fel sem merülhetett egy hatalomfüggő új elit – gazdaságon és jogon kívüli eszközökkel történő – létrehozásának lehetősége. Ott sok évszázados, szerves fejlődés alakította a tulajdonviszonyokat, a nép tehát nem tekintette, s továbbra sem tekinti azokat illegitimnek, nincs társadalmi támogatottsága annak, hogy egyesektől elvegyék és mások között osszák újra a tulajdont, populista nemzeti ideológiák alapján, mint napjaink Magyarországán.
Lengyelországban, ha a jelenlegi kormányt adó jobbközép-liberális Polgári Platform csak epizódnak bizonyul, könnyen ismét ellehetetlenülhet a politikai táborok közötti párbeszéd. A baloldal teljes összeomlása valaha esélyt teremtett a Kaczyński fivéreknek, hogy egyesítsék a jobboldalt a szélsőjobbal. S bár alkotmányozó hatalmat nem tudtak szerezni, a poszt-kommunista államok részben illegitim magántulajdoni viszonyai már széles teret adtak az „osszuk újra a tulajdont” típusú nemzeti populizmusnak. A Donald Tusk vezette jobboldali-liberális mozgalom azonban ráébredt arra, hogy a Kaczyńskiak kihátrálása a centrumból esélyt ad nekik, hogy megszólíthassák azt a széles vállalkozói réteget, amelyet még a Balcerowicz-kormány reformjai (1989-1991) ruháztak fel gazdasági, s így könnyen politikai hatalomra konvertálható erővel. A populista tendenciákat korlátozó, azokat visszaszorító politika nem a demokratikus viszonyokat hol jobbról, hol balról erodáló politikai erők önkorlátozásából született meg: a „jobb-bal párbeszéd” megtestesítője, megszemélyesítője egy új, a populista centrifugális hatásoknak kitett politikai erőktől elkülönülő, erős középpárt lett. De ne legyenek illúzióink, a Tusk-kormány biztos jelenét épp az garantálja, ami olyannyira bizonytalanná teheti jövőjét: hogy elutasította a párbeszédet a szélsőségesekkel, s hogy figyelmen kívül hagyta a szintúgy erősödő demokratikus baloldalt. Kérdés, hogy elégséges lesz-e hatalmának megtartásához önnön magányossága a centrumban, s hogy nem lesz-e halálos számára e magány, vagy az, ha majd kénytelen lesz koalíciót keresni a baloldallal.
Mindez – Magyarország vonatkozásban – arra int, hogy mérlegeljük: lehetséges-e párbeszéd olyan „neo-weimari” keretek között, amelyeket végletekig szembeállított, mintegy egymást a demokráciából kitagadó táborok jelölnek ki? Erre a politika valóságos világában sajnos ma „nem” a magyar válasz, és a legtöbb politikai aktor ma ebből is indul ki. A kivétel Bajnai Gordon, akinek éppen ez a politikai kínálata és a vonzereje.
Az okok után kutatva tanulságos megnézni, mi az, ami a közös nevező kultúráját, a 20. században olyannyira meggyötört nemzeteknél, mint mondjuk a német vagy a spanyol, mára megkérdőjelezhetetlen rendszerré, sőt értékké tette, s mi az, ami másutt olyannyira törékennyé, bizonytalanná, esendővé? A németek saját sikerükként, győzelmükként élhették meg kilábolásukat a nácizmusból, s azt a gazdasági teljesítményt is, amivel később az uniót tényleges nagyhatalommá tették. A spanyolok közös nemzeti alapélménye, hogy nem csak egyszerűen túlélték Francót, de megakadályozták a francói szellem visszatértét 1981-ben. Sem az olaszoknak, sem a lengyeleknek nincs ilyen kollektív nemzeti élményük, a magyaroknak meg aztán végképp nincsen. A magyar elit – tekintet nélkül a politikai elkötelezettségére – sohasem kényszerült rá, hogy komolyan szembenézzen a múltról szóló mítoszaival, azzal, hogy csak alkalmazkodás révén váltak a szabadság rendjének elfogadóivá, ennél fogva hiányzik társadalmi tapasztalataik közül a siker szabadságteremtő, ezért felszabadító élménye, helyette a kiszolgáltatottság frusztráltsága határozza meg önszemléletüket, világszemléletüket.
Ám téved az, aki mindezért kizárólag a politikát és a politikusokat kárhoztatja: ez utóbbiak ki is szolgálják választói közösségük morális – gyakorta roppantul immorális – elvárásait. A politikus csak áruba bocsájtja mindazt, amit a választói gondolataikban vagy ösztöneikben rejtegetnek. Magyarország mai képét nem csak a politikai tévedések és túlkapások, hanem a választói tévedések és túlkapások is formálják. Végzetes ez az elegy, különösen, mert a magyar belpolitika – politikusok és választók által kölcsönösen visszaigazolt – élő hagyományává magasztosult.
Az elmúlt bő húsz évben sajnos mind a jobboldal, mind pedig a baloldal nem egyszer nyert azzal, hogy önnön rossz tradícióit követte. A jobboldalon a politikai győzelmeiket az egyértelmű restaurációs szándék kinyilvánításának tulajdonították, mára végképp visszatalálva a két világháború közötti időszak kultuszához, miközben szinte hivalkodnak antiliberalizmusukkal. A baloldal általában osztogatással kezdte, lehetetlen további ígéretekkel folytatta, mára pedig úgy érzi, nincs más választása, mint versenyre kelni Orbán (szociális) populizmusával – szintúgy antiliberális alapon.
A két oldal átalakította a közbeszédet, a vonatkoztatási kereteket. A jobboldal aktívan, a baloldal pedig inadekvát válaszaival. Nem ők a közbeszéd rabjai, hanem maguk ejtették rabul a közbeszédet azzal, hogy antiliberális ideológiai elvárást támasztanak, amelynek valódi tartalma az állampolgárok elől rejtett túlhatalmi szándék. Jelenleg e két tábor közötti párbeszéd ezért illúzió.
Nem lehet, nem szabad persze sem a múlt, sem pedig a jövő vonatkozásban összemosni a jobb és baloldal felelősségét. Igaza van Kis Jánosnak, amikor kijelentette: „A harmadik köztársaság erkölcsi szétzüllesztéséből mindkét oldal kivette a részét, de megdönteni a jobboldal egyedül döntötte meg. A baloldal soha nem próbált »centrális erőteret« létrehozni.” (Népszabadság, 2013. június 15.) A baloldal bukása épp ezért ki nem érdemeltebb volt, mint az, amely remélhetőleg Orbán Viktorra vár. De nem sok jót ígér, hogy a baloldal ma sem a liberális demokráciát visszavonhatatlanná tévő korszakváltásnak, hanem inkább csak a Fidesznek a váltópártja kíván lenni, amely mintegy kivezeti a jobboldalt a „kötcsei zsákutcából”, vissza a kölcsönösen menedzselhető weimariasan veszekedő, oligopolisztikus hatalommegosztásba.
A múlt meghódítása: a történelem azé, aki elmeséli
Itt érdemes egy finom distinkciót tenni a Fidesz mai, „kötcsei”, azaz egyeduralmi célkitűzése, és objektív, hosszú távú pártérdeke között. Bizony becsapják magukat, akik azt hiszik, hogy a magyar demokrácia közelebb kerülne a megegyezéses, kölcsönösen betartott játékszabályokon alapuló, közös célokat is elismerő, mondjuk német demokráciához, ha a Fidesz-MSZP kétpártrendszere alakulna ki. Az immár választói és párthagyománnyá vált, ál-ideológiákkal leplezett kiátkozás folytatódna, csakhogy párhuzamosan a „fordított vízilabda” Kötcse előtti hagyományával együtt: a víz felett ütnék, míg alatta simogatnák egymást, a mélyben a pártigazgatók nagykoalíciója, a 70:30 váltógazdálkodása; a felszínen viszont a „ki kit győz le”, az „ők és mi”, a „fasiszták” és a „kommunisták” ádáz, valójában egymásra támaszkodó irracionalitása. Ha szükséges, a Fidesz ugyanolyan könnyedén vált majd vissza kétpártrendszerű üzemmódba, ahogyan korábban átváltott a ma érvényes „központi erőtérbe”, maffiaszindikátusból maffiaállamba, amint megorrontotta a baloldal teljes összeomlasztásának lehetőségét. Mi több, a visszaváltást a Fidesz a legkönnyebben éppen Orbán változatlan vezérletével tudná végrehajtani, hiszen az intézményesített korrupció, a szervezett felvilág kizárólag vazallusi rendben működtetett pártmechanizmusokkal tartható fenn hosszabb távon. Ellenkező esetben, mint azt a szocialista párt sorsa példázza, előbb utóbb összeomláshoz vezet.
A párbeszéd igénye a centrális erőtér részéről annyira nem létezik, hogy riválisait nem csak a jelenből, a nemzetből, hanem a bármilyen módon vállalható múltból is igyekszik kitagadni. A múlt birtoklása, domináns narratívává tett értelmezése előfeltétele a jelen meghódításának. A „két zavaros évtized” pontosan ennek a kifejezője. A szocialisták a jelek szerint ennek jelentőségét fel sem fogják, se nyelvileg, se ideológiailag, se tartalmilag. Emiatt állandó defenzívában vannak.
A múlt birtokbavételének másik erőteljes, s szintén hamis kísérlete Gyurcsány nevéhez fűződik. Orbánnál a 2010-es „fülkeforradalom” a kezdet, nála az öszödi beszéd tölti be ugyanezt a funkciót. De míg az előző a sok millió frusztrált magyarnak ígért megváltást, addig az utóbbi csak neki magának. Az egyik tömeges tábort teremtett, a másik mindössze túszul ejti környezetét.
A múlt jól ismert kisajátítása is a párbeszéd igényének elvetését jelenti, a különböző táborok totális konfrontációjáról szól. De vajon tud-e sokak számára értelmezhető jövőképet nyújtani az Együtt 2014, amelyet éppen a neo-weimari veszély és az alkotmányos konszenzus szükségessége motivál? Egyelőre csak részben, hiszen – 2006 (Gyurcsány) és 2010 (Orbán) után – az ő 2014-re ígért új kezdete (a korszakváltás), a múlt differenciálatlan kezelésével becsúszik a Fidesz múltról, az „elmúlt húsz évről” szóló narratívájába. A szervezet eredetileg „civil” összefogáson alapuló koncepciója azt a felismerést próbálta politikai akcióra váltani, hogy a párbeszédképtelen felekkel szemben, egy föléjük emelkedő, s nem azok között közvetíteni próbáló politikai szereplővé válik. Így elvileg esélye lehetett volna rá, hogy kiszabadítsa a „párbeszédet” az azzal szemben ellenérdekelt politikai szervezetek fogságából.
A morális „igének” testet kell öltenie
A párbeszéd igényének intézményes politikai alanyt és önálló programot kell találnia. Az Együtt 2014 létrehozásának épp az volt a történelmi ígérete, hogy középről emelkedik a reménytelen felek fölé, megtestesítvén a liberális demokrácia szellemében annak a mérsékelt „jobb-bal” párbeszédnek a lehetőségét, melyet a demokratikus intézményrendszeren átgázoló Fidesztől s a vele a szociális populizmusban újra versenyre kelő, de a kétpártrendszerben igencsak érdekelt baloldaltól nagyrészt reménytelen elvárni. A magyarosan korrupt kétpártrendszer átkát sokan felismerték. Bajnai hozadéka az összefogás, a kölcsönös kompromisszumok, és az ezen alapuló alkotmányos megújulás gondolata volt.
Tíz hónappal ezelőtt a mainál jelentősebb és elkötelezettebb tábora volt az Együtt 2014-nek. Hívei és szimpatizánsai abból indultak ki: ez lesz az az intézményes forma, amely a baloldalt is a korszakváltás mellé állítva, eséllyel lehet a jobboldal (és a rossz kétpártrendszer) kihívója. Mára a lelkesedés olvad.
Bajnai és a „társadalmi megrendelés”
2012. október 23-án Bajnai vállalta a „feladatot”, miközben sok tízezer polgár demonstrálta számára a „társadalmi megrendelést”: le akarjuk váltani a Fideszt, de nem vagyunk szocialisták. Ennek érdekében: lépj fel, take the lead! A megrendelés nem arról szólt, hogy nehezen mérhető támogatottságú szervezetek foglyaként, bázisdemokrata elvárásokkal, civil dilettantizmussal terhelten hajtsa végre ezt a küldetést. Hogy a társadalmi megrendelés neki és egy általa vezetett erős középpártnak szól, az is jelzi, hogy Bajnai minden erőteljes szimbolikus fellépése után megnőtt az Együtt 2014 választói támogatása, míg az azt követő hónapokban, a kommunikációt kitöltő belső szervezeti huzakodások miatt, csökkent. Az értelmiségi önkorlátozás, a szorongás, hogy a „vezérrel” szemben nem egy erőteljes vezetőnek kell kiállnia, megértő magatartása a szövetségesi zsarolásokkal szemben azonban sérülékennyé tette: legfőbb erősségét, a kormányzóképességébe vetett hitet ingathatja meg. Pedig hogy a „társadalmi megrendelés” a személye által vezetendő potenciális középerőnek szól, azt az is mutatja, hogy a közvélemény-kutatásban az „Együtt 2014 (Bajnai)”-ra kétszer annyian szavaznak, mint az „Együtt 2014 – Párbeszéd Magyarországért választási szövetség”-re.
Mikor a „társadalmi megrendeléssel” szemben az Együtt 2014-ben részt vevő szervezetek saját különállásukat hangsúlyozzák, valójában azt üzenik a középerő fellépését igénylő választóknak, hogy őket csak partikuláris érdekeik, a választási vereség után remélhető parlamenti helyeken való osztozkodás vezeti. Márpedig a Bajnainak „társadalmi megrendelést” adó választókat e szervezetek külön-külön egyáltalán nem érdeklik. Mondhatnánk, a jövő évi választásokat illető legfőbb civil elvárás Bajnaiék felé, hogy ne legyenek civilek. A középerő nem a benne résztvevő szervezetek, hanem az egymással a liberális demokrácia talaján összhangba hozható választói nézetek és érdekek (mérsékelt konzervatívok, liberálisok, szocdemek, zöldek stb.) szivárványkoalíciója kell legyen.
Bajnainak nem egyszerűen jogilag kellett volna párttá alakítania az Együtt 2014-et, hanem már a legelején, minden erővel és szervezetten megpróbálni választókat gyűjtenie. Akár az önzés látszatát is megengedve, mint a születő középerőt megtestesítő vezető, minden más cél fölé kellett volna helyeznie önnön és a negyedik köztársaság érdekeit. Éppen a rivális ellenzéki erővel való megegyezés helyes tartalma, sőt, talán megtörténte érdekében, nem a megegyezés függvényévé, hanem a jövendő megegyezés zálogává tennie a maga gazdag színtérképét és a közepet megjelenítő erejét. Szimbolikusan bevonva a konszenzus-politikát rendületlenül támogató liberálisokat is, mondván: ők mindig a megegyezéses demokrácia hívei voltak, hibáikat azonban nem fogjuk megismételni. Mert nincs valódi középerő, ha már magát a liberális kifejezést is tabusítják. El kellett volna utasítani a még mindig az LMP-s vezérek kifogásaitól félő PM-esek dogmatikus averzióját a liberálisokkal szemben. Ez a vakság már az LMP-nek is a vesztét okozza, hiszen jelentős részben az egykori liberális párt szavazóinak köszönhették választói sikereiket, akik az LMP jogpolitikájáért cserébe fegyelmezetten tűrték annak ostoba „eszdéeszezését”, egészen addig, amíg Schiffer András szembe nem fordult az Orbánt leváltó összefogás gondolatával. Ezzel szemben az MSZP, bár szivárványkoalíciót nem hoz létre, de maga körül egész szivárvány-szatelitrendszert keringtet.
Persze az Együtt 2014 csapdahelyzetben van: a magyar társadalom értékrendjének alakulása dönti majd el, hogy azért marginalizálódik-e, mert a választók aktuálisan nem vevők a liberális demokrácia értékrendjére, vagy azért, mert elutasítva ennek önálló képviseletét, maga teszi „feleslegessé” önmagát.
Veszedelmes viszonyok
Bajnainak igen gyorsan meg kellett tapasztalnia, hogy Mesterházyék az összefogás Bajnai-hozta jelszavát azért teszik magukévá, hogy aztán segítségével bedarálják partnereiket, hogy a szocialisták inkább a kétpártrendszerben, mint a liberális demokrata konszenzuson alapuló korszakváltásban érdekeltek. A kormányváltás persze mindig minden politikai erő jelszava, de amikor a szocialisták a megbeszélések nyilvánosságával együtt elutasították a kész kormányfői kínálatot, akkor az összeforrasztandó választói érzelmek kimunkálása helyett az erősorrend kérdésének forszírozását tették a diskurzus fő témájává. Ezzel világossá tették azt is, hogy a kormányzás átvételét valójában szívesen hagynák 2018-ra, míg 2014-es céljuk tulajdonképpen az, hogy a legerősebb ellenzéki pártként, riválisaikat kiszorítva forduljanak az új ciklusba.
Az Együtt 2014 sajnos késlekedve indította el a párttá válás folyamatát, és megengedte, hogy ne Orbánnal és a kétpártrendszerrel való népszerű szembenállása, önálló táborának dogmákra nem adó bővítése dominálja a róla szóló híreket, hanem a Mesterházyékkal való tárgyalgatás jó vagy rossz hírei, amelyeket persze nem ő diktál, hanem a megegyezést alapjában véve csak alibiként használó szocialista vezér. Nincs az az ügyes formula, amely feledtethetné a Mesterházy „meggyőzésére” irányuló fegyelmezett akarat nemkívánatos testbeszédét, s így az „elmúlthúszév” kereteibe való belesimulás képzetét sugallja minden egyébként hiteles szó. Megjósolható: Mesterházy a végsőkig fog harcolni, hogy ne „adja meg” Bajnainak a Fidesz legyőzéséhez egyébként elengedhetetlen közös kormányfőjelölti státuszt. Ugyanakkor akármilyen kalandok útján jutunk el majd idáig, az összefogás elmaradásáért Bajnait fogja okolni, nem a maga 2018-ra irányuló kétpártrendszer-stratégiáját, amelyet egyébként 2012-ben hivatalosan is meghirdetett, és azóta sem vont vissza a szocialista párt. Az, ahogyan Mesterházy kezeli az összefogást, mindent elmond arról, hogy „azután” hogyan kezelné a köztársaságot.
Ha Bajnait előbb saját társai ejtik foglyul, majd az MSZP gyűri le, akkor mi teendője marad még a Fidesznek? A magyar horizonton egy balkáni Berlusconi látható csak állandó pontként, az európai Tusk eljövetele – az Együtt 2014 csapdahelyzetének kibontakozásával – egyelőre egy talán még el nem szalasztott, de reményeiben fogyatkozó esély marad.
/p
